Eredetiben vagy fordításban?

A Budapesti Tavaszi Fesztivál két koncertjéről

Sok és nem is felesleges vita zajlik ma arról, milyen nyelven kell egy operát előadni. Amennyiben ugyanis az előadói gárda az operát eredeti nyelvén mutatja be, kevésbé lényeges, mit játszik, hogyan játszik egy énekes, nem lehet olyan pontosan összekapcsolni a színészi munkát és a szöveget, mint akkor, ha a közönség nyelvén zajlik az előadás. Magyarországon sokáig bevett gyakorlat volt, hogy az énekesek magyarul énekeljenek: sokan máig emlékeznek Blum Tamás, Lányi Viktor és mások magyarításaira. Magyarul is lehet énekelni Wagner áriáit vagy a Varázsfuvolát. Ezeknek a fordításoknak kétségtelen hátránya volt, hogy a szöveg dallamhoz illesztésének kényszere okán elvesztek jelentéstartalmak, láthatatlanná váltak árnyalatok. A szöveg átültetőjének még a hangzókra is tekintettel kellett lennie, a szomorú Una furtiva lagrima ária nem kezdődhetett más betűvel, csak Ú-val (Úgy érzem… ‒ kezdődik a magyar szöveg). Az árnyalatok elvesztése mellé társul az a nem csekély hátrány is, hogy a magyar előadókkal felvett lemezek kevéssé eladhatók lettek külföldön: ennek tudható be, hogy ma kevesebben veszik elő őket, mint lehetne és kellene – mondjuk – Réti József, Ilosfalvy Róbert vagy akár Gregor József lemezeit. A barokk korban lesz a szerzők számára fontos, hogy a dallamaikat a szöveghez igazítsák, ez az a kor, melyben a szerzők a szereplők lélektani motivációit is ábrázolni kezdik a zenével. Monteverdi az első olyan teoretikus komponista, aki az olasz nyelv adottságait is figyelembe veszi az áriák írásakor, akinek a szöveg jelentéstartalmainak kifejezése is fontos.

A francia nagyopera egy olasz származású szerző működése alatt lesz jelentőssé: Lulli az, aki, olasz származása ellenére, átalakítja, átszabja, sajátossá teszi a francia operát, annak frazírozási módjait. Egy rendkívül kifinomult, tulajdonképpen rendkívül mesterkélt nyelvet alakít ki. Az énekesek trillái, a kézmozdulataik, minden kötötté válik: a francia néző – szemben az olasszal és az angollal – a társadalom legfelsőbb köreit reprezentálja. Éppen az, hogy a francia opera közönsége egy meghatározott társadalmi rétegből kerül ki, járul hozzá a francia opera mesterkéltségének növekedéséhez. A francia operát beavatottak – akik tisztában vannak a trillák, koloratúrák jelentésével, azzal, mit akar kifejezni egy-egy mozdulattal egy-egy szerző – hallgatják: éppen ez is lehet az oka annak, hogy a francia opera, annak is legnagyobb alakjai, Lulli és Rameau nehezen találta meg a XX. században az utat a nézők szívéhez. Egy olyan nagyszerű zenész és zenetörténész kellett ehhez, mint William Christie. Nevezett amerikai fedeztette fel a francia barokk zenét, ő tette először igazán átéltté, neki köszönhető a francia barokk újabb aranykora.

Nálunk Vashegyi György vette pártfogásába a francia barokkot is: bár nem beszéli a francia barokk nyelvét olyan folyékonyan együttese, az Orfeo Zenekar és kórusa, a Purcell Kórus, mint a német vagy az angol barokkét, nyugodtan állítható: e két együttes teljesítménye a legnagyobbakéhoz mérhető. Az idei Budapesti Tavaszi Fesztivál egyik nagy szenzációja volt, hogy Vashegyiék bemutatták a Polümnia ünnepeit (Fetes de Polymnie), ezt a modern korban alig játszott művet, aminek ez a MÜPA-béli régi zenés előadása tekinthető a mű bemutatása óta az első méltó interpretációnak. Rameau művének előadását Veronique Gens énekesnővel reklámozták, holott Gens kisasszonynak vajmi kevés szereplési lehetősége adódott. Ez a Polümnia ünnepei ugyanis négy részből álló opera ballet – vagyis nem igazán drámai mű, nagy része a deklamáló air (énekbeszéd), és a szövegek sem egy konkrét történetet mesélnek el, hanem állapotokat, hangulatokat. Rameau akkor igazán élvezetes, ha hangulatot kell lefestenie, rianást, villámlást, az esőzuhatagot, a divertissement-ok frappánsak, ahogy a nyitányok is. A sok köztes részt, az áriákat és aireket ez az előadás sem tudta megkedveltetni, ez az előadás sem tudta elhitetni, hogy azokra feltétlenül szükség van. A szövegértés nélkül ‒ abban az esetben, ha nem tudjuk, mit énekelnek az énekesek éppen ‒ kevesebbet kapunk. A francia szöveg – részben Voltaire műve – fordítása a kivetítőn jelent meg.

A kivetítőkön lehetett olvasni a szöveget az idei Tavaszi Fesztivál másik barokk operabemutatóján is. Jean-Christophe Spinosi és együttese, az Ensemble Matheus a felújított Zeneakadémián Handel Orlandóját adta elő. Spinosi, aki korábban szintén a szerelembe beleőrülő Orlando sorsát tárgyaló Vivaldi-operával lépett fel nálunk, lelkesítő, döbbenetesen attraktív és a Vivaldi-előadásánál sokkal összefogottabb interpretációval lepte meg a magyar közönséget. Aki ott volt, konstatálhatta, jól választott, bár remek programokat kínált aznapra a fesztivál, ennél érzékibb élményt, mint ez az Orlando, ennél teljeseb zenei és színházi élményt aligha. A recenzens megvallja, ezt az előadást tekintette az általa idén látott koncertek közül a legemlékezetesebbnek.

Ez az az opera, amelynél nem is igazán a szöveg és a dallam egymásra hatása a lényeges. Az angol közönség kegyeiért küzdő Handel munkájának nem lényeges eleme, hogyan illeszkedik dallam és szövegréteg egymásra. Az olaszul nem vagy alig tudó közönség látványra, felcsigázó dallamokra, sodró lendületre vágyott. A XVIII. századi London közönsége korántsem úri közönség, nem kifinomult népekből álló társaságnak képzelhetjük el a leírások no meg a kortárs írók – Swift és társai ‒ olykor igen gúnyos, olykor igen epés leírása alapján. Az Orlando megelőlegezte Handel londoni bukását – a szerző nem tudott lealacsonyodni a John Gayek szintjére. Gay Koldusoperája egy vérbő, disznólkodó, pikáns és vad szerzemény, melyen jót tudott röhögni a publikum. Milyen messze van ez a közönség – mely közönségesnek is nevezhető – a kifinomult korabeli francia közönségtől (bár annak sem volt mindene a tisztálkodás). Handelnek egészen más nézőt kellet kiszolgálnia, mint Rameau-nak. Handel drámaisága tapintható, minden dallamban ott van az erő ‒ ez a remek ízléssel megáldott szerző mennyit bosszankodhatott az üzletnek ártó angol blődségeken –, és ezt az erőt, azt, hogy a mű olyanoknak szól, akik tettek arra, hogy bemutatón fellépő kasztrált szoprán énekes, Senesino mint az érzelmes jelenetek nagyszerű előadója tette le névjegyét, és lett népszerű mindenhol Európában, jól tudta érzékeltetni Orlando szerepében David DQ Lee. A kínai énekes kissé túlmozgásosan, de nagy elánnal, nagy beleélő képességgel vetette bele magát a szerepbe. Táncolt, forgott, mozdulatokkal mulattatott: minden másodpercét élvezte az áriáknak (mellékesnek tűnt, hogy hangja nem kifogástalan, kissé fátyolos, nem elég biztosak a magasságai). Az opera alapját képező műből, Ariostoéból, megannyi barokk opera sarjadt ki. Orlando, a derék lovag, a féltékenységbe, abba, hogy lóvá tették, beleőrül, és szörnyű bosszút áll: ám az isteni közbeavatkozás révén minden jóra fordul. Az Orlando szerelemeseit adó hölgyek közül Sunhae Im bájosan könnyed éneklő Dorindája emelkedett ki. Mindössze a szerephierarchia lehet az oka, ha az egyébként kifogástalan vokális produkció ellenére nem ezt az alakítást találta recenzens az este legjobbjának. Nem kevésbé volt meggyőző az igazi basszuskvalitásokat felvillantó Luigi De Donato Zoroastróként (ezen szerepet tartják a Varázsfuvola Sarastro-kiindulópontjának). Kristina Hammarström (Medoro) és Adriana Kučerová (Angelica), ha egy fokkal halványabban is, de még mindig bármikor örömmel fogadott színvonalon tolmácsolták szerepüket.

Kétféle operafelfogás, kétféle módon a szöveghez köthető zene. De mindkét este emlékezetes marad azok számára, akik idén a Tavaszi Fesztivál programjai közül a barokk zenét választották.

Kolozsi László

A Budapesti Tavaszi Fesztivál két koncertje:

Les fêtes de Polymnie – opéra-ballet

Purcell Kórus Orfeo Zenekar, vez.: Vashegyi György

április 6., MÜPA

Handel: Orlando

Ensemble Matheus, vez.: Jean-Christophe Spinosi

március 28., ZAK