Tórizs Eszter: Eösi János Rocinante nyergében (Sándor Iván A futár című kötetéről)

„Itt van a sűrű, a bozót,
Itt van a régi, tompa nóta,
Mely a süket ködben lapult
Vitéz, bús nagyapáink óta.”

„Öt éve nem lovagolt, de a nyeregben megszűnt  remegése”  (49.).  A  nyeregben, az utazásban magabiztosságát visszanyerő alak Sándor Iván regények főhőse, Eösi János. Az úton levés teljes bizonyosságának állításához azonban legalább két biztos pont szükséges: a valahonnan és a valahová. Eösi János esetében ezek a pontok meghatározhatatlanok. A kezdetek, az indulás ködbe vesznek – ahogy apja, Eösi Ferenc emlegette
–, a cél pedig éppen ilyen bizonytalan. János eltévedt lovasként vágtázza végig az 1848–49-es évek szabadságharcának erdélyi helyszíneit, szülei után kutatva egyik kényszerhelyzetből a másikba kerül, közben pedig megpróbálja értelmezni a körülötte, mellette zajló eseményeket. Sándor Iván első regénye A futár 1976-ból, amellyel 2010-ben a kolozsvári Koinónia Kiadó gondozásában találkozhattunk ismét.

Írói   munkásságának   kritikai   elismerése kezdődött ezzel a regénnyel; Lengyel Balázs1, az induló nemzedék első kritikusa, írásával tulajdonképpen befogadta őt. Azonban Sándor Iván írói pályája mindig valami mást, nehezen hasonlíthatót, külön utat jelentett. Nehéz és magányos indulás, elzártság és elzárkózás egyaránt jellemezte. Első alkotásainak megjelenése – néhány figyelemre méltó, neves pályatárstól eltekintve (Sánta Ferenc, Szabó István, Galgóczi Erzsébet) – pontosan arra az időszakra (az ötvenes évekre) esett, amikor tombolt a sematizmus. Munkássága a mai regényirodalomban is egyedüli, külön útként határozható meg.

A másik, számára otthonos műfajban, az esszében Sándor Iván többször gondolkodik a múltról, a tradícióról. Nevezetesen, hogy a múltat sosem tudjuk önmagában szemlélni, mindig a jelen perspektívájából tekintünk rá; és ezzel tulajdonképpen megteremtjük azt. Így a jelen dönti el, hogy a történelmet, a tradíciót milyen módon tesszük láthatóvá. Az író alkotásainak vizsgálatakor fontos szem előtt tartani ezt a felismerést, hiszen Sándor Iván nagyon erős vonzalmat mutat a múlt iránt: regényeinek többsége történelmi regény, esszéíróként pedig érdeklődése  kiterjedt  egészen  a  szabadságharcig. Az európai, a magyar történelem alapvető korszakaival foglalkozik, ez a százötven évnyi távlat pedig regényanyaggá is vált számára. Viszont nem a különböző történelmi színterek, időpontok és események játéka és kapcsolatrendszere az, ami érdekli, hanem a mögöttes és egyúttal belső emberi történések. Sándor Iván olyan eseményeket élt meg – a második világháború, a holokauszt, 1956 –, melyek a mai szemlélő számára történelmi színtérként hathatnak, mégsem a nemzedékek közti eltérő értelmezések felismerése válhat számunkra fontossá, inkább ezeknek a belső folyamatoknak, feszültségeknek a kibontakozása a regényanyag megformálásában.

A futár esetében a történelmi alak, akinek belső világába, kételyeibe, küzdelmeibe betekinthetünk, Eösi János, egy székely szombatos apa és egy zsidó származású asszony gyermeke, akiből a történet végére Kossuth Lajos futára lesz. Még véletlenül sem afféle rózsás-rózsaszín történelmi vízióval van azonban dolgunk: a főszereplő nem lesz hős (a szó szoros és tág értelmében sem), nem mutat számunkra semmilyen erkölcsi követendő példát, amit – végigolvasva a regényt, a fotelban elégedetten hátradőlve – félmosollyal nyugtázhatunk. Az elbeszélő szikár nyelven tudósít – az állami rendeletekről éppúgy, mint a kivégzésekről. A regény végén az a bizonyos happy end elmarad. Történelmi ismereteinket vizsgálva belátható, hogy a legtöbb fontos történelmi eseményről a túlélőktől, azok visszaemlékezéseiből értesülünk, a túlélő szemszögéből ábrázolt esemény pedig – legyen az fikciós vagy valóságos – már előre biztosít bennünket a boldog végről. Sándor Iván regényében viszont – ahogy erre Lengyel Balázs is rámutat már említett írásában – nem a túlélő, hanem éppen az áldozat a főhős. Viszont ez se tévesszen meg senkit, az áldozat halálában nem heroikus, nem megdicsőült, nem

sóhajtunk a könyv végén: lám, így végzik a nagyok. Eösi Jánost egyedül, elkülönítve, magányban végzik ki. Nincs katarzis, csak egy furcsa „nem tudom hová tenni” érzés és némi szemöldökráncolás. De nagyon jól van ez így, hiszen Eösi János is sokkal több kérdéssel találkozott, mint ésszerű válaszszal. Miért lenne kényelmesebb helyzetben az olvasó?

Ami ebben a regényben működik és jelen van, sokkal inkább kérdés, pontosabban rákérdezés, mint válasz. Rákérdezés arra, hogy mi található az 1848–49-es szabadságharc narratívája mögött, egyúttal pedig rákérdezés arra, hogy mai problémáinknak milyen előzményei voltak. Arra, miként játssza ki a hatalom és fordítja egymás ellen az egymás mellé rendelt embereket (nemzetiségeket,  vallási  közösségeket)  azért, hogy leigázhassa őket. Amellett, hogy a regény hiteles XIX. századi eseményvilágban játszódik, felvetései ma is érvényesnek tekinthetők. Ahogy a román forradalmár Nicolae Stancu összegzi a regényben: „Más kapcsolatokat kell teremtenünk – mondta csendesebben. – Az összefogás követőinkre hagyható példáját arra, hogy nem vagyunk kijátszhatóak egymás ellen, tudunk új, közös intézményeket létrehozni, és katonai erőnket legfeljebb létszáma teszi gyengébbé, nem az, hogy csapataink az odadobott konc reményében egymás ellen fordíthatóak. A zsarnok még így is nagyobb és erősebb marad, de mennyivel nehezebb a helyzete, ha nem az egyik kis néppel vereti le a másikat, ha nemzeteink előtt nem tud hivatkozni arra, hogy szabadságát nem ő, hanem a riválisnak kikiáltott másik nemzet fenyegeti” (116.). Illetve később: „Amíg egyetlen családot fenyegetés érhet nemzetisége vagy vallása miatt, addig egyikünk sincs biztonságban” (142.). Mai olvasóként bizonyos témákra  érzékenyebbek  vagyunk  –  nem lehetünk nem érzékenyek –, hiszen például a vallási alapon történő megkülönböztetés a XX. század – máig feldolgozhatatlan – borzalmainak előszeleként értelmezhető. Ugyan a regény elsősorban a szabadságharc homlokzata mögé néz, de utalásrendszerén keresztül képes az olvasóval a közelmúlt és a jelen problémáit láttatni.

Jelen és múlt kapcsolatát tárgyalva érdemes kitérni a regény időkezelési technikájára, melyre összességében a lineáris, kronologikus rendű történetmesélés jellemző. Az elbeszélő egyes szám harmadik személyben, az átélt beszéd eszközével követi egy bizonyos reggeltől, a temesvári eseményektől Eösi János sorsát, család előtörténetéről pedig nagyvonalakban az első pár oldalra beiktatott visszatekintő részekből szerzünk tudomást; ami nem csupán arra szolgál, hogy megismerjük a szereplőket és belehelyezkedjünk a regényvilágba. A szokások, a megszokott tevékenységek felelevenítése feszültségteremtő erővel bír, említésük nem (csak) azért fontos, hogy betekintést nyerjünk Eösi János mindennapjaiba, hanem azért is, mert a regénykezdet napja nem ebben a megszokott időben játszódik – a legelső mondat jelzi ezt: „Ezen a napon a szél már hajnalban a cégtábla alá kapott” (7. – kiem. T. E.). Tehát a szél általában nem támad fel korán, ezen a napon mégis. Néhány bekezdéssel később: „Soha nem látta ezt apjától” (8.). Vagy: „Más estéken olvasott” (9.). Már, máskor, más. A múlt, a család története késleltető eszközzé válik a regény jelen idejében zajló feszültség fokozására, és ahol a kettő találkozik, ott kezdődik Eösi János története: „Kilépett az utcára, anyja bereteszelte mögötte az ajtót. Ez volt az a perc, amikor a főtéren gyülekező diákok megtudták, hogy társaik közül a várőrség túszokat szedett” (10. – kiem. T.E.). Ez volt az a jelképes pillanat, amikor már nem a megszokott időben (a megszokások idejében), és nem is a múltban, hanem a regényidő jelenében indul el János önálló ideje és története. Ennek felismerésével búcsúzik a regény utolsó harmadában Eösi János temesvári ismerőseitől, mikor ismét elhagyja a várost: „…azt elmondhatjátok, hogy mi történt veletek, és az ember ott kezdődik, hogy története van” (137.).

Sándor Iván leleménye főhőse kiválasztásában  tagadhatatlan,  hiszen  származása és stigmatizált helyzete miatt kiválóan alkalmas a megfeneklett kelet-közép-európai történelmi  viszonyok  bemutatására.  Apja fél életét bujkálva tölti, Erdőszentgyörgyről kétszer is kiűzik szombatos vallása miatt, majd Ráhelért, zsidó szereleméért áttér egyik üldözött hitről a másikra. Amin a logikus gondolkodás itt megakadna, azt Eösi Ferenc cseppet sem találja megdöbbentőnek: „Az én falumban a szenvedésekkel teli héber történetekben a nép tükröt látott a maga életére, és ha az arc, ami onnan viszszanézett rá, nem is a sajátja volt, de rokon arc, mint két üldözötté, akik a veszedelem idején összetalálkoztak” (17.). Fia, Eösi János a történet kezdetekor csak egy olvasott, nyitott gondolkodású fiú, éppen a felnőttség határán, aki a külső, az őt körülvevő világból kevés igazi tapasztalattal rendelkezik. Ez pedig több, egymással párhuzamos folyamat műve: jelen van a család, de leginkább János részéről az elzárkózás mint belső folyamat, illetve a kívülről jövő elzártság, bezártság. A családot nem fogadja be sem a tágabb értelmű közösség, sem a zsidó közösség Temesváron, csak egymáshoz tartoznak. Amikor Eösi János elszakad a családjától, egyúttal elszakad az egyetlen közösségtől is, amelynek része, így a cselekmény során legfőbb motivációja a valahová tartozás vágya, történjen ez szülei megtalálásával, vagy egy új közösség általi befogadással. Véletlenül, kíváncsiságból keveredik a végül letartóztatott diákok közé: „… azért követte csak a többieket, mert nem szívesen maradt egymagában a tér közepén” (11.), de  velük  marad,  mert  befogadják,  közülük valónak tekintik. János utazása során azonban állandóan láthatatlan falakba ütközik, amint az egyiket megmássza, rögtön egy másik mögé kerül. A regény motivikus szintjén ez a körülzártság jelenik meg azokban a térképeken látott karikákban, hurkokban, melyeket János vallatása alatt figyel meg például Temesvár és Fehértemplom körül: „A körülkerítettség bizonyossága nem lepte meg. A gyűrűket látta már a temesvári térképeken, látta a városok bástyáin sorakozó szuronyok körívén, ha néha reménykedett is benne, hogy a bezártságból ki lehet jutni. De végül is hova? Minden gyűrűnél van egy nagyobb, az egész élet egy nagy gyűrű, így élt apám, anyám, mind a két nagyapám […] hányszor gondolhatták, hogy végre kicsúszhattak a körülzártságból, pedig csak arról volt szó, hogy éppen nem látták, mi keríti körül őket. Valószínűleg ezt hívják történelemnek, és hiába érez most fizikai fájdalmat a hiánytól, amiért erről nem olvasott többet, a könyvekben úgyis csak a magyarázat, vagyis indoklás található az ilyen dolgokról” (145.).

Miután bekerül az elfogottak közé, illetve, amikor kiderül, hogy a zsidóknak, így az Eösi családnak is kötelezően el kell hagynia Temesvárt, János kénytelen kilépni saját, biztonságot jelentő világából. Mert Eösi János külvilágról szerzett tudása szülei könyvesboltjából ered, de ez nem az üzleti teendőket takarja, hanem az olvasást. „Olvasni anyja tanította, de azért úgy olvasott, mint az apja, az erdei munkához szokott ember áhítatával, mozdulatlanná dermedt nagy kezeivel tartva a könyvet, mintha egész testi valósága vegyülne el a gondolatokkal, s mikor megpihent, körültekintő mozdulattal úgy helyezte el maga mellett olvasmányát, mint szerszámot, amit használat után fényesre tisztított” (9–10.). János az olvasással megszerzett tudást próbálja használni helyzetének     megértésére     minduntalan, de rá kell ébrednie, mennyire alkalmatlan szerszám került a kezébe. Természetesen ez nem előzmény nélküli, hiszen János olyan apa-figura mellett nőtt fel, aki valóban az erdei munkát cserélte fel Temesvárra érkezésükkel a könyvekre, és olyan olvasás-modellt képviselt, mely a végletekig immerzív: „… voltak hetek, amikor ki sem mozdult a hideg sarokból, ahová a pokrócok közé befészkelte magát, a bolt Ráhelre és Jánosra maradt” (13.). Tulajdonképpen Eösi Ferenc ugyanazt a stratégiát alkalmazza a regény első lapjain, amit fia az egész regény során: ő is megpróbálja helyzetét a könyvekkel értelmezni, megérteni: „És mit mondanak erről a könyvek?” (15.) – kérdezi Práger Józsefet, Temesvár polgármesterét, mikor megtudja, hogy el kell hagyniuk a várost. Majd az olvasottak segítségével próbál érvelni kiűzetésük ellen, de nem jár sikerrel. A mise en abyme-szerű megoldásban apa és fiú kudarca egymás fényében értelmeződik.

Az olvasás által teremtett fiktív világokba való intenzív belemerülés megidézhet egy  másik  regényalakot,  aki  történetesen – hasonlóan Eösi Jánoshoz – lovas volt, sőt talán a legismertebb az összes közül. Természetesen arról a bizonyos búsképű lovagról, Rocinante bátor lovasáról, Don Quijote de La Mancháról van szó. Hasonlóan Eösi Jánoshoz, az olvasásélmény rendkívül meghatározó számára, viszont Eösi János olvasmányélményei – ellentétben a lovaggal – nem képesek olyan szilárd alapot teremteni, mely  összekeverhetővé  tenné  a  valóságot a fikcióval, illetve, az esetleges eltéréseket –  mint  Don  Quijote  –  „logikus”  magyarázattal gonosz, ellenséges varázslók művének tekintené. Szintén ellentétben Don Quijotéval, János a vele történő események feletti értetlenségét többször reflektálja úgy, hogy még nem olvasott ilyesmiről. János esetében tehát nem csak arról van szó, hogy az olvasásélmények alapján felépített világkép ütközik a külső, valódi világgal; hanem arról is, hogy az olvasás által sem építhető fel koherens (vagy egyáltalán annak vélt) valóságkép. A könyvesboltban megtalálható könyvek közül Eösi Ferenc és fia Robespierre és Saint-Just munkáit, Majmuni szentírás-magyarázatait olvassák és próbálják meg használni a lejátszódó események magyarázatára – de hiába, ahogy János megfogalmazza, ezek valóban csak magyarázatként funkcionálnak, csupán arra alkalmasak, hogy a ráébresszenek az egyén tehetetlenségére, történelembe vetettségére.

Ugyancsak közös nevező lehet a spanyol lovag  és  Sándor  Iván  regényalakja között a már-már elengedhetetlen tartozék: a ló. Eösi János futár mivoltát részben figyelemreméltó lovastudományának köszönheti, és ezt külön kiemeli a tény, hogy az egyetlen hely, ahol János magabiztos, az a nyereg. Poszler György2 jogosan hívta fel a figyelmet a Ködlovas kapcsán arra, hogy a ló és a lovas összhangja a természeti és emberi lét harmóniájának kelet-közép-európai nosztalgiája lehet. Az észrevétel áll a néhány évvel a Ködlovas előtt keletkezett A futárra is, sőt az előbbibenndent, emlékeket, múltat, jelen van az utóbbiban is, ahol Eösi Ferenc (valószínűleg nagyon is ironikusan) nevetve hangoztatja, hogy a ködből érkeztek: „tudta, hogy ez nemcsak útjukra vonatkozik a Fogarasi vidéktől a Ruszka havasokig, sokkal inkább a család ködbe vesző múltjára” (13.). Mindezek mellett az sem hagyható figyelmen kívül, hogy ezen az úton tanult meg János lovagolni. Adott tehát ember és ló összhangja. Mi történik ezzel Cervantes regényében? Don Quijote Rocinante nyergében – ahogy Sándor Iván esszéiben rámutat – mint személy, mint egyén ül, aki önszántából szállt fel a lóra, aki kalandokat keres, és bizonyos formában meg is találja azokat. Mi történik a lovassal az 1970-es évek perspektívájából nézve? Nos, valószínűleg Eösi Jánoshoz hasonlóan a nyeregbe kényszerül. Kényszerül azért, mert nem tudja saját, önálló akarattal bíró egyénként befolyásolni sorsát – ahogy erre Eösi János is reflektál: „Szeretnék olyan helyzetbe kerülni, amelyben nem kényszerülök arra, hogy a jobbik rosszal elégedjek meg…” (31.) A csapdába került ember szavai. Mert, lássuk be, Rocinante nyerge, a lovas képe, ekkorra már csak a szabadság puszta illúzióját jelentheti, a nyergébe került lovasnak pedig nem jut szabadság, nem jut kaland, csupán a sorsával tehetetlenül szembenézni kényszerülő ember bizonyossága.

A regény legelső mondatában a cégtábla alá kapó szél, a történelem szelének – vagy a változás (ironikus és teljességgel funkcióját vesztett) szelének – hosszan kitartott jelképe ragadja magával Eösi Jánost, hogy az utolsó bekezdésben János halálával lecsendesedjen, mindennemű változás előidézése nélkül. „… estére a szél elállt, a nyikorgó ajtót az utolsó lökés kimerevítette, bent a magányos test, elfordulva múltjának terepétől” (172.).

Sándor Iván 1976-os regénye, A futár mármár kegyetlen erejű, de kétségkívül releváns gondolkodás egyénről, történelemről, az egyén lehetőségeiről és sorsáról a történelemben, értő hozzáfordulással, magas színvonalon kivitelezve; napjainkban sem vesztett hitelességéből.

(Sándor Iván: A futár. Koinónia, Kolozsvár, 2010, 222 oldal, 1980 Ft)

1 Lengyel Balázs: Mai történet 150 év előttről. In Századvégi történetek. Tanulmányok, kritikák Sándor Iván műveiről. Tiszatáj, Szeged, 2005. 19–22. (Eredeti megjelenés: Magyar Nemzet. 1976. június
27.)

2    Poszler  György:  Keleti  „Emberi  színjáték”  –  a „szövevény” poétikája. Sándor Iván: Ködlovas – és utódai.  In  Századvégi  történetek.  Tanulmányok, kritikák  Sándor  Iván  műveiről.  Tiszatáj,  Szeged, 2005. 105–115. (Eredeti megjelenés: Forrás 1998. 1. 31–37.)