Gužák Klaudia verse

Liam Moody felvétele

Papírbaba

Kicsivel azután értem haza, hogy elvitték a házunkat.
Egy teherautó után kötötték, úgy húzták el.
Egy darabig bambán néztem utána.

Fél óra sem telt el, és hoztak egy másikat: egy ugyanolyat.
A repedés az ajtó mellett a falon, ugyanott.
A kavicsok egymásra rendezve az ablakban,
a teáscsésze nyoma az asztalon.
Talán csak az a kávéfolt van a kanapé rossz oldalán.

Mostanában amúgy is minden álomszerűnek tűnik.
A hangok tompábbak, a fények túl erősek.
A fájdalom a bokámban,
mintha nem is nekem fájna minden lépés,
csak együttéreznék magammal.

Reggel munkába érve úgy döntök,
nem lifttel megyek az ötödikre.
Kiállok az épület elé, és inkább felrepülök.
Így rontok be, mindenki meglepődésére, az ablakon.
Később sót teszek cukor helyett a kávéba.

Estefelé hazaérve veszem csak észre,
hogy most már talán a másik bokám fáj,
és a történet női elbeszélője helyett most férfi vagyok.

A házra várnom kell megint egy félórát.

Majd repedés, kövek, folt, minden a helyén.
És elémbe jössz,
köszöntesz,
aztán meleg teával kínálsz.
Egy tükrön szolgálod fel.

Szinkronban mesélünk egymásnak az aznapi élményeinkről.
A liftről, a sóról,
hogy délután egy cigányasszony leszólított az utcán,
de ahelyett, hogy két koronát
adtam volna neki,
most hagytam, hogy jósoljon.
Riadalommal a szemében lökte el a kezem,
vagy én az övét.
A lényeg a riadalom
és a visszatükröződése.
Az én, te vagy az ő szemében,
vagy az éppen mellettünk elhaladó busz ablakában.

Így megy ez még pár napig.
Mindig új ház,
de mintha minden alkalommal
valami hiányozna vagy
kisebb lenne.
Vagy mintha csak a jelenlétük lenne ott a dolgoknak,
de a dolog maga nem.

Aztán egy este hiába várok,
nem jön ház.

Csak én lebegek a semmiben.

Hát nekem kell újraépítenem mindent.

A hajlatokból próbálom
továbbképzelni a képet.
A könyék hajlatából próbálom továbbképzelni az alkart,
de csak a felkar kapcsolódik,
aztán a torzó, majd megint a felkarhoz kapcsolódó felkar.
Így kapcsolódok végtelenül önmagamhoz.
Míg egyszer csak körbe nem érek.

Mint azok a papírbabák, amiket iskolában a szünetekben csináltunk.
Elég volt összehajtogatni a papírt, egy babát nyírni csak körbe,
és a hajlatnál ők is pont így kapcsolódtak,
a végén csak össze kellett ragasztani a két szélső alak kezét.

Ennyi tapasztalatom van a teremtéssel.

Próbállak téged is odaképzelni.
Mindennek a közepére.
Erősen koncentrálok az orrodra,
az egy jó kiindulópont lehet,
onnan próbálom felépíteni az arcod.
Aztán az arcodból a teret.
A szimmetrikus házat,
repedést az ajtó mindkét oldalán,
kávéfoltot a kanapé két szélén,
két kupac kavics az ablakban egymásra rendezve.

És mint a só és a cukor külön edényben,
mi is külön testben.
Egy darabig így jó,
úgy érzem, sikerült megmentenem a világot,
magunkat mindenképp.
És nagyon erősen próbálom nem tudatosítani,
hogy neked régen aszimmetrikus arcod volt.

Megjelent az Irodalmi Szemle 2023/1-es lapszámában.

Gužák Klaudia (1989, Rimaszombat)

Képzőművész, költő, író, kézműves.