Veres Erika: eredeti másolat (próza)

teakeksz

A szőlő, mint tudjuk, kerámiák díszítéseként kezdte pályafutását, s csak egy hosszabb időszak után használták csempék díszítésére. A gyümölcsminták így is ritkábban fordulnak elő mint a virágok, absztrakt képek és vonalak. A mák termése vagy a formájában ehhez igen hasonlatos gránátalma úgy él a türk népek köztudatában mint a termékenység szimbóluma. Mégis, valahogy nem jellemző gyakorlat gyümölcsöt festeni a csempére. Maradnak az indák, virágok, ágak, lombok. Mi indokolhatja ezt? Köztudottan Törökország nyugati, dél-nyugati területein terem a legtöbb szőlő. Trákiában, ahol a görög kultúra hatása máig erőteljesen érzékelhető. A mák szintén az Égei-tenger mentén terem nagy mennyiségben, például Afyonkarahısar város környékén. Afyon vagy haşhaş – ez a két kifejezés utal a mák szóra a törökben. Afyonkarahısar vidéke azonban talán még mindig „nem igazán török“ ahhoz, hogy közkedvelt motívum váljon az egyik terményéből. Esetleg arra kéne gondolnunk itt még, hogy a mák, illetve mákony hatása miatt nélkülözték a mákábrákat a csempéken? Ez a feltevés aligha lenne helytálló, tudván, hogy a şeyhülislam csak 1723-ban1 tiltotta be a mákonynak mint tudatmódosító szernek a fogyasztását. Illetve, az Oszmán Birodalom területét látva, akkoriban nem csupán az afyonkarahısari mákmezők szolgáltatták a bódító hatású alapanyagot. A gránátalma elterjedését vizsgálva főként Törökország déli, délkeleti területeit érdemes megfigyelnünk. Kik élnek errefelé? Törökök, kurdok, arabok. A gránátalma egyrészt fontos szimbólum a művészetekben, másrészt jövedelmező biznisz az egész őszi-téli szezonban: a gránátalmát mindenki szereti, mindenki keresi, s épp ezért a jó minőségű, igazán finom gyümölcsnek meg is kérik az árát. A Sárospataki várban valaha megtalálható gránátalmáknak is bizonyára megkérték az árát. Folyik még ugyan a vita, hogy vajon melyik műhelyből származhattak azok a falicsempék, amelyek e vár egy kis szobájának falait gránátalma-motívumokkal borították, az azonban tudvalevő, hogy I. Rákóczi György  rendelte őket Isztambulból, s díszíttette vele a sárospataki és a regéci várat.2 Mindazonáltal elmondható, hogy sem a mák, sem pedig a gránátalma nem tartozott a klasszikus kor csempemintái közé, Szülejmán szultán udvarának csempéin elsősorban virágok nyíltak.

De  most  jut  eszembe a füge! Meg  a datolya! A  kayısıbarack, az őszibarack, az Amasya elması! És még sorolhatnám… S ezeket nélkülözi a csempék világa! Ne is beszéljünk róluk tehát? Ne. Most inkább tényleg nem kell. Hiszen, ha gyümölcs a téma, akkor nem vagyunk messze a szárított gyümölcsöktől sem, s ez egyenes út a török kávéig, amelyhez előszeretettel kínálnak szárított datolyát, fügét, barackot, diót, mandulát, törökmogyorót, pisztáciát, s minden elképzelhető jót még ezek mellett. S persze, ha a török kávé szóba kerül, nem lehet csak úgy elmenni mellette. Igaz, hogy csempékre festve nem láthatjuk, a kerámiatárgyaknak viszont igenis sok közük lehet hozzá. Hiszen a cezve, a kahve fincanı, a lokumluk, a şekerlik, a sütlük, a fincanokhoz tartozó kis tabakok, azaz tányérok, az ibrik és a gülabdan mind-mind a kávékultúra részei. Jártam egyszer a Pera Müzesi egyik állandó kiállításán, amelynek Kávészünet (Kahve Molası) címszó alatt témája a kávé. Valóban sok érdekességet lehetett tanulni erről az italról, s a múzeum törekedett egy szép gyűjtemény3 kiállítására, amely szinte minden elsődleges és másodlagos kávéfogyasztási eszközt bemutatott, a vízipipától a legkülönlegesebb kávéskészletig.

A teával pedig az a helyzet, hogy valamelyik nap megebédeltem az egyik pozsonyi török étteremben, ahol az ebéd elfogyasztása után nagyon kedvesen megkínáltak teával. El is fogadtam, csakhogy, s erre igazán nem számítottam, elérzékenyültem, és percekig szepegve pillogtam a kis pohár fölött. Én ilyen teát már igazán régen ittam! Én ilyet gyakran nem is fogyasztottam, amíg Törökországban éltem, mondván nagyon erős. S most itt volt előttem – egy egyszerű hétköznapon, mégis hirtelen szemben találtam magam a két éve bennem lakó, s visszatartott érzésekkel, emlékekkel. S olyan szép volt az a pohárka, olyan kecses! Benne a vörösesbarna itallal. Erős volt, egész délután tartott a hatása. Mindemellett valahogy örültem az elnyomott érzések, gondolatok előtörésének is. Itt az idő a visszaté-résre. Gondoltam. Csak a teáért megérné az utazás. Kiül-ni valamelyik domboldali kávéház teraszára, nézni a ten-gert, a hajókat, a szemközti part házait. Vagy beülni egy kisebb mecset mellett működő kávéház legeldugottabb asztalához, hallgatni a helyi pletykákat vagy beleolvasni egy könyvbe. Közben asztalomra tennék a teáspoharat, két kockacukorral a tányérkán vagy cukor nélkül. Az-tán jönnének megint, hogy látják, már elfogyott, kérek-e még, hozzanak-e egy újabb pohárral. Azt mondanám: igen, vagy azt, hogy: köszönöm, ennyi elég. Visszacsúsz-nék a székemen az eredeti pozícióba, s hallgatnám őket tovább, vagy folytatnám az olvasást. A török teát sem festették csempére, az italt magát semmiképp. De a levelét talán igen. Meglehet, hogy ott láthatjuk a mandulaszem formájú levélkét néhány csempe alsó bal sarkában, meg-bújva a nagyméretű virágzatok mellett.

—

1    Aktaş, Uğur, Gayrimeşru İstanbul, Cumartesi Kitaplığı, 2018, 35.

2    Gerelyes Ibolya, Sárospataki bokályok vándorúron, Keletkutatás, 2017, tavasz, 83–92.

3      Suna Kıraç és İnan Kıraç Vakfı kollekciója