Soóky László: Egyfelvonásos kétfelvonásos (a Komáromi Jókai Színház Az arany ára című előadásáról

Bereményi Géza (Az arany ára szerzője s a komáromi előadás vendégdramaturgja) piaci játékként jegyzi színdarabját, ami nem műfaj, mint ahogyan a kereskedelmi játék sem az, meg az Istennel való szembeszegülés sem. A játéktér valóban egy bizonyos piacon található elárusító hely, annak környéke s vonzáskörzete, mely tágabb értelemben (értelmezésben) a Teleki piactól Berlinig, Bécsig, Moszkváig vagy éppenséggel  Amerikáig  ér.

A játékban lepergő idő a magyar történelem egy szelete, 1945 tavaszától vélhetően a hatvanas évek közepéig.

A játék kezdetén a főszereplő Monori Sándor (Tóth Tibor, Jászai Mari-díjas) negyvenöt éves, a piac „keresztapája”, élet és halál ura, orgazda, aki a Nyikoláj nevű orosz tiszt (Skronka Tibor) által összeraboltatott műkincseket, lakberendezési tárgyakat, bundákat, ékszereket raktározza, és abban a hitben él, hogy ezt a töméntelen kincset legalább mutyizva átmentheti a még bizonytalan, de megállíthatatlanul közelgő új világ piacára. Nyikoláj viszont másként gondolkodik: mielőtt Berlin felszabadítására indulna, náciinges pribékjeivel ronggyá vereti Monorit s a Monorihoz közel állókat, evakuáltatja a rablott kincseket, és Monorit megalázza. Miután a briliánsok, amelyekről mindketten tudnak, nem kerülnek elő, Nyikoláj elmondja azt a néhány kulcsmondatot, amely mind Monori életének, mind Magyarország háború utáni történetének alapvetője: „Sándor, Sándor. Szerencsés ember vagy te, hogy sietek. De visszajövök Berlinből. És te tartozol nekem. Azért nem lőlek le. Visszajövök és odaadod. Csókolj meg.  Ne felejts el, Sándor.”

Bereményi (köztudottan) az Eldorádó című film (1988) forgatókönyvét írta át színpadra, s minden igyekezete ellenére Az arany ára színpadra áttelepített Eldorádó lett. Ez egyáltalán nem baj. Akik nem látták a filmet, nincs összehasonlítási kényszerük, sem szereplőkben, sem meseszövésben, akik pedig látták, nem bánják, hogy mindkét  változatot megnézték. Negyven jelenetből áll  öszsze a dráma, a negyvenegyediket, Monoriné (Holocsy Krisztina) fohászát toldaléknak tekintem.
Negyvenegy etűd.  Attól izgalmas  a dramaturgiája, hogy a fentebb idézett Nyikoláj‒ Monori konfliktust, valamint a Skultétivel (Mokos Attila) folytatott nagy alkut s üzletkötést kivéve minden, a dráma építkezését meghatározó esemény a játéktéren kívül történik meg: Poremba meggyilkolása, az ÁVO, a Párt, a gyermek születése, a lehetőségként létező Isten Monori általi nyomatékos tagadása s az Isten felé irányuló folyamatos bizonyítási kényszere.
Színháztörténeti szempontból érdemes megemlíteni,  hogy  a  Monorit  alakító  Tóth Tibor egyetemi vizsgaelőadásában (Molnár Ferenc: Liliom, 1994. november 25.) ugyanazt a poklot járta meg, mint a mostani szerepében, alkatilag, személyiségében, lelkületében egyaránt. Átmentve az egykori virtust, Monori szerepében Tóth Tibor jelentőset alakított s alkotott, annak ellenére is (vagy talán épp ezért), hogy játéka a második felvonásban láthatóan eltért a rendezői szándéktól.
A szerző pontosan tudja, hogy a kinti világot, az ottani történéseket be kell csempészni a játéktérre, mert különben négyszögesedne a kör, így kap a játékban kulcsszerepet Csöpi (Bandor Éva, Jászai Mari-díjas), úgy is, mint piaci kofa, úgy is, mint Nyikoláj szeretője, úgy is, mint a Párt mindenese, úgy is, mint Gombacsik  (Szabó  Viktor)  anyja. Ő hordozza magában a kor naponta érkező változásait, a diktatúrát s a megbocsátást egyaránt. Amennyire sokszínű Csöpi élet-halál harca, annyira sokszínű, s vele együtt árnyalt Bandor szerepformálása:  rafinált,  nyíltszívű, gátlástalan, szeretetteljes. Túlélő.

A mindenkori piac mindenkori hangulatához szorosan hozzátartoznak a piaci lézengők. Ők azok, akik mindenkit ismernek, akiket mindenki ismer, akik mindenkiről és mindenről tudják a tutit, akik odébb teszik a ládát, akik leveszik Sanyi bácsi kabátjáról a szöszt („egyszer levettem, emlékszik, Sanyi bácsi?!”), akik tüzelőt szereznek, takarítanak, akik ezért kosztot biztosan, de rendszerint kvártélyt is kapnak. Akik közül az egyik akár életét is adná Monoriért, akik közül a másik próbálkozik Monorival szemben, mert Monori szeretne lenni, akik közül a harmadik az idomítás csodája, a szelíd tömeggyilkos. Hétköznapi, egyszerű, mégis végtelenül összetett lelkületű, sérült figurák. Berci (Fabó Tibor Jászai Mari-díjas) a piac őskövülete, Monori mindenese, a titkok tudója. Gombacsik kamaszbűnöző, „elbugázta” Monori pénzét, ledolgozza, így vezekel, majd avanzsál ÁVO-s hadnaggyá, s bukik el. Miután Monori saját megöletésére készülve eladja neki a standot, Sanyi bácsi suta alteregójaként tündököl és lődörög a piacon. A harmadik, Tulipán (Horányi László m. v.) alkun szerzett portéka, aranyműves és tömeggyilkos. Egyik se főszerep, de a jelenlétük szinte folyamatos, ami mellett nem mehetünk el szótlanul.
Fabó Tibor Bercije a tudatosság, a fegyelem és a színészi alázat. Ha mozdul, akkor mozdulni kellett, ha megszólal, az hangsúlyos, amikor meghal, olyan észrevétlenül vált világot, hogy föl se fogjuk.

Horányi Tulipánja megalázottságában is büszke. Mozgásában olykor feltűnik a Hét mesterlövész című western valamely markáns szereplőjének a viselkedése, de ez nem nagy baj, mert azonosul valamivel, s ezt mindvégig következetesen vállalja.
Mind a rendezőnek (Bagó  Bertalan  m. v., Jászai Mari-díjas), mind a dramaturgnak időben észre kellett volna vennie, hogy Szabó Viktor számára Gombacsik szerepe szakmailag túl nagy teher. Ezt a figurát nem lehet a felszínesség és a külsőségek síkján kezelni, mert felszínes marad és a külsőségek szintjén bukdácsol. Amíg Sanyi bácsi csicskásaként lelkesedik, harsánysággal ellensúlyozva azt, hogy mielőtt a biztonságot jelentő vackába hazatért,  éppen  rablógyilkosságot  követett el, alakítását el is fogadhatjuk. Nem azért, mert hiteles, hanem mert Monoritól és Bercitől elegendő információt kapunk arról, hogy Gombacsikkal mi, mikor, hol és miért történt. Ez az a szerep, amelynél a rendező nem hagyhatja figyelmen kívül a múló időt. Minden más játszó mindvégig az marad, aki volt 1945 tavaszán, csak Gombacsik (Csöpire külön kitérek majd) nem, mert ő nem csupán kosztümöt, de karaktert is vált. Szerencsétlen, szárnyaszegett gyilkosként megy el Sanyi bácsitól, s az ÁVO hadnagyaként tér vissza hozzá. A hitelességhez a bőrkabát kevés, a verés puszta külsőség. Akinek kellett volna, nem hangolta rá a feladatra, nem mesélte el az  ÁVO  gyilkosan  humanista  lelkületét.  A 20. és a 21. jelenetben Tóth Tibor már-már
megalázó módon játszotta őt le a színpadról. Klasszis különbséggel. A szakmai pehelysúly a félnehézzel ütközött. Nem kellőképpen körültekintő szereposztás, pedig a rendező ismeri a társulat tagjait. (Itt jegyzem meg, hogy jelenleg  több,  mint  negyven,  a  Felvidékről származó,  egyetemet  végzett  színészünk  lézeng a világban, számos rendezővel, díszletés kosztümtervezővel együtt anélkül, hogy a színházunk vezetése akár egyszeri munkát is ajánlott volna nekik.) Szabó Viktor harmadik figurája, amikor Gombacsik már középkorú, saját  piaci  standja  van,  sajnos  verbálisan  is követhetetlen,  mert  felesége,  az  „érett,  erélyes”  Karola  (Jókai  Ágnes  e.  h.)  folyamatos rikácsolása megfoszt az odafigyelés lehetőségétől. Elképzelhető, hogy a rendező polgárpukkasztásnak szánta Karola alakítását, csak ez az instrukció magában hordoz egy jelentős tévedést, tételesen azt, hogy Karola szerepének  ilyetén  megformálása  színészi  teljesítmény. Gombacsik szerepléte kulcsfontosságú Az arany árában, egy felkészültebb színésszel az utóbbi évek egyik legerősebb előadása valósulhatott volna meg Komáromban.

Monorinak   Istenhez   fűződő   viszonya alapvetője kellene legyen a teljes játék szellemi vonulatának, mégsem az. Azért nem, mert maga a szerző sem tudja eldönteni, hogy milyen ez a kapcsolat, hiszen más az Eldorádóban és más Az arany árában. A színpadi játékban Monori tagadja Isten létezését, mégis mindvégig perlekedik vele, s a kulcsfontosságú  pillanatokban,  Imike  (Méhes  Mihály  m. v., később Simon Barna m. v.) megszületésekor  („Fiú!  Hallottátok?  Fiú!  Fiam  született! Megjött a lányom! Tőlem vegyetek, emberek! Szült a lányom! Fiú!”), majd Imike halálból való  visszatérésekor  Monori  ‒  lehet,  csak ösztönösen  ‒  felnéz  az  égre.  Mintha  mégis Isten győzne, de nem nagyon, mert azért itt
volt a pénz, és itt volt az arany is. Monori és a Mindenható közötti összekötő kapocs Monoriné (Holocsy Krisztina), aki erős hitével gondoskodik  embere  háttérbiztonságáról. Ez a hit átitatja Holocsy Krisztina játékát: a szerepével való azonosulása, szakmai alázata megrendítő. Személyében nagyformátumú színésznő játszik a Komáromi Jókai Színház színpadán.

A fiú megszületése Monori magatartásában a Megváltó megszületésével egyenértékű, sőt! Lánya, Marika (Tar Renáta) létezése ebben az egyetlen pillanatban fontos a számára, más időkben jelentéktelen személy, aki rendszerint rosszkor jön, s útban van. Tar Renáta az első jelenésében, amikor megérkezik Bécsből, s bejelenti a fiú megszületését, szépen teljesít, később beleszürkül önmaga jelentéktelenségébe. Nagyjából ugyanez a rendezett sors jut osztályrészéül Tibornak, Marika férjének (Olasz István) is. Egyetlen színészi és színpadi villanás, amikor a lábadozó Imike rádöbben, hogy valójában nem Monori, hanem Tibor az ő édesapja. Egyetlen hiteles, mélyen emberi pillanat, melyben Olasz István megmutatja, hogy elfojtott érzések dúlnak a lelkében, s ezt képes színészileg is megvalósítani. Az összes többi érkezése olyan, mintha leugrana a villamos lépcsőjéről egy csikkért, minden megszólalása önmaga visszhangja egy távoli barlangból. Azért itt meg kell jegyeznünk, hogy mind Tibor, mind Marika, mind Dr. Ridovics (Majorfalvi Bálint) jellemét a szerző, a többi figurához képest, nagyvonalúan kezelte: dramaturgiailag vakvágányra terelte őket. Ez a figyelmetlenség azért zavaró, mert másutt meg ragyogóan alkalmazza a műfaj sajátosságait: Skultéti (Mokos Attila), a gazdag kereskedő és Monori alkuja  egy  megdöbbentő  lírai  pillanat, a kereskedés költészete, kifinomult, mint amikor két hímoroszlán lépeget nesztelenül a kincs, a nőstény körül. Nincs hangos szó, csak sejtelmes  sugalmazások  érintenek  meg bennünket, mégis pontosan tudjuk, hogy élet-halál harc ez: sorsdöntő pillanat, a súlyos arany és a légies briliáns cseréje. Hajoljunk meg Mokos Attila alakítása előtt is.

Máskor meg a tudatos harsányság a domináns elem, Nyikoláj és a kortalan Csöpi pillanatai ezek. Míg Skronka elemi erővel ajándékoz meg bennünket mind a militáns, mind az oligarchikus hatalom ellenszenves, mégis kivédhetetlen s mindennapjainkba beférkőzött adományával, addig Bandor Éva az önzés igenlésének nagymesterévé válik minden rezzenésében: kalaplevétel a színészi megvalósítás előtt.
Tarzan (Kátai István m. v.) az utalások szerint rablógyilkos és strici, egy kicsit alul volt komponálva. Kátai eljátszotta a nem tudta, hogy mit, bejött és kiment, mint háromszoros lúzer, nem tűnt a környék rémének, nem verte a kurváit, nem tett semmit.

Imi (Aranyosi Zsolt m. v.) törékenységével, halkszavúságával nem sugallja azt, hogy Monori nyomdokaiba lépett és életvitelét magáévá tette. Egy pillanatra  megroggyan az arany és a ránehezedő örökség súlya alatt. Ahogy kimegy a színpadról, úgy tűnik, mintha végleg távozna, s maga mögött hagyná Monori világát, a piacot.
Beszélő szerepet kapott még Bernáth Tamás és Nagy László, mint detektívek és ÁVOsok, de mert sem a dramaturg, sem a rendező nem vette komolyan a figurákban rejlő tragikomikus lehetőséget, jelenéseik akkor is a geg szintjén maradtak, ha éppen vért ontottak. A korrumpálható mentőorvos szerepét Németh Istvánra osztották, alakításra lehetőséget nem kapott, a feszültség növelésére szánt időt jól kitöltötte.

A díszletet s a jelmezeket egyaránt Sánta Borcsa m. v. jegyzi. A piac állandóságának jövőbe mutató perspektivikus megjelenítése ötletes, az ócska deszkákból való építkezés is az. Amikor ugyanez a tér Monoriék lakása is, akkor egy kicsit a hajléktalanok erdei szálláshelyét sejteti. Monori ennél azért rátartibb.

A jelmezek ennél jóval több bizonytalanságot hordoznak magukban. Nem csupán olyan esetekben, mint például a szovjet katonák ingujjban való bevonulása (a roham után majd visszaszaladnak a pufajkáért meg az usankáért), hanem főként akkor, amikor értesülünk róla, hogy az idő közben haladt (Skultéti: „úgy állok, hogy húsz esztendeje mentem ki…”), mindenki valamicskét korosodott. Az még el is megy, hogy Monori húsz évig hord egy lovagló nadrágot, az viszont kétségbeejtő, hogy többek között a felesége sem vált ruhát. Értem, miért ne érteném az állandóságra való törekvést… mint minden szájba rágott ige, ez is hiteltelenné válik.

A zene s a zenekar teljes mértékben követte a történéseket, ragyogó teljesítményt nyújtottak.

Az előadás leggyengébb láncszeme a dramaturgiai munka volt: Bereményi ugyan átírta színpadra az Eldorádót, de a cselekményt meghatározó események zömmel a játéktéren kívül történtek meg.
Bagó Bertalan tisztességes rendezői munkát végzett, az első felvonást kézben tartotta, a másodikban sajnos ott érvényesült maradéktalanul az akarata, ahol meg kellett volna beszélni a játék értelmét. S itt nem csupán Karola szerepének félreértelmezésére gondolok, de szembe tűnt Monori magánya, Gombacsik, Tulipán esetlegessége, a gyilkolás szenvtelen pillanata, Berci szívének megszakadása, egy-egy előkészítetlen, félbehagyott ötlet, s vesézhetnénk még tovább az eseményeket. Nem érdemes, mert Bagó Bertalan összességében jó előadást teremtett. Mindössze annyit jegyeznék meg, hogy ha kilóra áruljuk az almát, nem árt, ha van a kezünk ügyében egy mérleg.

* Az előadás bemutatóját 2014. február 21-én tartották a Komáromi Jókai Színházban. ‒ A szerk.