Lapis József verse

Helen Anderson felvétele

Nagyszombat

-nak

„Aztán lemostam róla a vért. Merev voltam és érzéketlen, mint egy tuskó. Megfésültem a haját. A teste már kihűlt. Átfektettem az én ágyamba, és ráterítettem a paplant. Ott ültem mellette, és képtelen voltam bármire is gondolni. Ültem a széken, és rámeredtem. Bejött a kutya, és leült mellém. Láttam, amint Pat arca lassan megváltozik. Nem tehettem egyebet, csak ültem ott mellette, és üres tekintettel bámultam. Aztán megjött a reggel, de ő már nem volt többé.”
(Remarque: Három bajtárs, 451. o.)

Amikor meghal apánk, nem hal meg.
Még sokáig nem.
A test ő.
A test jelenlét.

Kezünkbe vesszük a telefont,
mint már ezerszer.
Hívjuk a kapott számot,
talán most először.
Jöjjenek, halott van.
Ruhát szedünk,
ruhát adunk.
Felkötjük az állát,
ahogy még sosem.
Nézzen ki jól.
Ez ő, és mi vele vagyunk.

Ülünk a lelkésznél.
Beszélünk róla,
jobbára múlt időben.
Gyerek volt, majd felnőtt,
néha templomba járt,
s szívesen vett úrvacsorát.
Becsületes is volt, igen.

Ülünk, magunkban,
néha barátokkal,
s róla beszélünk,
ha beszélni kell.
Szerette az ételt, bort ivott,
kezében az olcsó cigarettával
a televízió képernyőjére boldogan meredt.
Álmokat csak bátortalanul sző.

***

József, tekintélyes, tanácsbéli férfiú,
hitt, és várta az Isten országát.
Amikor róla beszéltek,
a sorsáról döntöttek,
talán hallgatott, félrenézett,
vagy ott sem volt.
Máshol járt.

Boldogok, akiket a nagypéntek,
és nem a feltámadás tölt el cselekedettel.

József, tekintélyes, tanácsbéli férfiú
leveszi a keresztről
a megfeszítettet.
Mert azt gondolja, hogy ez még ő.
És vele van.
A test.
Gyolcsot keres,
gyolcsot ad.
Saját sírjába kíséri,
hogy nyugodjon.
József nem vár feltámadást.
A halál ad neki erőt.

Lapis József (1981, Sárospatak)