Janković Nóra: Sáros napraforgók

Már órák óta veszekedtek. Az anyja menni akart, a férje maradni, a gyerekek ebédelni, ő meg aludni. Úgy érezte, a parttalan és szerinte értelmetlen vita és családja alaptalan félelme teljesen leszívta az összes energiáját. Nem akarta nekik mondani – meg amúgy is már nehezére esett minden egyes hang, minden egyes szó megformálása –, mert azzal csak olajat öntött volna a tűzre, hogy szerinte hülyeségeket beszélnek.

Mi a fenéért akarná bárki is megtámadni, töprengett magában, ezt a világháta mögötti sárfészket, ahol csak a nagy semmi van?

– Figyelsz te rám egyáltalán?! – ragadta meg idegesen két karját a férje.

– Nem maradhattok itt! Gondolj a gyerekekre! Egy óra múlva indulunk! Elég a legszüksége-

sebbeket összepakolnod. Nem fog ez sokáig tartani – próbálta megnyugtatni, de szavai keményen pattantak vissza a falakról.

– De ki fog vigyázni ránk? – törölte ki öklével, mint kisgyerekkorában a könnyeket a szeméből.

– Ki-ki, majd az apád! – méltatlankodott az anyja.

– Anyaaaa….

Előhúzta az ágy alól az örökös elvágyódásának hamujával vastagon belepett bőröndöket. Gyakran érezte úgy, hogy ő valójában egy sodródó, szélfútta darumadár, amit valahol valaki meghajtogatott, akkurátusan odafigyelve minden mozdulatra, majd, amikor elkészült vele, csak várt és várt, napokon, heteken, hónapokon át míg el nem jött a nap, maga az isteni valóság, menydörgéssel, villámlással és imával. Akkor kitárta az ablakot, arcát a hideg viharos széllökések felé fordította, karnyújtásnyira a gomolygó fekete felhőktől, s kezében a darumadárral egyre csak várt a megfelelő pillanatra, míg rá nem jött, hogy az adott pillanaton belül létezve soha nem lehetünk biztosak abban, hogy annál lesz-e még jobb, vagy azt már elhalasztottuk és el kell fogadni azt, ami éppen most a miénk, így hagyta, hogy tenyeréből felkapja a szél. És ő repült házak, folyók, vízesések, sziklák, repedések, erdők és mezők felett, míg el nem fáradt, míg az esőkben el nem áztak, a fagyokban meg nem dermedtek szárnyai, és akkor földre zuhant, itt, ebben a sáros kisvárosban.

A gyerekek, megfeledkezve az elmaradt ebédről, riadtan nézték, ahogy egymás után kapkodja ki a ruháikat a szekrényből, gyömöszöli, ő aki mindig pedáns volt, kis gombócba, válogatás nélkül, vissza a szükségteleneket, miközben folyamatosan motyog, mint az az öregasszony, aki a sáros játszótér melletti padon szokott kötögetni, valakinek, akit még életében elveszített, aki még életében elveszítette őt, de ő csak kötögette a sálat, ami mint elszáradt köldökzsinór körbe tekerte a testét, a hintát, a fákat, a madárfészkeket, a villanypóznákat, a város végi útjelzőtáblát, naphosszat. Egy sima, egy fordított.

Kiment a konyhába, ahol anyja margarinnal vastagon megkent kenyérszeleket illesztett egymáshoz, kapkodva, s akkor ő mondani akarta neki, hogy van még sajt meg egy kis kolbász a hűtőben, de meggondolta magát, mert ha ő bármit is mondott volna, az anyja válaszol, és neki nem volt ereje megszólalni, hozzá szólni, így csak letette a bőröndöket.

Álmatag zavarodottsággal téblábolt. Nem értette, hogy mehetne el, amikor a darumadár egy életre választ párt és egy életen át forognak az ingoványos tópartokon, távol az emberi szemektől, egymás és saját maguk körül, miközben fekete és fehér tollazatukba belekap a szél, borzolja, szaggatja, tépi, de ők éjsötét köpenyüktől megszabadulva csak keringenek – egymás, a bolygók, a csillagok körül –, járják a szemát, mindaddig, míg fel nem oldódnak a másikban, a szeretetben, a mindenség egységében. A teremtőben.

– Anya! Vihetjük a játékokat is? – ami belefér a kiránduló-hátizsákotokba. Pakoljatok össze ügyesen – mondta, miközben levett pár könyvet a polcról.

Hogy a fenébe lehet becsomagolni egy-két óra alatt mindazt, amihez emlékek kötnek, ami fontos, amihez ragaszkodunk? Tárgyak, tárgyak, tárgyak. Mi az, ami nélkül még annál is boldogtalanabbnak érezné magát, mint most, amikor fél életét itt kell hagynia, itt, a tiszta semmiben?

Kinyitotta a szekrényt, átlapozta a ruháit, amik olyan idegennek tűntek, mintha nem is az övéi lettek volna, hanem valaki másé, aki nem ő, jobbról-ballra, ballról-jobbra, de mind használhatatlannak és fölöslegesnek tűnt. Hirtelen mindent annak érzett. Még magát is.

Késő délután lett, mire sikerült átverekedniük magukat a sáros utakon, a sáros városon és rákanyarodniuk az autópályára. Egy darabig elég jó tempóban haladtak. Néha őket hagyták le, néha ők hagytak le másokat. Megosztoztak a csenden és a recsegő híreken.

A gyerekek az orrukat a kocsi ablakához szorítva lesték, ahogy családok gyalogosan, kerékpáron, kismotoron húzták-vonták-tolták a batyukat, a bőröndöket, a kosarakat, a kutyákat, a macskákat, a kisborjúkat, és a fekete foltos malackát, akit talán gazdája aranybogaramnak hív, és néha megrángatták anyjuk pulóverének ujját, hogy nézze már meg a nem mindennapi attrakciót, ahogy a bicikli után kötött kerekesszékben gurul a néni, paplanokkal kipárnázott kordéban vontatják maguk után a lebénult nagypapát, míg el nem fáradtak és el nem aludtak. Félelem nélkül.

Nagyanyjuktól sokszor hallották a történetet, hogy kiskorában, egyszer a huzat kinyitotta szülei hálószobájának az ajtaját. Először csak pár centire, majd mintha egy láthatatlan kéz hintáztatta volna előre-hátra az ajtópánton, egyre gyorsabban és gyorsabban, mígnem a belső kilincs teljes erőből nekicsapódott a falnak, és akkor az első, amit meglátott, az ágy széle előtt álló ágyneműtartónak támasztott ormótlan műláb volt, rajta apja ormótlan fekete cipője, és akkor látta, mert azonnal ránézett, hogy leolvasta arcáról mindazt a rémületet és iszonyt és borzadást, amit abban a percben érzett, mert akkor abban a hatvan másodpercben, de lehet még annyi időbe sem telt, minden egyszeriben világossá vált számára, s megértette, miért csikorgó apja járása, mire összetörten, vagy talán megszégyenülve, csak annyit mondott – a sajátomat elvesztettem a háborúban. Nehézkesen felállt, becsukta az ajtót – mesélte –, én meg csak ültem összezavarodva, mert nem értettem, ha egyszer elvesztette, miért nem kereste meg, de megkérdezni nem mertem, mert láttam a profilján a megfeszülő izmokat, kifehéredett borostáin a fájdalmat.

Egyre lassabban araszolt a határ felé tartó kocsisor. Az egyik útszéli lámpa fényében látta, hogy távolból egy magányos őz figyeli a forgalmat. Talán vár valakire. A párjára – gondolta –, de az is lehet, hogy önként választotta az egyedüllétet, vagy azzal múlatja az időt, hogy számolja az autókat, mint ő kislány korában. Hamarabb ért haza az iskolából, mint szülei a munkából, és hogy oldja az üres lakás okozta nyomasztó félelmét, rátelepedett az ablak alatt lévő radiátorra, aminek bordái sokszor fájdalmasan belevágtak a testébe, de ő nem mozdult, már tudta, minél erősebb a fájdalom, minél mélyebb nyomot hagynak még nadrágon át is az öntöttvasbordák a combján, a fenekén, annál elviselhetőbb lesz a félelem, a félelem attól, hogy egy nap hiába várja majd őket haza, nem jönnek, és nem azért, mert nem tudnak, egyszerűen nem akarnak, elszöknek és máshol kezdenek új életet, ő pedig mehet a gyerekotthonba, ahol vasrácsok vannak az ablakokon, és az összes gyereknek ugyanolyan a ruhája, a táskája, és ugyanolyan mosolytalan, szenvtelen a tekintete, mint a házuk előtti padon ülő Vének tanácsa öregjeinek, akik előtt szeretett volna láthatatlanná válni, de minél jobban behúzta a vállait, begörbítette a hátát, annál inkább belekötöttek, – húzd már ki magad, lóg a cipőfűződ, nem köszöntél elég hangosan, emeld a lábad – minden napra jutott egy jó tanács, amiből ő nem kért, mert ő csak egyet szeretett volna, hogy mielőbb megérkezzenek az óvodába az utolsó gyerekért, majd a ronda okkersárga autó az óvónéniért, s zörrenjen már végre meg a kulcs a zárban, s jöjjenek haza hozzá, s ne csak egymáshoz.

Az autó megugrott egy kátyúban. Szorosan magához húzta a gyerekeit. Valahogy csak átvészelik. Ha együtt vannak, semmi rossz nem történhet velük – gondolta.

– Nemsokára a határzónához érünk.

– Tessék? – kérdezett vissza, mert túl gyenge volt a férfi hangja.

– Még egy harminc kilométer, és megállunk. Át kell venned a vezetést.

– Nem. Kérlek, ha már kitaláltad ezt az egészet, akkor gyere velünk. Mellettünk a helyed. Mi lehet fontosabb a családodnál, a gyerekeidnél?!

– Ez nem fontossági kérdés. Most otthon nagyobb szükség van rám. De úgy nem lehet a műtőasztalnál állni, hogy közben miattatok aggódom, és arra gondolok, nem történt-e közben valami bajotok. Felnőtt, okos nő vagy, ezt meg kell értened.

– Értem én, de ránk ki fog vigyázni?

– Majd az apád – válaszolta az anyja, aki látszatra eddig békésen szundikált.

– Anyaaaa…

Ültek az egykori kis irodaházban, egymás mellett a megrepedezett bőrkanapén, és nézték, ahogy a gyerekek majszolják a vacsorát. Párja unokatestvére, aki a határon várt rájuk, és ők egy ismeretlen ország ismeretlen útjain követték, mert attól kezdve, hogy a férje egy soha nem hallott nevű falu vasútállomásán kiszállt a kocsiból és visszafordult abba a sárfészekbe, abba a mély katlanba, ahová soha nem süt be a nap és soha nem szárad ki a föld, hogy huszonnégy órában várja az érkezőket a kórház egyre hullaszagúbb folyosóján, más választásuk nem volt, mint megbízni benne, ide navigálta őket, ebbe a régi betonkockába, ami valamikor egy pár főt számláló cég irodaháza volt, és miután végigvezette őket az ötven négyzetméteren, kezükbe adta a kulcsokat, nem igazán tudták eldönteni, hogy takarításon és mosáson kívül mivel is tölthetnék a napjaikat – ami ugyan sok időt vitt el, mert a napraforgósárga lavór (amiről minden alkalommal az otthoni táj jutott az eszükbe, és minden nappal erősebben remélték, hogy mire ismét büszkén kémlelik az eget a tányérsapkás növények, életüknek az itt elvesztegetett fejezetén túllapozhatnak) igencsak kicsi volt.

A kedves rokon kétnaponta elugrott hozzájuk, beszámolt a legújabb hírekről, feltöltötte a hűtőjüket, és amilyen kedvesen jött, olyan kedvesen távozott is gyorsan, mert hol a betegei, hol a családja, hol más, hozzájuk hasonló sorsú számkivetettek vártak rá.

Az egyik íróasztalt beállították a sarokba, rátették a kettes rezsót, és az otthoni híreket hallgatva egyre sötétebb rémülettel és rettegéssel és aggodalommal viaskodva pucolták a krumplit, szeletelték a káposztát, válogatták a babot, amik teljesen úgy néztek ki, mint azok, amik náluk teremtek meg, mégis más ízű lett tőlük az étel, és egy idő után már hiába mosták, súrolták olyan erővel a fogukat, hogy az már fájt, nem tudtak megszabadulni ettől a kesernyés idegen íztől.

Csak az apjának, aki szinte émelyítő intenzitással volt jelen az életükben, és néha már fojtogató volt az állandó jelenléte, volt minden mindegy. Teljesen mindegy.

Valaki, de az is lehet, hogy valakik, küldtek a gyerekeknek játékokat, ruhákat, könyveket, meg annyi csokoládét, hogy biztosak voltak benne, a Télapót fosztották ki, a fia mégis legjobban egy igazi, bőr futball-labdának örült. Ettől kezdve bárhová is ment az ötven négyzetméterre zsugorodott életterükben, vitte magával, rugdosta maga előtt. Még akkor is, ha az apjával videochatelt, aki szemmel látható végtelen fáradtsága és kimerültsége ellenére is a gyerekekkel igyekezett vidám és bizakodó hangnemet megütni, szorította magához. Csak neki vallotta be, könnyekkel küszködve, hogy nap mint nap a halál árnyékában élnek, és hazafelé a halál nyomában járnak, de legalább az ő házuk még áll.

Talán, nem is talán, hanem biztosan, a kisfiú viselte legjobban a helyzetet. Nővére viszont egyre többet panaszkodott. Sírt. Zokogott.

– Nem kószálhatsz egy idegen városban. Bírd ki még egy kicsit. Beszélgess addig a volt osztálytársaiddal. A jövő hónaptól már iskolába is fogtok járni. Lesznek új barátaid.

– Hogyan, ha ők más nyelvet beszélnek?! Nekem a saját barátnőim kellenek. De hiába írtam nekik. Nem válaszolnak. Meg sem nézték. Mi lehet velük? Menjünk haza.

– Amint vége lesz, hazamegyünk. Még nem lehet. Most még nem. Láttad a híreket te is, vagy nem? Meglátod, megtanulod szépen az itteni nyelvet. Elvégre mire van az iskola, ha nem arra, hogy megtanuljátok azt, amire az életben szükségetek van? – de ahogy kimondta, már ő maga is érezte, hogy mennyire hamisan cseng a hangja, mert mostanra tudta, hogy az élethez szükséges tudást nem az iskolapadban tanítják.

Napközben bent rostokoltak, mert féltek az emberektől, akik közül sokan nem nézték jó szemmel, hogy őket most ide befogadták, maradtak volna otthon, döglöttek volna meg, de alkonyatkor, sőt néha, felbátorodtak, és már korábban kiültek a lépcsőkre, és anyjával egymásnak szerválták át a kínos csendet megtörő közhelyeket, miközben nézték, ahogy a kisfiú hempereg az egyre zöldebb tavaszi fűben, kergeti a gyíkokat, vagy egymagában focizik.

A lány, aki egyre kevésbé hasonlított arra a kislányra, aki még mellette aludt a kocsiban, ilyenkor hol lesajnáló tekintettel nézte az öccsét, hol vágyakozó tekintettel követte a kerítésként felhúzott szögesdrót négyzethálóin túl felbukkanó kortársait, a padok támláján ücsörgő kamaszokat, akik legfeljebb annyiban különböztek az iskolai barátaitól, hogy nem volt sáros a Converse-ük, a jövő-menő embereket, az előttük elsétáló kutyásokat, akik az átellenben lévő parkba tartottak, ahol a négylábúak játékosan csaholva kergetőztek, önfeledten, egészen addig, míg nem jött egy betolakodó, akitől meg kellett védeniük a földjüket, a saját területüket, és akkor egyből vége szakadt a jókedélyű vidám bandázásnak, s felborzolódott hátukon a szőr, hátsó lábaikat kimerevítve, mellkasukat kidomborítva, ugrásra készen ugattak, de az már nem is ugatás volt, inkább üvöltés, ami néha mindenre elszánt vicsorgássá fajult, miközben a gazdák pórázuknál, nyakörvüknél fogva próbálták őket visszarángatni korábban már körbejelölt területükre.

Egyikük sem gondolta azon a márciusi napon, amikor elindultak, hogy még a nyár is itt fogja találni őket, így nem hoztak magukkal még egy rövid ujjú trikót sem. Egy nap, miután elkísérték a gyerekeket az iskolába, nem hazafelé, mert az utóbbi időben, már így nevezték a szürke betonkockát, elindultak megkeresni a város legnagyobb turkálóját, amiről jótét rokonuk felesége, aki helybéli volt, áradozott nekik. Ha neki nem ciki, nekünk miért lenne az, gondolták egyszerre, de egyikük sem mondta ki, mert egyikük sem tudta, mi az, amit még elbír a törékeny kapcsolatuk, jaj, még csak június van és már huszonhat fok van. – Otthon csak huszonnégy.

Táskájukban a pántossal, rövid ujjúval, ujjatlannal, röviddel, hosszúval, virágossal és a csíkossal benéztek még az egyik áruházba, ahol hirtelen felindulásból vettek egy pár tollaslabdaütőt. Jó ötletnek bizonyult, mert a gyerekek délutánonként fáradhatatlanul szedegették a labdát a fűből.

– Majd belejönnek – telepedett mellé két csésze kávéval az anyja. – Idővel – kavargatta elmélázva a vastag cukorréteget a sovány Nescaféban, amire itt kaptak rá, mert régi életükben a kávéfőzőgépre esküdtek. Miközben kortyolgatta, próbálta felidézni az otthonát, a poharak, tányérok, ruhák, könyvek sorrendjét a polcokon, a bejövő napsugár fényszögének irányát, az orchideák színét, párja ölelését és mosolyát, mindazt, ami fél éve még magától értetődő és természetes volt, hogy ott van, az övé, csak ki kell érte nyújtania a karját, most meg egyre bizonytalanabb, hogy mindaz, amire emlékszik, valóság volt, vagy csupán a képzelete játszik vele.

A lényeg, hogy a gyerekei itt vannak, a drótkerítés egyazon oldalán vele, és végre megtalálták önmagukat, ha a labdát még keresik is, és míg az egyik szaladgál, a másik kecsesen hajlong, és az egész testét elöntötte ugyanaz a szeretethullám, amit akkor érzett, amikor először tartotta őket a karjában. Talán, hogy jobban lássa őket, de lehet csak zavarta, vagy megszokásból, hátrasimította hosszú szőke haját, ami ugyanolyan árnyalatú volt, mint az egymást kacagva kergető gyerekeké, és amint felvetette a fejét, észrevette a túloldalon ácsorgó férfit, amint figyeli őket. Talán taxira vár – nyugtatta magát, de amint találkozott a tekintetük, a másik elindult.

Ettől kezdve egyre gyakrabban tűnt fel, de ha a fia egyedül volt kint, soha nem torpant meg. Először csak az aggodalom, majd a szorongás, végül a félelem lett úrrá rajta. Már mindenki, legalábbis az az öt ember, akivel kapcsolatban volt, látta rajta, hogy valami emészti, de ezt azzal magyarázták, maguknak, mert szóba nem hozták, hogy belefáradt az egyre reménytelenebbnek tűnő helyzetbe.

Pár nappal az iskolakezdés előtt arra ébredt, hogy hatalmas erővel feszül neki újra és újra és újra a szél az öreg betonkocka ablakainak, a drótkerítésnek. Vihar lesz, gondolta, és szorult össze a gyomra, de nem a kinti világ dühöngésétől, hanem attól az érzéstől, amitől soha nem bírt szabadulni, hogy még amikor próbálgatta a szárnyát, hogy aztán egy szép napon, repüljön, házak, folyók, vízesések, sziklák, repedések, erdők és mezők felett, vissza arra a békés ablakpárkányra, vissza abba a szobába, ahol nem volt félelem és nem voltak csontvázak, váratlanul, karmai közé ragadta, hatalmas szárnyai közé szorította, olyan erővel, hogy egyedül soha többé nem volt képes repülni, egy gyönyörűséges kondorkeselyű.

Hirtelen teljes bizonyossággal tudta, mit kell tennie, mert harmadíziglen nem, azt már nem, és olyan óvatosan, mint egy betörő, odament anyja szekrényéhez, kiemelte belőle a táskát, és mezítláb, lábujjhegyen elsurrant az ajtóig. Biztos volt benne, hogy még a mellettük lévő házban is hallják a szívverését, amint elfordította a kulcsot a zárban. Gyorsan behúzta maga mögött az ajtót, leszaladt a lépcsőkön, kinyitotta a táskát, és egy gyors mozdulattal letépte a már ütött-kopott belső urna fedelét, és a tomboló szél felé tartotta, ami belekapott és vitte magával, egyre magasabbra és magasabbra, mígnem a fekete hamuszárnyak egy pillanatra eltakarták a csillagtalan égbolt holdját.

Észre sem vette, mikor karolta át az anyja és mióta álltak ott a viharos szélben, szakadó esőben mezítláb, fehér hálóingben, és nézték, ahogy a mély sötétségből újra előbukkan a hold.

Nem kellett volna apád halála után hozzámennem. Soha nem volt normális. Gyere. Menjünk be – karolta át az anyja.