Bánki Éva: A buborékfejű nők városa
Arnold Eszter felvétele
(részlet az Apjalánya című regényből)
A kanizsai utcákon sétálva hallottam anyai nagyapámtól, hogy hamis zsidó. Hogy Kanizsa nem normális város, itt még a zsidók is mind hamisak. Hogy, hogyan… kérdeztem roszszat sejtve. Hiszen a zsidó valami nagyon csúnya dolgot jelent. Az egyik osztálytársnőmet Zsidi Erzsikének hívták, és mikor két fiú harmadikban azzal csúfolta, hogy zsidó, mind a ketten igazgatói intőt kaptak. A zsidó valami szörnyűség, a hamis zsidó meg aztán különösen. Homályosan éreztem, hogy nekem valami közöm van egészhez…, de ugyan micsoda? Nagyapám hümmögött, és végül kibökte, hogy ő sem érti a kanizsai zsidókat. Ötvenévesen már érteni véltem, hogy ő mit nem értett. Dunaszerdahelyen, ama híres Kis Jeruzsálemben ortodox zsidók éltek, kaftánosok, pajeszosok, akik szigorúan betartották az ünnepeket. Ők aztán nem drukkoltak a Fradinak, nem jártak-keltek olasz filmszínészek módjára, nem ettek hurkát, kolbászt, hogy apám fő kedvencéről, a kocsonyáról már ne is beszéljek. Ortodox asszonyok, vagyis az igazi zsidó nők nem lakkozták rózsaszínre a körmeiket, mint nagyanyám, nem pletykálgattak az utcán az őrült Latinovitsról és a szerencsétlen módon megvadult Ruttkai Éváról. Nem tartották számon az amerikai filmsztárokat, és nem mesélgették volna – ez nagyapámat rettentőn megbotránkoztatta – a gombaszögi lányok, Frida és Ella szerencséjéről történeteket. Kanizsát, a szülővárosomat a fiumei kikötőbe búzát szállító, kávéházakban, operákban sürgő-forgó neológ zsidók tették naggyá, az ő emléküket őrizték a barokkosan hivalkodó polgárházak, a Centrál étterem, a szecessziós Sétakert, a Muskátli cukrászda, a hajdani színház, amely a mi időnkben persze már mozivá süllyedt. Nem akadt senki, aki egy hajdanvolt felvidéki nagygazdának elmagyarázza, hogy nemcsak almából, barackból vagy cséplőgépből van többféle. Nem akadt senki, mert a zsidó szó akkoriban tényleg életveszélyesnek számított. Halálos sértésnek. Ha az emberek azt mondták, Radnóti zsidó származású volt, lehajtották a fejüket, lehalkították a hangjukat, mintha valami rettentő dolgot árulnának el a költőjükről (aki amúgy a kedvencük volt). Nem tehetett róla Radnóti, de azért mégis, valamennyire – ó, szegényke! Családi körben az emberek persze nem halkították le a hangjukat. Jártam olyan osztálytársaimnál, ahol a nagyszülők a tévékészülék előtt sorolták, hogy ki mindenkin látszik, hogy miféle.
A városban senkit sem ismertem személyesen, akinek Bánki lett volna a vezetékneve, de a tévéfilmek stáblistáján több Bánki István is felbukkant. Fővilágosító, gyártásvezető, vágó. Ők nyilván mind igaziak, gondoltam. Pesten laknak, mindennap fekete ruhát hordanak – mint nagyapám szerint az igaziak –, és nem az osztályvezető helyettes asszony szemüvege vagy a főmérnök kenyérpirítója miatt futkosnak, hanem komoly filmeket csinálnak. Alkotnak. Vezetik a gyártást. Főhangosítanak. Ha elfáradnak a gyártásban, a hangosításban, beugranak az Astoria szálló halljába, mert ott gyülekeznek a zeneszerető pestiek, szól a Játék és muzsika tíz percben. Pezsgőznek és komolyzenét hallgatnak. Szinkronizálnak, gyártanak, vágnak, fővilágosítanak. Ők, a Főbánkik.
Apám nem volt ilyen valóságos. Csak egy feltűnően jóképű valaki. Ahogy anyai nagyanyám megjegyezte: egy mór.
De kell-e sok pénz és valóságos hatalom, hogy biztonságban érezd magad? Hát nem elég egy kisablak, ahol nézegetheted a nálad sikeresebb szomszédokat? Mit tudunk Derrickről, Columbóról, Maigret-ről? Szinte semmit. Hogy dolgozik egy vérbeli detektív? Ők is csak kisablakokon át nézegetik a hatalmasokat, leleplezik a disznóságaikat, aztán sietnek haza, ki tudja, hova. Létezik-e az a bizonyos feleség, akire Columbo hadnagy örökösen hivatkozik? Van-e biztonság ezen
a hamis, elátkozott, sokszorosan megrontott világban?
Mi szűkösen éltünk, mint a hetvenes években szinte mindenki. A luxus a vasárnapi rántott hús volt és évi két hét nyaralás a fonyódi Tungsram üdülőben. Mindig azt hallgattuk anyámtól, hogy rémesen kiköltekeztünk, most aztán már spórolnunk kell – miközben szinte semmire nem költöttünk. Cukrászda? Minek? Az ember süthet otthon is. Sokkal jobb az otthoni piskóta, mint a bolti. Hiszen annyi a kiadás! Lakásrészlet, ruha, cipő, a németórák díja, havonta néhány színházjegy. Mi nem vagyunk vademberek, költünk erre is. Én azt hittem a nálunk vendégszereplő Kaposvári Színház előadásairól, hogy rémesen vidékiek (hiszen csak Kaposvár, nemde?), és szinte szégyelltem, hogy mennyire tetszenek. Hiszen Columbo a tévében mesés toronyházak között liftezget, óceánban lubickoló gyanúsítottakat hallgat ki, különböző, de egyformán mesés fogadásokon csetlik-botlik – nem iszik meg velünk egyet, hadnagy úr? –, és ez a lélegzetelállító gazdagság felülmúlja még a Muskátli cukrászda szecessziós cirádáit és francia krémeseit is. A gazdagok persze mind gonoszok, hiszen „rejtegetnek valamit”, de mi a húgommal olyan erotikus sóvárgással bámultuk Columbo gyanúsítottjait, mint ahogy gyermek apám a szembeszomszéd ablakát, a Nagy Író nővendégeit és krémes süteményeit.
Azért valamennyire mi is igyekeztünk Kanizsán a világgal lépést tartani. A húgom is, én is szappanokat gyűjtöttünk, almásat, citromosat, narancsosat, mandarinosat, és mint a többi kislány a lakótelepen, felhalmoztuk a tükör előtt a fürdőszobában. De csak a dobozokat – arra már nem is emlékszem, mi történt a szappanokkal. Az elképzelhetetlen lett volna, hogy egy ilyen különleges, nyugati drágasággal, mint egy almaillatú Fa szappan, megmossuk az arcunkat. Talán csak a fehérneműk vagy a blúzok között őrizgettük őket. A dobozokat is csereberéltük, én egy mandarinos szappan dobozáért (nem a szappanért, hanem a dobozáért!) egyszer egy tábla csokoládét adtam.
Ám nehéz volt eltalálni, hogy mi az igazán menő. Nagykanizsán a nők feje úgy nézett ki, mint a szappanbuborék, vagy inkább barnás, sárgás vagy szürkés-fehéres árnyalatokban pompázó, hatalmas gyermekláncfű. Öt-hat hetente daueroltattak, aztán hetente-kéthetente jártak „berakatni” a hajukat. Egy magára valamit adó, rendes asszony havi öt-hat órát töltött fodrásznál. Középkorúként nem illett táncolni, nem illett sportolni, még „rúzsozni” is csak bizonyos alkalmakkor, ám a dauerolás, berakás, a tűzforró búrák alatt aszalódás kötelező volt.
Ám nem mindenki hordott dauer- és lakkszagú gömböket a fején. Néhányan szőrtornyokat, kontyokat egyensúlyoztak a nyakukon, a húgom hegedűtanárnője majdnem harminccentis tornyot viselt, és reggel ötkor kelt, hogy a fodrász mindennap „befésülje”. Mintha az idő ellenség lenne: Kanizsán, a hetvenes években boldogan pocsékolta mindenki. A fodrásznál, a konyhában, a piacon, bevásárlás vagy pletykálás közben.
Mivel Kanizsán mindenki az osztrák tévét nézte, ezért komoly világnézeti válságot okozott, hogy a fejlett nyugaton – vagy legalábbis az osztrák tévében – a bemondónők, még a középkorúak is, buborékok helyett könnyű, sima, félhosszú frizurát viseltek. Ilyen slamposak az osztrákok, jegyezte meg a némettanárnőm, és nemcsak slamposak, suttogta, hanem ravaszak is. És elmesélte, micsoda trükkökkel minősítették magukat áldozatnak a II. világháború végén.
Az osztrákok? No hiszen! Mind megérik a pénzüket.
A sima haj az igénytelenség, a gátlástalanság, az erkölcsi nihil jele volt. (A fiataloknak azért megbocsátható.) Vannak nők, akik nem adnak magukra, akik sajnálják az időt önmagukra – de mi szerencsére nem ilyenek vagyunk. A sima hajat csak Koncz Zsuzsának nézték el, végtére is ő már valaki: férjnél van, nem vonaglik a színpadon, ráadásul – és ez a fő! – egy komoly ember menye.
Egy jegygyűrűt bárki felhúzhat a jobb kezére. A rendesség és tisztesség fokmérője a berakott fej, a havi öt-hat óra, amit egy asszony feláldoz azért, hogy olyan legyen, mint a többi. Tízezer buborékfejű nő egy kisvárosban.
Egy ilyen városban lehetséges-e a szerelem? Vannak-e még titkok? Apám néha magától mesélt nekem a Lilikről, Malvinkákról, Olgácskákról, Borbálákról és más regényes nevű asszonyokról. De Nagykanizsán egyetlen idősebb nőt sem hívtak Lilinek, Malvinnak, Olgának. Szinte mindenki Marika volt, aki mégsem, azt Katinak, Erzsinek, Icának, Piroskának hívták. A Borbála parasztnévnek számított, csak a teheneket vagy a fejkendős asszonyokat nevezték így. Hát hol laknak ezek a Malvinkák? Anyám melyik kolléganőjét hívhatta Borbálának apám? A hatodikosok osztályfőnökét, Ilonkát, a gazdaságist, vagy a nyugdíj előtt álló kémiatanárt? Vagy Malvinka talán a fonyódi Tungsram üdülő igazgatónője, akit apám telente meglátogatott a ködbe bújt villák között, hogy megkérdezze, nincs-e valamire szüksége? Zömök, vidám, talpraesett asszony, tulajdonképp illene rá a Malvinka, de őt Zsuzsinak hívják.
Rá kellett ébrednem, Kanizsán nemcsak élők, hanem halottak is laknak. A Kiskanizsa, Palin, Bagola, Galambok felé a téli ködben elvérző utcák is a múltba vezetnek. De kinek-minek a múltjába?
Megjelent az Irodalmi Szemle 2023/9-es lapszámában.
Bánki Éva (1966, Nagykanizsa)