Vincze Richárd: A kortárs magyar irodalom című tankönyvről

A Debreceni Irodalomés Kultúratudományi Tankönyvek második darabjaként, 2021-ben megjelent A kortárs magyar irodalom című kiadvány jelentős, sőt hiánypótló vállalkozás. E kötet (Szirák Péter szerkesztői előszava szerint: egyetemi jegyzet) egyfelől betölti a magyar irodalomtörténet-írásnak azt a területét, amelyet a korábbi kézikönyvek (lásd: Gintli Tibor [szerk.], Magyar irodalom, 2010; Szegedy-Maszák Mihály, Veres András [szerk.], A magyar irodalom történetei III., 2007; Gintli Tibor, Schein Gábor [szerk.], Az irodalom rövid története – A realizmustól máig,

2007.) szélesebb merítésük miatt kevésbé fókuszáltan – kevesebb szorosolvasási gyakorlatokat alkalmazva, gyakran csak a kiemelkedőbb szerzők portrészerű felmutatásán alig túlmutató elemzéseket végezve – érintettek. Ennyiben ezen irodalomtörténeti munkák azoknak a hatástörténeti mozgásoknak – mint amilyenek a nyelvés szubjektumfelfogás problémáit érintik – az értelmezését sem voltak képesek olyan kimerítő módszerességgel elvégezni, mint a Debreceni Egyetem kiemelkedő didaktikai potenciállal rendelkező tanulmánygyűjteménye – vagy az ugyancsak e periódust is részletesen elemző, ugyan német kiadásban megjelent, de jelentős kézikönyve: Geschichte der ungarischen Literatur, Kulcsár Szabó Ernő (szerk.). Persze – félreértés ne essék

– ez nem a korábbi művek szakmaiságának feltétlenül(!) deficites voltából, netán módszertani hibáiból ered, pusztán annak a következménye, hogy azok – e gyűjteménnyel ellentétben – nem konkrétan, és kifejezetten erre a kortárs irodalomi mezőre fókuszáltak. Másfelől, ami e kiadvány egyediségét ugyancsak kiemeli, az az oktatási segédletként való (persze ez egy tankönyv esetében igencsak elvárt, mégis ez esetben kiemelkedő) alkalmazhatóságában rejlik. Szintén a kötet előszava jelzi: a „jegyzetet egyetemi hallgatóknak, középiskolai tanároknak és diákoknak, valamint minden érdeklődő olvasónak jó szívvel ajánljuk, a tájékozódás és az elmélyülés céljából”. (11.) E cél érvényesítése miatt a kilenc logikusan összekapcsolódó fejezetre bontott tankönyv számos szükségszerű, pedagógiai megfontolásokat érvényesítő módszertani megoldásokat alkalmaz. A kötet annyiban tehát maximálisan teljesíti önnön vállalását, hogy mindamellett, hogy magas színvonalú szakmaisággal végzi el a hagyománytörténés lekövethetőségét létesítő szoros szövegolvasási munkálatokat, nem terheli túl saját érvrendszerét aránytalanul megválasztott elméleti és szakmódszertani fejtegetésekkel. Sőt: világossá teszi saját logikai és interpretációs folyamatait, nem reflektál mélységeiben saját metódusainak mibenlétére, továbbá segíti az olvasót a szakterminusok magyarításával, és a megfogalmazásmód – könnyebb olvashatóságot biztosító

– átláthatóságával. Ezenfelül azt is nyilvánvalóvá teszi, hogy milyen kanonikus elvek mellett végzi el a művek kiválasztását, valamint hogy melyek azok a szempontok, amelyek az egyes szövegeket (a köteten belül) egymás mellé rendelik, csoportosítják. Itt természetesen a hatástörténeti mozgások, poétikai-retorikai elmozdulások és műfaji csomópontok feltérképezésére szükséges gondolni, amely elvek a kötet összes szövegére jellemző eljárásokként működnek. E kiadvány tehát – olyan nyelvművészeti alkotások esetében, melyek tudvalevőleg a mindenkori befogadók elvárásait kifejezetten próbára teszik – mindezen szempontok figyelembevételével és precíz alkalmazásával tölti be önnön segítő, iránymutató és eligazodásra, elidőző olvasásra hívó képességét és lehetőségét.

Szükségszerű röviden elidőzni a gyűjtemény címénél is – A kortárs magyar irodalom. Azt, hogy e tankönyv mit tart kortársnak, az előszóban világosan kifejti: azokat a műveket tekinti e címkével felruházhatónak, amelyek „jelenbéli világunk elmélyültebb megértését ígérik, azaz hatástörténeti (Kiemelés az eredetiben – V. R.) értelemben tekinthetők kortársnak.” (10.) Természetesen az, hogy ez milyen irodalomfelfogást, milyen kanonizációs elvek mentén elvégzett válogatói munkát jelez, szintén a szövegek közeli interpretációjában mutatkozik meg. Vagyis: amint arra egyébként a kötet eddigi egyetlen recenzense, Csehy Zoltán is felhívja a figyelmet (lásd: Alföld, 2022/4., 135–139.), a kötet egy kifejezetten egységes elbeszélést kínál annak tekintetében, hogy miként (és milyen okokból) érvényesül az akadémiai kánon jelenléte az ún. műveltségi vagy piaci kánonnal szemben. Ez természetesen szorosan összefügg azzal a fentebb kiemelt „irodalomtörténészi és kritikai szemléletmóddal”, amely a mű és az azt értelmező befogadó jelentéstulajdonításainak dokumentálását tartja a legfontosabb irányadó aspektusnak, és nem pedig az irodalom – számos mai elméleti trendjét uraló – reprezentációelvű és kifejezetten indentitáspolitikai kisajátíthatóságának való behódolást.

A kötet első, Balajthy Ágnes által írt – A kortárs magyar irodalom intézményrendszere című – fejezete a kortárs műveket közvetítő materiális feltételrendszer alkotóelemeinek, „kommunikációs csatornáinak, szervezeti kereteinek” (10.) bemutatását végzi el. Az „intézmény” terminusának Thimár Attila dolgozatában (lásd: Itk, 2001/1., 90–106) fellelhető megfogalmazásából kiindulva, mely szerint az irodalom és a társadalmi nyilvánosság közötti párbeszédben az önmaga számára kijelölt funkciókat és az ahhoz tartozó reprezentációt folytató elemek összeségét jelenti, a magyar irodalom rendszerváltás előtti és utáni periódusának „megszakított folytonosságban” működő intézményi struktúráit térképezi fel. Ennélfogva – a jogfolytonosságot és az ideológiai/szervezeti változásokat szem előtt tartva – e fejezetegység teljes joggal tartja fontosnak megmutatni azt, hogy milyen művészetpolitikai, nyilvánosságpolitikai és kultúrideológiai alapvetések mentén épültek ki bizonyos intézményi keretek a kommunista hatalomátvétel után, az Aczél György működéséhez köthető „három T” periódusában, valamint a rendszerváltozást követő években. Az ezekben az időszakokban megszilárduló, újonnan elinduló és megváltozó (lásd: Magyar Írók Szövetsége, Írószövetség, NKA, MMA stb.) intézményi struktúrák lajstromozásán – és persze szükségszerű művészetfelfogáshoz, politikafilozófiai, eszmeáramlathoz való kapcsolásán – túl Balajthy az irodalmi művek e rendszer(ek)be való betagozódását, szerepét, helyiértékeit is felméri. Például felveti, hogy a marxista alapozottságú kultúrpolitika miként választotta szét az anyagi értelemben vett sikert az esztétikai sikerültségtől, és egyáltalán: miként emelte olyan magas „polcra” az irodalom intézményét, amit a rendszerváltás után beköszöntő szabadpiaci mechanizmusokon alapuló keretek nem voltak képesek megtartani, pontosabban hogy miként értékelte át az új gazdasági rendszer az állam szerepét a mindenkori kultúrafinanszírozás terepén. Vagy: talán annak a narratívának a jelenből nézve kissé utópisztikus (persze igencsak támogatandó) kiépülésének vágyát – amit Csehy is felvet –, hogy a decentralizálódó irodalmi mező következésképpen elhozza az irodalmi szcéna széttagolódását, diverzitását, ahol különféle irodalomfelfogások, generációs különbségek, szakmai ellentétek és politikai eszmék férnek meg egymás mellett különböző lokalitásokban. Az irodalom intézményrendszeréhez hozzátartozó (az európai viszonyokhoz képest magas példányszámban jelenlévő, sokféle) irodalmi folyóiratok helyzetének (összefüggésben az online platformok emelkedő státuszával), rövid történetének és a cenzúra ügyes kikerülésében, tehát az esztétikai progresszió támogatásában játszott fontos szerepéről is számot ad e fejezetrész, mindamellett, hogy nem fedi el a kortárs digitális viszonyok között felmerülő, a nyomtatott folyóiratokat érő dilemmákat, vitákat sem.

Ebbe az intézményrendszer(ek)be ágyazódva kísérli meg feltárni a következő, szintén Balajthy Ágnes által írt – A lírafordulatról általában című – fejezet az ún. „lírafordulat” költészettörténeti eseményét (pontosabban eseménysorozatát), az ehhez a változáshoz kötődő jelentős szerzők szövegeinek poétikai-retorikai nóvumait, valamint ezeknek a formabontó és szokatlan megoldásainak szoros olvasásában kibomló értékeit. A Tandori Dezső, Petri György és Oravecz Imre nevével „fémjelzett” periódusban több, különféle költészeti változás következett be egyidejűleg, amelyek egyrészről rokonítják a szerzőket és kategorizálhatóvá teszik a szövegeiket, másrészről pedig el is különböztetik egymástól az alkotók líraszerkezeteit és egyediséggel ruházzák fel őket. Ilyen például Tandori esetében – a kor két esztétikailag legrelevánsabb, az akkori ideológiai keretrendszer két leginkább támogatott figurájához, Nagy Lászlóhoz és Juhász Ferenchez képest – a költészettörténeti hagyomány erőteljes felhasználása és egyúttal újraértése, a töredékes szerkesztésmód és a képzőművészeti és egyéb alkotások irodalmi felhasználhatóságának központisága (lásd: az avantgárd poétikák kapcsolatát az avantgárd képzőművészet ready madejeivel, az illusztrációk és grafikák jelentéskonstruáló erejének felszabadítását stb.). E változások bemutatását (ahogyan a többi szerző esetében is) szoros szövegolvasatokkal támasztja alá a szerző, aki a remek „minielemzésekkel” a szerző szövegkorpuszának jelentős állomásait, alakulástörténetét is szemlélteti. Nincs ez másként a további két szerző esetében sem. A Petri-alfejezetben például a két kitüntetett kötet (Magyarázatok M. számára, 1971, Körülírt zuhanás, 1974) szövegein mutatja be a szerző azt, hogy Petri miként számol le a váteszköltészet szubjektumés nyelvfelfogásával, miként „konfigurálja át a vallomásosság” líratechnikáját, és végsősoron miként viszonyul (ebben Tandorihoz kapcsolódva) egyfelől ironikusan, másfelől a használatbavétel alanyi jogával felruházottan ahhoz a hagyományhoz, amely voltaképpen az ő költészetét is meghatározza. Vagy éppen – és talán ez is a Petri-líra egy nóvumaként fogható fel – ahogyan a talán méltán leghíresebb versének elemzésében Balajthy felfejti, miként oldozza el a szerző a líraszövegének modalitását a patetikus fennhangoktól, és közelíti azt a mindennapi, depoetizált nyelvhasználathoz; miként avatja az „alantas” témákat esztétikailag megformált, „cselekedtető és gyönyörködtető” (9.) alkotássá. A lírafordulat ma is élő és alkotó szerzőjének esetében annyiban talán eltérés tapasztalható az előző két szerző szövegalakítási és lírapoétikai eljárásaihoz képest, hogy míg azok az  antipoétikus (depoetizált: ami persze vitatható, számos esetben nagyon is poétikus nyelvi megformáltságról lehet beszélni) nyelvhasználatban, a „vallomásosságban” és a lírai hang megalkotottságára adott reflexiókban gyökereznek, addig Oravecz Imre első köteteiben (Héj, 1972; Egy földterület növénytakarójának változása, 1979) a későmodern hermetizmuson, az objektivitásban megmutatkozó tárgyias szövegalakításon alapuló költészet tűnik fel. E könyvek szövegei – maguk mögött hagyva a klasszikus modernség szubjektumés nyelvfelfogását – a nyitott és asszociatív szerkesztésmóddal, valamint az ellipszisek gyakori beiktatásával egy olyan értelmezendő (líra)területet hoznak létre, ahol a mindenkori befogadónak kiterjedtebb aktivitásra és értelmezői leleményre van szüksége a textusok „rejtvényes”, talányos rétegeinek felfejtéséhez.

Mindehhez – vagyis a korszakváltó poétika-retorikai újításokhoz – kapcsolódva, a következő („A hiba poétikája” és a „poesis memoriae” című) fejezetben, Szirák Péter egészíti ki e líratörténeti változást azzal a jelenséggel, amelyet röviden „nyelvkritikai” attitűdnek lehet nevezni. E szerint az 1970-es, 1980-as évek lírája, nemcsak a fentebb jelzett irányokból hozott változást, hanem egy olyan alapvetés felismerésével is, miszerint a nyelvbe vetett bizalom megrendülése éppen azért következik be, mert az folyton „kicselezi”, „kijátssza” használóját: a nyelv irányíthatatlan, így a hibák, félreértések mindig is részét képezik a működésének. Innen indulva mutat rá Szirák e „nyelvkritikai paradigma” (35.) egyik meghatározó tendenciájára, a „hiba poétikájára”. Ennek az iránynak – Takács Zsuzsán, Tóth Krisztinán és Kukorelly Endrén túl – az egyik legjelentősebb alkotója az a Parti Nagy Lajos, akinek költészetében (amelyet a recepció többször az ún. „areferenciális posztmodern” címkéjével vél leírhatónak) a jelentésburjánzásnak, a nyelvi automatizmusoknak, valamint a szintaktikai kapcsolatokat szétszerelő technikáknak jut központi szerep. A klasszikus és későmodern magyar líra(textuális) emlékezetére alapozva már a szerző első kötetétől (Angyalstop, 1982) kiemelt poétikai gesztusnak számít a „nyelvjátékosság”, a parodikusságot kiemelő neologizmusok, szóösszevonások, szószétszerelések alkalmazása és a palimpszesztikusság (mely utóbbira példát is hoz Szirák, és komplex szövegolvasatában felfejti a Szódalovaglás ikonikussá vált, Petőfi verseire rájátszó líraszerkezeteinek rétegeit). Sőt, Parti Nagy utóbbi köteteiben e nyelvjátékosság, a roncsolt nyelvi elemek és idézetek, valamit az agrammatikusságból létrejövő nyelvi lelemények nem pusztán csak a nyelv önműködő folyamatainak, és irányíthatatlanságának tudhatók be, hanem a „dilettantizmust” fenntartó szerepversszerűség, álszemélyesség (nyelvi kompetencia hiányával küzdő lírai szubjektumok felléptetése, nyelvi filterek használata stb.) térnyerésének.

Efelől – tehát a szerepversek és a maszkjátékok tradíciójának irányából – kapcsolódik Kovács András Ferenc költészete e fejezetrész narratívájába. Ugyanis a rövid történeti összefoglalón (szerepvers tradíciója Weöres Sándornál, Kemenes Géfin Lászlónál, Tolnai Ottónál, Tőzsér Árpádnál) átfűzve KAF lírájának újítása Szirák szerint éppen abban mutatkozik meg, hogy a magyar új érzékenység szubjektumfogalmát a líraemlékezet, a líratörténet és kulturális tradíció koordinátarendszerébe helyezve értelmezte újra. Vagyis, másként mondva: „a szubjektumnak ez a »helynélkülisége« a kulturális emlékezetnek, a líra történetiségének, a líra emlékezetének és az emlékezet költészeti keletkezésének (poesis memoriae) kérdéséhez vezet. A posztmodern maszkjáték alaptapasztalata, hogy a diskurzus vagy egyáltalán a szó eredete nem lehet a lírai hang, annak forrását a költészet történetében, a már mondottak végtelennek ható szövegközi birodalmában kell keresni”. (40.) Ezt az intertextualitásra, a költészet történeti előzményeire sokat bízó poétikát a Die kunst der Fuge líraszerkezetén, az András evangéliumán, valamint a J. A. szonettjén című alkotáson mutatja be a szerző, kitérve többet között a pastiche-, persziflázs-, átköltésés palimpszesztikus poétikákra, valamint azokra a formai megoldásokra, amelyek (szintén a költészettörténeti orientációval összefüggésben) a költészetet ismetelten versként, hangzó egység (ritmus és rímek) egészeként „definiálták” újra.

A következő – A lírafordulat öröksége című – fejezet az 1970-es, 1980-as években kibontakozó új megszólalásformákhoz és magáról a költészetről való gondolkodás új ablakzataihoz (lásd: nyelvi megalkotottság önreflexivitása, nyelvbölcseleti aspektusok, Margócsy István találó megfogalmazásában a szó önálló helyiértékének destabilizálása és mondatosítása stb.) kapcsolódó szerzők (Marno János, Szijj Ferenc, Kukorelly Endre, Borbély Szilárd, Térey János) szövegeire összpontosít, tehát azokra az alkotói életművekre, amelyek a lírafordulat tulajdonképpeni örököseinek tekinthetők. Balajthy (és Szirák az általa jegyzett Térey-alfejezetben) amellett, hogy a költői portrék egymás mellé illesztésével (és a rövid, illusztrációkként működtetett szövegolvasatokkal) feltárja (feltárják) e költészeti hatás kisugárzását a fentebb felsorolt szerzők textusaira, nem feledkezik (feledkeznek) el az egyénítő különbségek kiemeléséről sem.

Ezekhez a tendenciákhoz, irányokhoz és költészetértelmezésekhez képest kerül bemutatásra a „fiatal” magyar líra az ötödik, Balajthy Ágnes által szerzett részben. A „fiatalság” kifejezésnek definitív problémáit és nehézkességeit (miszerint nem egyértelmű, hogy e jelző a szerzők életkorára, költészetük nóvumaira, esetleg újító technikáira, vagy éppen pályakezdőségére utal) felvillantó rövid bevezető után, a szerző leginkább a Telep Csoport költészeti munkájára fókuszál (kiegészülve a költészet nyilvános, online tereinek fontossá válásával és a slam poetry közösségi költészet felé megnyíló aspektusaival). A fiatalságot e csoportosulás esetében inkább egyfajta „értékfogalomként” elgondolva közelít a 2005 és 2009 között működő, számos szerzőt tömörítő alakulat poétikai-retorikai módszereihez, költészetfelfogásához és ez esetben nem a költői portrék megrajzolását tartja szem előtt, hanem a szövegalkotó eljárások, jelenségek tematikus kiemelését. Ilyen például a csoportosulás hagyományválasztásából előtűnő nyelvjátékos, „areferenciális posztmodern” bravúrlírájával való szembehelyezkedés, és az ehhez választott élőbeszédszerű versmondás, valamint az eszköztelenebb, alulretorizáltabb nyelvi regiszterválasztás. Mely az online platform(ok) demokratizálódást kiváltó potenciáljával nemcsak a regiszterkeveredés poétikai többletét tudta kiaknázni, hanem a kulturális utalásrendszer magas és alacsony rétegeinek megkülönböztethetőségét szavatoló tiltások és védvonalak lerombolásával szintén a posztmodern újrahasznosítás technikáihoz kapcsolták e líranyelvet, azonban tették ezt egy személyesebb(nek) tűnő, vallomásosabb hangoltságban. Persze az megint (és újra) kérdésként adódik, és feltárásra vár, hogy miként működik másként e költészet által mozgósított alulretorizált, előbeszédszerű versdikció, mint pl. Petri és Tandori esetében. Talán onnan tűnik értelmezhetőnek e vallomásossághoz és pszeudoszemélyességhez kötődő élőbeszéd-szerűség, hogy ez esetben már nem a nyelv öntételező mechanizmusainak feltárása, és az arra való játék adja a költészeti „téteket”, hanem e szövegirodalommal szemben (úgyszintén Németh Zoltán címkéje alapján) az „antropológiai posztmodern” politikai, társadalmi vonatkozások identitáspolitikai fókuszáltsága és kardinalitása. Feltételezhetően a társadalmi sztereotípiák nyelvi kérdéskörén, a traumán (az abúzuson, a bántalmazáson és nyelvi erőszakon) át a képviseleti költészet „nyelvadás” gesztusain túl érkezhet és érkezett is el a legfiatalabb líra az ún. testpoétikákhoz, és a vele kapcsolatba álló poszthumán jelenségeihez. A testről, a test szerepének helyiértékéről való gondolkodás és az ehhez kapcsolódó különféle költői megszólalásrendek azáltal, hogy reflektálnak a 21. század pl. orvostudományi, technológiai feltételeire is, alapvetően értelmezik át a felvilágosodás kori antropológiai nézeteket, és bontják le e hagyományos emberfogalmat. Nemes Z. Márió költészete, vagy éppen a legújabb (ökoköltészeti perspektívákat érvényesítő (Németh Zoltán Állati férj, Zilahi Anna A bálna nem motívum, Tóth Kinga All machine, Sirokai Mátyás A beat tanúinak könyve) alkotások abban érdekeltek, hogy a humanizmus emberközpontúságán túljutva a mindaddig elzárásban létező plurális ontológiai létezőknek valamiképpen hangot adjanak, vagy éppen a materiális és nem-pusztán-materiális létezők, ágenciák, növényi-állati létformák egymásra gyakorolt hatásait, összefüggéseit felmutassák.

A kötet talán, ha nem a legrészletesebb és leginkább szerteágazóbb – A prózafordulat című – fejezete az a Szirák Péter által jegyzett rész, amelyben nem pusztán az 1970-es, 1980-as évek prózapoétikáinak alakulástörténete sejlik fel és kerül bemutatásra, hanem egyfelől az annak előzményeiként értett ottliki és mészölyi oeuvre hatásmechanizmusai, narratopoétikai megoldásai, másfelől pedig az e közel két évtizedet magában foglaló változásfolyamatnak a műfaji hagyományok megújítására tett kísérletei is. Kiváltképp pontosak azok a megállapítások, amelyek pl. Az iskola a határon vagy Mészöly Miklós 1960-as, 1970-es években született műveinek poétikáját és retorikai megoldásait látják újrahasznosulni a fordulat utáni „posztmodern kor” elbeszéléseiben.

Ilyenre példaként hozható „a talált szövegen” alapuló komplex narratív struktúrák megalkotására tett kísérletek, melyben az elbeszélő folyamatosan reagál az íródás/és a nyelviesülés aktusára, valamint az általa végzett újraolvasás során szükségszerűen újra is értelmezi, helyenként meg is változtatja az eredeti mű tartalmát/irányát/hangoltságát. Ez a távlatok helyenkénti megkettőzésével, megháromszorozásával operáló strukturáltság köszön vissza számos kortárs regényben is: Nádas Péter Emlékiratok könyve (1986), Kertész Imre Kudarc (1988) és Kaddis a meg nem született gyermekért (1990), Závada Pál Jadviga Párnája (1997) és Krasznahorkai László Háború és háború (2001). A prózafordulatot tulajdonképpen kiváltó poétikai-retorikai megoldásainak lajstromozásán túl (mely szintén pedagógiailag megfontolt döntés eredménye), a fejezet további része azt vizsgálja, hogy ezek a „szövegalkotási attitűdök” (80.) miként hasznosultak a korszak jellemző műfaji kódjait kijátszó, és azokat újraértelmező prózai alkotásokban. A korszakban központi szereppel felruházott családregény, memoárregény, történelmi regény, valamint kispróza műfajainak változásait, különbségeit és mégis homogenikusságát kiváló minielemzésekkel, közeli olvasatokkal tárja fel a szerző, különös figyelmet szentelve annak, hogy ezek az alkotások milyen kapcsolatban állnak a „posztmodern”(-nek tételezett) prózapoétikák rendszerével.

A tanulmánykötet hetedik – Kisformák hálózata, idézéstechnika és újraírás: Esterházy Péter írásművészete című – fejezete voltaképpen az előző folytatása, legalábbis annyiban, hogy kiemelten foglalkozik a prózafordulat azon szerzőjének írásalkotásával, akinek a művei emblematikusnak tekinthetők a leírt változás poétika-retorikai nóvumai felől. Igencsak hasznos az e szakasz szerkezetéből, szerkesztésmódjából adódó folyamatszerűség (pontosabban: a szerzői életműben jelenlévő szövegek egymásra hatásának belső analízise) azáltal, hogy az egymás mellé helyezett rövid elemzések egyfelől kirajzolják az életmű belső dinamikáját, másfelől a szerzői poétika tárházának változatosságáról és komplexitásáról is számot képesek adni. Nem beszélve arról, hogy e poétikai megoldások (pl. az elbeszélésszervezés alternatív megoldásai, a töredékesség, az intertextualitáson alapuló szövegalkotás, a regisztergazdag elbeszélői szólamok megképzése, az irónia és a paródia intenzív jelenléte) az utolsó kisebb alfejezetben a „nagy elődök” (Mikszáth, Móricz, Kosztolányi, Márai) szövegalakítási módszereivel párhuzamba állítva nemcsak azt emelik ki, hogy e prózaművészet miben és mennyiben tér el, hanem hogy mik azok a hagyománytörténések, amelyek EP életművét odakapcsolják 20. század első felében alkotó művészek írásalkotási metódusaihoz. Sőt: talán az is érdekes volna, és előnyére válna e fejezetnek az, hogyha valamiféleképpen az is reflexió tárgyát képezné, hogy miért pont Esterházy vált azzá az alkotóvá, akinek neve leginkább fémjelzi a hazai posztmodern írásművészetet, holott tudvalevő, hogy a posztmodern poétikák, szövegszervezési módszerek és technikák igencsak széttartó és komplex rendszert alkotnak.

E tankönyv utolsó két fejezete (A kortárs magyar utazási irodalom Balajthy Ágenstől és A kortárs magyar dráma Bódi Katalintól) nem tartozik szorosan hozzá a líraés prózafordulat poétikáit, retorikai újításait elemző részekhez, azonban a honi irodalom és kultúratudományok (kiegészülve a színháztudománnyal) kifejezetten izgalmas szeleteit mutatja be. Balajthy például a kortárs irodalmi mezőben kevésbe markáns jelenléttel rendelkező (mondhatni ritkábban elemzett kategóriaként), az utazás köré szerveződő narratív struktúrákat elemzi, hasznosítva egyfelől a nemzetközi tudományosság ezirányú elméleti alapvetéseit, másfelől pedig az előző fejezetek poetológiai meglátásait egészíti ki és alkalmazza e trópus alkalmazásmódjainak leírásánál. A magyar irodalomtörténeti előzményeket is felvázoló fejezet így három kifejezetten jelentős szövegen (Esterházy Péter Hahn-Hahn grófnő pillantása, 1991; Krasznahorkai László Az urgai fogoly, 2004; Térey János Protokoll, 2010) mutatja be, hogy mik azok az alapvetések, amelyek az utazási irodalom kortárs viszonyait szervezik. Bódi Katalin pedig – elmozdulva a hagyományosan szövegközpontú megközelítésmódoktól – színházelméleti perspektiváltsággal elemzi végig egyrészről a magyar drámairodalom/színházcsinálás  történeti/politikai/szakmai összefüggéseit, másfelől pedig portrészerűen a legkiemelkedőbb alkotásokat és alkotókat veszi sorra. A kötet második leghosszabb tanulmánya így komplex és átfogó értelmezését adja a hazai drámaés színháztörténetnek, egyúttal kitérve például a különböző életművek összefüggéseire és egymásra hatásaira is.

Ahogyan a bevezetőben fontosnak tűnt kiemelni, a zárszóban sem lehet elégszer hangsúlyozni: fontos és hiánypótló alkotás született. Nemcsak hogy egy irodalomtörténeti terület meglévő hiányosságait igyekezett magas színvonalon betölteni, hanem többfókuszúságával az irodalomoktatás/tanítás számára is jelentős segítséget biztosít. Sőt: igaza van a kötet korábbi recenzensének, Csehy Zoltánnak, amikor azt mondja, hogy e tanulmánygyűjtemény  idegen nyelven a hazai irodalom népszerűsítésének küldetését, valamint a nemzetközi hungarológusképzések irodalom felőli alátámasztását is könnyedén képes volna teljesíteni.

(Szerkesztette Szirák Péter, Debreceni Egyetemi Kiadó, Debrecen, 2021)