Lukács Flóra verse

Forrás: litera.hu

Madarak

Csehy Zoltánnak

Átfogom egy szamárcsikó nyakát,
homlokomat szalmaszagú fejéhez szorítom.

Érzem pórusos jelenléted,
most magam vagyok, mert veled vagyok.
ÉN – az mindig valaki más

*

Fekete leplekbe burkolt Pasolini-madonnák,
malteres vödrökbe ültetett aszfodéloszokkal,
a kőfal szegélyezte mészspirálon,
a sziklaszirten fehérlő templom felé tartanak.

A szakadék peremén kövekre kuporodva,
akár rézuszmajmok az indiai romokon,
nézik a lenyugvó napot németek,
hollandok, franciák,
felhúzott térdekkel.
Mintha először, mintha utoljára.

Tadzio dereka köré tekert
mályvaszín strandlepedőben,
kitaposott tornacipőből rázza
a fehér homokot.
A tetovált bordaívek alatt
morajlik a tenger.
Közös az, ahonnan indulunk.

*

Magukba roskadt kolosszusok,
lombnehéz fejekkel ülnek a kávézók teraszain
és hallgatják a kölyökmúzsák kórusát.

A pap vörös miseruhában,
szétvetett lábakkal, a fényfűzér alatt
vizes kancsóból rakit tölt magának,
pelyhes pincérfiúk karjukon
acélnyársra húzott, sistergő bárányhússal,
fülük mögé tűzött bazsalikomcsokrokkal
egyensúlyoznak az asztalok között.

*

Szent Sebestyén a narancsfának
feszíti gerincét, és csak áll,
átszíjazott lábakkal, a tavernafényben,
egyenesen és egymagában
a tömeg ijesztő sivatagában.

Megjelent az Irodalmi Szemle 2023/11-es lapszámában

Lukács Flóra (1994, Miskolc)

Költő.