Adam Zagajewski verse (Gömöri György fordítása)

Forrás: Natasha Barova, Wikipédia, visegradliterature.net

Önarckép (20)08

Mind öregebben. Elhasznált ruhák. Sokat olvas, néha
elvész a könyvekben, mint egy indián a feltáratlan dzsungelben.
Ismétlődik, minden ismétlődik, sárga notesz a zsebben, a zene erős
vonzása. Este az ablakhoz lép gyűrött ingben, ásít.
Minden fényképen kicsit más – az apai vonások
beletörnek kissé melankolikus arcába; a rövid ősz szakáll,
állítják ellenségei, egyfajta megadást jelent.
Szeme reménykedőn tekint a gép lencséjébe. Mind öregebben.

Szereti a vizet, az álmos folyók síkját és a zöld óceánt,
ha úszik, teste eltűnik az áram sötét sodrában,
mintha belépne egy másfajta, idegen létbe.
Eláll lélegzete a széltől, teljes békét nyújt neki az éjjel
(nincs más, ami abszolút ezen kívül, mondja gúnyosan ismerőse,
akivel elszánt harcot folytat már egy évtized óta).
Állampolgárként megsebzett országára gondol,
meg a gyermekkor kertjére, ami sohasem létezett.

Sokat utazik – április Belgrádban, amely még himlős
a nemrégi háborútól, az áradó Duna kora ifjúságát idézi
német földön; májusban Jeruzsálem, harcok nyomai itt is, de mégis
a szentség magnóliaillata lebeg a legendás városon.
Az újságíró hölgy kérdései furcsán ismerősek.
Növekvő idegenség. Mindig ugyanaz: korai reggeli, majd az ebéd
után hosszú séta. Lassan mozdulatlan tárggyá változik.
Föld alá viszik az álmok, de a hajnal tőlük ügyesen megszabadítja.

De hisz én vagyok ez, mindig én, örökké valamit kereső
és formátlan, szüntelen én – minden reggel
csillogó új fejezetet nyit és nem tudja befejezni, én
vagyok az utcán, az állomáson, én hallgatom a gyereksírást,
a diákok nevetését, a rigófüttyöt, én, a tudatlan, bizonytalan,
vággyal és várakozással, vad örömmel teli én, aki semmit sem értek,
de felelek a kihívásra, kétkedőn, próbálok mindent újrakezdeni,
miközben eszmecserébe, kétségbeesetten, tudós értekezésbe rejtőzöm,

meg a téli nap csöndjébe, én vagyok az, kedvetlenül, lemondón,
boldogtalanul, arrogánsan, én, mint egy tizenkét éves, álmokba
süppedőn, pokolian életuntan, mint egy vénember,
én vagyok a múzeumban, a tengerparton, Krakkó vásárterén,
arra a percre vágyva, amely egyre várat magára, amely rejtőzik,
mint magas hegyek gerince felhős délutánon, amikor végre eljön
a fényözön, amikor mindent egyszerre tudok, azt is, hogy az nem én vagyok.

Megjelent az Irodalmi Szemle 2024/1-es lapszámában.

Adam Zagajewski (1945 – 2021)

lengyel költő, író, műfordító.

Gömöri György (1934, Budapest)

irodalomtörténész, műfordító.