Soóky László: Piros ász oszt, nem oszt (részlet)

Sztálin allegorikus temetése ugyanabban a percben kezdődött minden népi demokratikus ország minden népi demokratikus településén. A mi falunkban a koporsót egy barna koc­kás damasztabrosszal leterített öt hektolos hordóra helyezték, s a recsegő tányérhangszóróból messzire hangzott az Internacionálé. Amikor vége lett, a pincék felől apám tenorját s Noszkay úr basszusát hozta a falu felé a szél: idesanyám, kössön kendőt, selymet a fejébe…

A koporsónál Grajszky bácsi állt, s várta, hogy felzokoghasson. Grajszky bácsi volt a hely­béli sport-, párt-, Csemadok- és Vöröskeresztelnök, valamint a Csehszlovák–Szovjet Baráti Társaság elnöke, vasárnaponként barna, préseltpapír bőröndből stollwercket, pemetecukrot meg törökmézet árult a futballpályán. Grajszky bácsi felzokogott, ráborult a koporsóra, majd férfiasan a semmibe nézett, s e szavakkal fejezte be a gyászbeszédét:
„Kedves elvtársak, meghalt Marx elvtárs, meghalt Engelsz elvtárs, meghalt Lenin elvtárs, most pedig meghalt ez a Sztálin elvtárs is. De ne féljetek kedves elvtársak, van ezekből annyi, mint a tracok, soha ki nem pusztulnak.”
Belasz, aki a méltóságteljes szertartást az Öreg temető dombjáról szemlélte, egyszerre fi­gyelt a temetésre s a sírok között hajladozó fiatal özvegyasszonyra. Amikor Grajszky bácsi ráborult a koporsóra, Belasz a fiatalasszonyt rákönyököltette egy alacsonyabb fejfára, s az orgonabokrok agai között egyre homályosuló tekintettel maguk is részt vállaltak a búcsúzta­tóból. A csehszlovák himnusz ritmusára Belasz maradandót alkotott, Irén pedig aprócska si­kongásokkal vett végső búcsút mind a nagy Sztálintól, mind pedig a korán elhalálozott urától, s életében most érezte először azt, hogy jó az ura közelében lenni.

Amikor a szovjet himnusz utolsó akkordjai is elhaltak, Belasz elengedte Irén csípőjét, s ugyanazzal a mozdulattal lesimította a szoknyáját is, Grajszky bácsi pedig rádöbbent, hogy a szovjet himnusz utáni pillanatot elfelejtették megbeszélni a gyűlésen, s most nem tudta, hogy mi legyen a koporsóval.
A komisszárnak tudnia kell – morfondírozott, majd odalépett Marcsa Lajcsihoz.
– Hova vigyük a koporsót?
– Vissza a koporsóshoz, a Baranyai csak kölcsönbe adta.
– De mi legyen a népekkel? Ezek temetni akarnak.
A márciusi délutánban Grajszky bácsi tétovázott, merre induljon el, lehetőleg úgy, hogy a tömeg minden lépésében és mozdulatában érezze a felelősségtudatot s az ötéves terv erejét. A tömeg öntudatosan vonult Grajszky bácsi után, aki a csődörös istálló előtt megfordult, két kezét az ég felé emelte, majd így szólt:
– Megyek előttetek, mint egy égő fáklya.
A tömeg egy kicsit visszahőkölt, nem tudta mire vélni ezt a fordulatot. A szövetkezet el­nökét alig egy hónapja választották meg, Marcsa Lajcsit pedig a párt tette meg komisszárnak – mit akarhat a Grajszky? Ebben a feszült pillanatban Marcsa Lajcsi úgy érezte, hogy azonnal cselekednie kell: kis segítséggel fellépett a csődőrös istálló első lépcsőfokára, s elkiáltotta ma­gát: éljen Sztálin elvtárs!
A koporsóvivők letették a Szent Mihály lovát, Marcsa Lajcsi erősen gondolkodott, mert tovább akarta éljenezni a csehszlovák elnököt is, de hirtelenjében elfelejtette a nevét. Gyötrő­dött, fogta a fejét, míg a hátsó sorokban az asszonyok elkezdték a református zsoltáros könyv­ből a 90. zsoltár második versét: Az embereket te meg hagyod halni…

– Éljen a Gottwald elvtárs is – sikoltotta végül Marcsa Lajcsi, de a tömeg ekkor már szé­ledezett. Sztálin allegorikus koporsója a Szent Mihály lován ott állt a csődörös istálló előtt; később apám, a csődörös, aki az allegorikus temetés idején éppen a pincénél mulatott, két hónap börtönbüntetést kapott, mert nem gyászolta kellő hevülettel a generalisszimuszt.
Grajszky bácsi rákönyökölt a koporsóra. – No Lajcsi, nekünk befellegzett… Ha az elvtár­sak megtudják, hogy milyen szégyenben hagytuk ezt a Sztálint, mehetünk kapálni.
– Nem arra születtem én, Grajszky bácsi, no fogja ezt a Sztálin elvtársat.
A koporsót felvonszolták a lépcsőn, be a csődörök istállójába. Sztálin helyébe zabot tet­tek, a szemfedőbe meg kukoricát. Amikor apám a teljes elesettség állapotában megérkezett a pincétől, ez a kép fogadta. Ekkor mondta el először Peyer Ede badacsonyi orvos szóviccét az éppen érkező Talapka csendőrnek, miszerint Sztálin csak tetszhalott. Mindenkinek tetszik, hogy halott. Peyer ezért másfél évet, apám csak két hónap börtönt kapott. Amnesztiával sza­badult, mert Sztálin után kilenc nappal hogy, hogy nem, meghalt Gottwald elvtárs is.

Az allegorikus temetést követő reggelen gyásztávirat érkezett a postára. A táviratot cseh nyelven írták, csehül pedig a faluban senki nem tudott. A Velmovsky meg az Onufrák ugyan szlováknak vallották magukat, de egymás között is inkább csabai-magyarul beszéltek. A táv­iratot a Cserge család kapta, akiknek a fiuk tényleges katonaidejét töltötte a csehországi Klatovy melletti Janovicében, a táviratot pedig éppen ott adták fel. Trspit, a helyi cipész egy darabig forgatta a gyászkeretes papírdarabot, majd így szólt: en lendzsel vagyok, nem tudhas­sa, mi az, vigyík el az Onufrákhoz. Ekkorra már összeszaladt a szűkebb Cserge-rokonság, az asszonyok sírtak, így vonultak Onufrákhoz, aki éppen füstölt halat tízóraizott, a szövetkezet irodájában rettenetes halbűz terjengett. Onufrák elolvasta a táviratot, majd így szólt:

– A Józsi meghalta magát. Ez van ide írva.

Idős Cserge József felült a biciklire, kikerekezett a vasútállomásra, hogy megérdeklődje, hogyan lehet eljutni Janovicére, a laktanyába, milyen útvonalon, de legfőképpen azt, hogyan szokták hazahozni vasúton a halottakat olyan messziről. A forgalmista készségesen leírta a teljes útitervet, abban viszont, hogy hogyan szokták hazahozni a halottakat olyan messziről, ő is tanácstalan volt.
Mire idős Cserge József hazaért, az udvaron már javában állt az előtor. Iszogattak, meg­emlékeztek szegény Józsiról, majd eldöntötték, hogy ki utazzon a laktanyába hazahozni az elhunytat. A megállapodás szerint idős Cserge József mellett két komája, Kalocsay Sulák Jó­zsef és Gatyás Imre, két volt iskolatársa, Pór Lajos és Retkes István, Ján Talapka, mint állami rendőr, valamint Marcsa Lajcsi, a komisszár szálltak fel az öt tízes személyvonatra. Talapka csendőrön kívül mindenki vitt magával öt liter vörösbort. A demizsonokat Brünnben új­ratöltették, és pontban éjfélkor harsány magyar énekszóval elindultak Klatovyból Janovice irányába. Kivirradt már, mire a kaszárnya elé értek, ahol a kapuban éppen ifjú Cserge József posztolt, feltűnően jó egészségi állapotban.

– Édesapám – kiáltotta, majd egy hatalmas pofontól eleredt az orra vére. – Tudja, a száz kis nap, arra ment a távirat, tudja, a katonaság temetésére… – Idős Cserge József a kimért pofon után sarkon fordult és elindult vissza Klatovy felé. Az úton hazáig egy szót sem szólt, a vasútállomásról egyenest a temetőbe ment és visszatakarta a kiásott sírt. Otthon várták őt, de nem jött se vacsorára, se reggelre, a szőlőben találtak rá a pince fölött, a diófa vastag ágán csüngött, lengette őt a friss március szél.
Ifjú Cserge József a déli sorakozónál kapta meg a gyásztáviratot: gyere haza, apuka meg­halt.
– Jó vicc – gondolta ifjú Cserge József, persze örült a kettő plusz kettő nap eltávozásnak. Éjfélkor ért be a vonatja a szomszéd falu vasútállomására, szinte végigfutotta a hét kilométeres utat, otthon még világítottak.
– Várnak – gondolta ifjú Cserge József, aztán benyitott a szobába.
A temetést Zsiga tiszteletes úr rövidre fogta, nem csupán azért, mert az öngyilkosok keve­sebb méltatást érdemelnek, mint a tisztességes halottak, hanem elsősorban azért, mert végig hatalmas hóvihar tombolt. A temetés alatt vajúdott velem anyám, alkonyodott már, amikor megszülettem.

*
Születésemkor bátyám tizenöt, a nővérem kilencéves volt, mifelénk az ilyen magamfajta ké­sőn érkezőt vakaréknak hívják. A bába néni csak annyit mondott apámnak, aki kikísérte őt az udvarra:
– Minél hamarabb kereszteljétek meg, Sándor, mert nem sok ideje van.
Apám, végig a kerten kiment a temetőbe, Cserge József behavazott sírjánál elszívott egy Bystricát, körülnézett, hogy hova is lehetne eldugni egy kicsi koporsót. Visszament a házba, ahol a nővére, Zsófi s a húga, a fiatalon megözvegyült Irén tette azt, amit egy szülés után tenni kell az asszonyoknak. Anyám érezte, hogy nagy bajban vagyok, de egy pillanatig sem hitte el azt, hogy csecsemőként meghalhatok. Kéthetes voltam, amikor Zsiga tiszteletes úr megke­resztelt, a keresztszülők meg a legközelebbi rokonok reggelig mulattak, ahogy illik.
Másnap reggel apám, Valkán és Csekes István felültek a vonatra, és elutaztak Prágába, ahol vasútépítésre toboroztak munkásokat. Jól kerestek, apám minden héten küldte haza a pénzt, mama pedig félretette, mert házat akartak építeni. A prágai idő második hónapjának végén valaki megérintette apám vállát.
– Sándor, hát te itt?
Pataki József kőművesmester állt apám előtt, akit családostól 1947 telén deportáltak Cseh­országba.

Február tizennegyedike volt, csikorgott a hó. A katonaság teherautói három oldalról kö­zeledtek a falu felé, lezártak minden lehető menekülési utat, mert a szűkebb közökön gyalo­gos, géppisztolyt markoló katonák masíroztak, majd kettesével megálltak azok előtt a házak előtt, ahonnan a deportált családoknak menni kellett. Mi is kaptunk fehér cédulát, de apám felkereste Soós doktort, s egy karanténos papírral jött haza, miszerint az akkor négyéves nő­vérem sárgaságot kapott, s a fertőzésveszély miatt családtagjaival együtt tilos volt elhagynia a házat. A katonák előkerítettek egy tisztet, aki elolvasta a papírra írt orvosi rendelkezést, majd szlovákul káromkodva elviharzott. Így hát maradtunk. A jégvirágos ablakon át nézték, amint a kijelölt családokat feltoloncolták a teherautókra. Zokogott az egész falu. Marcsa András, a falu korábbi bírója a harangláb mellől kiabálta: maradjatok a házakban, mindannyiunkat nem lőhetnek agyon. Agyonlőtték. A hangos zokogás szipogássá csendesült, és harminchét család, csecsemők és aggastyánok a katonai teherautókon elindultak az ismeretlen világba.

– Egy évet gondoltam, amíg összejön a pénz – mondta apám.
– S otthon? – kérdezte Pataki József kőművesmester. – Otthon?
– Valami Kara nevű ember költözött a házukba.
Pataki József keze a szeme felé mozdult, de félúton megállt.
– Minden éjjel a házzal álmodom, meg amint munkába indulok, a bicikli kormányához fogom a hosszú simítót, visszanézek, a gang alatt ott áll Bözsi. Ki jött még el?
– Valkán, Csekes István.
– A Bikli Csekes?
– A Fekete… Varga József visszajött… Nagy Jánosék is…
– Én ugyan hova mehetnék, Sándor… Más házába?!
Prágában szombat délig dolgoztak, aztán a munkásszállón rendbe tették magukat. Apám a Wilson pályaudvar postahivatalában feladta a pénzt, majd a restiben leült egy ablakhoz közeli asztalhoz, sörözött. Szerette nézni a pályaudvart, a nyüzsgő tömeget. A pincér éppen letette a második korsó sört az asztalra, amikor egy ismerős hosszú, barna bőrkabát takarta el a kilátást. Apám megkocogtatta az ablaküveget, s amint a barna bőrkabát megfordult, ott állt előtte Sebők Ignác zsidó kereskedő, akit huzamosabb ideig a ház alatti pincében bújtattak, s aki miatt a papa nyilas lett, mert különben agyonlőtték volna. Sebőköt elvitték, halálhíre járta, most pedig úgy állt ott a szürkés ablak mögött, mintha egy másik világból nézne befelé. Néhány percre eltűnt a tömegben, majd leült apám mellé.
– Ilyen ez a világ, Sándor, egyszer itt vagyunk, máskor meg máshol. A múltkor, talán tavaly lehetett, jártam a várost, ahogy szoktam, s egyszer csak találkoztam a Rennerrel. Azt mondja nekem a Renner: te Sebők, tudol te még kereskedni? Azt nem lehet elfelejteni, Renner úr, mondom én a Rennernek, főleg, ha van mivel. Akkor is lehet, ha nincs mivel, csak ak­kor nagyobb a ráfizetés. No mert, mondta a Renner, órákkal kellene kereskedni, adni-venni, venni-adni. Nem vagyok én házaló zsidó, mondtam a Rennernek. Akkor a Renner levette a fekete kalapját, én pedig tudtam, hogy be akar csapni. Van egy kis bolt, fölötte meg egy kis lakás, konyhácska, nappalicska, szobácska, mondta a Renner. Az ostrom alatt járkálódtam a városban, és találkoztam sok halott katonával, karórással, zsebórással, mindenféle népség­gel. Kettő bőrönd van az állomási megőrzőben, el kell vinni a kis boltba, és be lehet költöz­ni a kis lakásba. Miért akarna maga nekem jót, Renner úr, kérdeztem, de az üzlet érdekelt. A nyereségből húsz százalék a tied, Sebők, abból el lesztek a Tikével, ha él. Él? Berendeztem a kis boltot, berendeztem a kis lakást, kereskedünk a Tikével, megvagyunk. Te Sándor, tudol te még kártyázni, azt a ferblit?
– Nem játszom, Sebők úr – mondta apám –, hazaküldöm a pénzt az asszonynak.

– Adok kicsi kezdő tőkét. Öt, vagy inkább háromszáz koronát. Nagy pénz az manap­ság, Sándor. Ha nyeröl, akkor osztozunk, ha vesztöl, az az én veszteségem, majd ledolgozod. A Svoboda nevű gyár-vezérigazgató meg a Hlinka nevű széntelepes, ők a játszók. Akkor ma délután négykor, Sándor, tudod, szombaton én azt se tudhatom, hogy játszotok, de a Svoboda nevű zsidó meg a Hlinka nevű zsidó se tudhatja, hogy játszanak. Ők mintha nem is játszaná­nak, csak ott lesznek, mormolják a szent szövegeket, te meg nyeröl, Sándor. Kifizeted a sörö­met? Jó ember vagy, Sándor. Aztán majd elszámolunk, Sándor.
Apám a nyereségből két vagon kétszáz literes boroshordót vásárolt, hazaküldte, Gál Kor­nél, a fuvaros lovas kocsijával huszonnégyet tért a köbölkúti vasútállomásról, tele volt boros­hordóval az udvarunk. A portéka két nap alatt elkelt, mert a háborúban az oroszok pisztoly­golyóval ütötték csapra a hordókat, Velmovsky József csabai kádármester pedig nem győzte a javítást.
– Nincs az donga, nincs az deszka, nincs az az abrincs… tosszak az hordó, ha nincs anyag?!
A hordók árából felépítettük a házat, Kovács Ferenc lovai gyúrták a szalmás sarat, öreg­apám, idősb Gál Sándor volt a falrakó mester, minden kerülő után kiállt a fal sarkára, bal szemét lehunyva, pálinkát kortyolva, az üveg egyenességével színest mondta ki a végső szót: igenyes is, meg vinklibe is van, hónap lehet faragnyi. Aztán virradatig mulattak, apám elővette a hegedűt, de ez már egy másik történet.