Csehy Zoltán: A nyelv túlérett

(Variációk Borbély-témákra)
I.
A zene csak az idő pulzusa,
˙˙˙a vakság pótadománya,
az átállás változó kurzusa
˙˙˙egy mindig szebbre vagy másra.

A távolságba csukódó idő
˙˙˙barokk szépsége, mint a gyöngy,
megnő egy kagylóba zárva, hívő
˙˙˙pogányságot szül és közönyt.

Az örökkévalóságig ér föl
növény-betűje a kertnek.
A nyelv túlérett. És habzó vérföl
festette tested csak sebhed.

Lehetne-e nem húsból a léttér?
˙˙˙És vértelen valamely perc?
A folyóba még bele se léptél,
˙˙˙és máris fuldokolni mersz?

II.

Hol van, hol van a képzet kontratenorja,
mely magasba emel minden
˙˙˙obszcenitást?
Az ég, mely langy kékjét szemedig lehozza,
és ígér csörtét, hogy tárul
˙˙˙tejútnyi pást?

Nem emelhető tovább. Nem vívható meg.
Nem is obszcén többé. Sosem
˙˙˙volt égszínkék.
Magas kappanhang, hát minek is hatódj meg,
a herék hiányából nem
˙˙˙foganhat szép.

III. (Szent Elek)

Éj jöve, és jegyesével az ágyasházba mene,
és készteni szizességre jegyesét kezdene.

És monda néki: szeplőtelenséged vagyon néked,
jól fölszervezett tested nincsen, azt csak bérled.

Kivevé ujjából az aranygyőrőt, néki ada
a pártaővvel csatostul, mivel övedöztetett vala.

Ó, erek, mindenható nagy Isten, íme
a szeretetnek megfeszített kínríme,

bársonyos, aranyas poétikádnak annyi,
ha nem tudsz saját szavadtól megfoganni.

IV.

Emlékszem a héber könyvre,
˙˙˙sorolom: alef, bet, gimel,
Halleluja volt a címe
˙˙˙sárga fedél, kevés színnel,

ebből tanulgattam néha,
˙˙˙hogy szökken betű szárba,
terezíni kölyök hordta
˙˙˙a lágeriskolába.

És egy napon elszálltak mind
˙˙˙hús nélkül a csontbetűk,
az istenkereső füsthöz
˙˙˙minden nyelv kicsit befűt.

V.

A kibelezett álom,
Addio del passato,
szikéjét nem találom.

A testben annyi betű,
solvamus obsequium!
mint cédán a fantetű.

Szóalapú üzemmód,
plena fontali fluvio,
minden ritmus szűzen holt.

Minden írás hírt hozat.
Lassos camelos reficit.
A világ csak piszkozat.