Egy új kezdet: a szövegtelevény kinyújtja csápjait

Bartók Imre A nyúl éve című regényéről

Kamaszkorunkban rajongásunk tárgyát képezték azok a kalandjáték néven ismert, általában a sci-fi és a fantasy műfajokkal rokon stílusú „lapozgatós” kiadványok, amelyekben az olvasó az egyes szituációkban döntéshelyzet elé állítva maga vehette kezébe a cselekmény alakítását és a főhős sorsát. Később ezt a rajongást annak rendje és módja szerint felváltotta az egyre szofisztikáltabb számítógépes játékok iránti érdeklődés – a Doom, a Half-Life és társaik hasonló élményt kínáltak, csak épp a szöveget vizuális megjelenítéssel helyettesítették.

(Lásd még az ún. interaktív narráció fogalmát. Pl.: Baranyi Gergely: „Kisfiam, olyan szép az idő!…” Kulter.hu, 2011. 04. 24.) Ekkoriban azonban még senki közülünk nem hallott a slipstream fogalmáról, és nemigen töprengtünk olyasmin, hogy a gondolatiságnak van-e, lehet-e köze ehhez az újfajta világhoz, amelybe belenőttünk.

Bartók Imre váratlan és radikális választ adott a tétova elképzelésekre, amelyek bennünk eddig ebben a témában léteztek: egy magyar nyelven eddig páratlan projektbe vágott bele A patkány éve című regénnyel 2013-ban, amelyet már 2014-ben A nyúl éve követett, 2015-ben pedig A kecske évével teljesedik ki a trilógia. A patkány éve kritikai fogadtatása vegyes volt ugyan, azt azonban a legtöbben elismerték, hogy a vállalkozás úttörő jellege elismerésre méltó. Még akkor is, ha A patkány évével egy nehezen értelmezhető, „szörnyszülött regény” keletkezett, amelyben a szerző motivációja számos helyen tulajdonképpen kihámozhatatlan a szövegáradásból. E sorok írója szintén tanácstalanul állt A patkány éve előtt, mivel számos erénye mellett extrém módon túlbeszéltnek találta a szöveget, ami által az már-már élvezhetetlenné és átláthatatlanná vált. Így aztán hosszabb időnek kellett eltelnie, míg rászánta magát A nyúl éve bekebelezésére – a döntés azonban, miszerint Bartók megérdemel még egy esélyt, helyesnek bizonyult.

A nyúl éve recepciója sokkal szerényebbnek tűnik A patkány évéénél, ami részben érthető, hiszen a trilógia első kötete szembesítette először az olvasókat Bartók Imre nagyszabású elképzelésével. Amiért azonban mégis sajnálatos, hogy A nyúl éve kapcsán visszafogottabb a kritika, az az a tény, hogy a szerző mintha maga is belátta volna az első kötet írásakor elkövetett hibáit, s A nyúl éve így – bár ezt furcsa leírni erről a könyvről – egy sokkal kiegyensúlyozottabb és átláthatóbb szöveg lett. A patkány évéhez hasonlóan itt is különféle műfajok vegyülésével találkozunk, a biohorrortól a posztapokaliptikus sci-fin keresztül a torture pornig, miközben egy rendhagyó „utaztató regényt” is olvasunk, hiszen a szuperhősi képességeiket nagyrészt elvesztett három filozófus-főhős, Karl, Ludwig és Martin bejárják a mutánsoktól nyüzsgő, világvége utáni New Yorkot, ahol számos különös kalandban lesz részük. Mégsem csupán egymást esetlegesen követő epizódokból áll össze a szöveg, a cselekménynek ugyanis van egy másik szála, egy mutáns fiúcska, a muris nevű Gonyolék története, amely összefonódik a cselekmény fő szálával, és nagyban meghatározza a fejleményeket. Az első részhez képest azonban itt minden sokkal áttekinthetőbb és követhetőbb, így A nyúl éve bizonyos szempontból hamisítatlan kalandregényként viselkedik.

Nemes Z. Márió A szörnylét örömei és gondjai című, az Alföld 2014. szeptemberi számában megjelent kritikájában A patkány éve kapcsán arról ír, hogy míg az elmúlt időszakban inkább a költészet terén történtek a magyar irodalomban jelentősebb események, Bartók Imre trilógiája az új, alternatív prózai megszólalások fontos példája lehet. Természetesen egyet lehet érteni Nemes Z.-vel abból kiindulva, hogy Bartók Imre kötetei regényként kínálják magukat, és tudtommal fel sem merült eddig, hogy másként lehetne rájuk tekinteni. Már az első, Fém című Bartók-kötet is regényként viselkedett, hiszen Nevelődési regény alcímmel jelent meg. Ugyanakkor épp ez az első kötet illusztrálta a leginkább azt a nyelvhez való hozzáállást, ami ugyan a trilógia esetében már némiképp módosult, mégis Bartók Imre egyik legfőbb alkotói ismérvének tekinthető. Ez pedig nem más, mint a nagyfokú költőiség jelenléte, ami A nyúl évében olyannyira szembetűnő, hogy megkockáztatható a kijelentés, miszerint a szöveg egyes részei kifejezetten prózaversként olvastatják magukat, és végső soron a szöveg egészének is leginkább a tördelés kölcsönöz prózai köntöst. Bárhol ütjük fel a könyvet, sorjáznak a mondatok, amelyek a szöveg erőteljes líraiságát demonstrálják; idézzük most a recenzens egyik kedvenc szöveghelyét, amely Martin halálközeli élményét írja le: „Elfúló zokogás hangja terült szét a szétmorzsolódott csillagképek alatt. Az éjt elhomályosító metángáz mostanra szétoszlott, és felfedte őt a várost odafentről figyelő, ragyogó szempárok előtt. Mintha a végtelen távolságokból ez a milliónyi tekintet mind Martin halálát jött volna megszemlélni. Izzó törpék mormolták el képzeletbeli imáikat. Felfoghatatlan térmélységgel rendelkező fekete lyukak tartottak percnyi szünetet zabálásuk irdatlan sötétjében. Egy idegen faj lányai valahol, messze, egy csapadék nélküli, narancsszínű tengerbolygón, szomorúan lehajtották fejüket.” (169.)

Ez a nyelv tartja egyben A nyúl éve rettenetesen hömpölygő szövegtelevényét, amely egy az egyben leképezi azoknak a poszthumán mutáns biostruktúráknak a behatárolhatatlanságát, amelyek a regényben minduntalan felbukkannak, s amelyek az új kezdet letéteményeseiként mutatkoznak be. Ez a nyelv ugyanúgy nehezen állítható párhuzamba bármivel is, ahogy a szövegben megjelenő teremtmények: mint Emily, az önkívületi állapotba került férfiak orgiájának áldozatul eső meghatározhatatlan sziámi iker vagy Alma, az őrült tudós kórházát fenntartó, féktelenül burjánzó televény. Maga a „televény” mint kifejezés határozza meg leginkább a szöveg jellegét: egy „új evolúció” őslevesként kavargó, alakját kereső masszájáról van szó. Az új evolúció azonban biztos magában: csak épp mi nem látjuk a célját, mert mi még a régi, letűnt kor gyermekei vagyunk, és nem rendelkezünk a szükséges eszköztárral a megértéshez. Ugyanígy kijelenthető, hogy A nyúl éve írója is biztos a céljában, biztosan kezeli ezt a nyelvet, amely számunkra helyenként még idegennek hat. Ezért már most, a második rész után is látszik, hogy több ez a trilógia egyszerű kísérletnél – sokkal inkább egy határozott nyitányról van szó.

Vannak ugyanakkor zavaró és kérdőjeles elemei A nyúl évének – ezek egy részét A patkány évétől örökölte, így korántsem olyan egyértelmű például állást foglalni abban az egyébként felettébb izgalmas kritikai vitában, amely A patkány éve megjelenése után Radics Viktória (kritikáját lásd: A mindegy kultúrája, Magyar Narancs, 2014/4) és Nemes Z. Márió (kritikája az Alföldben, lásd fent) között bontakozott ki. A nyúl éve ellenében leginkább az hozható fel, hogy minden egyes sora kimódolt, és bár a szöveg látszólag gördülékenyen halad előre, mégis érezhető, hogy egy „írói erőfitogtatásról” van szó – úgy is mondhatnánk, nehéz a természetes bájt tetten érni Bartók Imre szövegén (a Fém című regény esetében ezt még nem lehetett volna ilyen direkt mód kijelenteni). A szerző mestere ugyan az iróniának, így A nyúl éve korántsem humortalan, ez a humor azonban legalább annyira degenerált, mint a regény oldalain egymást követő alaktalan mutánsok. A szerző sajátos (poszt?)intellektuális perverziójától eltekintve arra sem egyszerű választ találni, miért épp Lacan kell hogy eljátssza a főgonosz szerepét A nyúl évében. Hiába a viszonylag átlátható és követhető struktúra tehát, maradtak még olyan pontok, ahol kénytelenek vagyunk egy az egyben elfogadni a szerző által kínált kész megoldásokat, amelyekkel nem mindig egyszerű azonosulni.

Mindazonáltal: a szerző megoldásaitól nem egy helyen maradhat tátva a szánk, a regény zárlata pedig egyszerre sodró erejű, bámulatos leírásokban gazdag és önmagán gondolatilag is túlmutató. A teokratikus új világot építő Hang furcsa ítélete a filozófusokon (azért kell elpusztulniuk, mert „elárulták az írástudókat”, és lektűrírásra fecsérelték a tehetségüket), mintha épp a popkultúra irányába elmozdult „magasirodalmi” szerzőket bíráló kritikusok kirohanásaira rímelne, amivel Bartók tulajdonképpen műfaji és alapvető kulturális kérdéseket feszeget nagyon elegánsan, fityiszt mutatva a nyitást elutasító ítészeknek.

A sorozatok egyik lényege, hogy a szerző rajongói időről időre megkapják a már jól ismert sémákkal dolgozó történet egy újabb variánsát. Bartók Imre eddigi munkásságát ismerve azonban arra számítunk, hogy a trilógia harmadik részével újra jókora meglepetésben részesít majd bennünket – remélhetőleg azonban A nyúl événél tapasztalt pozitív tendencia folytatásának jegyében.

(Bartók Imre: A nyúl éve. Libri, Budapest, 2014, 502 oldal, 3990 Ft)

Varga Lóránt