Játék, nem játék – Az ambiguitas retorikája a Trapéz és korlát című versben – Fekete Richárd Pilinszky-elemzése
Mikor a Pilinszky-értelmezők a Trapéz és korlát című versről beszélnek, általában a Trapéz és korlát című kötetről állítanak valamit. A monográfiák tekintetében persze ez teljesen érthető, hiszen egy költői életmű alakulástörténetének elbeszélésekor elsősorban a kötetek által meghatározott időszakok szolgálnak fogódzóként. Az effajta elbeszélésmód viszont az egyes versek autonóm jelentését óhatatlanul torzítja, s e torzulásnak a Trapéz és korlát vers értelmezéstörténete meglátásom szerint szemléletes példája. A Pilinszky-elemzők (és egyáltalán nem csak a monográfusokról van szó) a szöveg költői potenciálját egyöntetűen elismerik, ám elemzési szempontjaikat a kötet egészére érvényesnek tekintett narratíva határozza meg. E narratíva szerint a Trapéz és korlát kötet az életmű fejlődéstörténetének első állomása, egy – költői hatásoktól korántsem mentes – előzetes állapot, melynek egyes poétikai megoldásai már előrevetítik a Harmadnapon autonóm költői világát. E vélekedés sűrűsödik össze Ted Hughes-nál, aki szerint Pilinszky költészetében „a lágertapasztalat törte fel a hetedik pecsétet.” (Hughes, 2000, 186.)
A Trapéz és korlát című verset többen is az egyetemes „emberi párkapcsolatok” szempontjából olvassák, csak három – meglehetősen eltérő értelmezői előfeltevésekkel bíró – értekezőt említve: Szűcs Teri, Fülöp László és Tolcsvai Nagy Gábor egyaránt a lírai alakok közti nexust helyezik középpontba. Meggyőződésem, hogy az emberi kapcsolatok olvasási szempontjának háttérbe helyezésével (de nem elfelejtésével) hozzáférhetünk e vers igazi költői erejéhez. A következőkben a szöveg szoros olvasását kísérlem meg elsősorban retorikai szempontból, másodsorban pedig Pilinszky egyik rövidprózájának segítségével.
*
A Pilinszky-líráról egyáltalán nem állítható, hogy hemzsegne a nyelvi többértelműségektől, olvasatom mégis egy ritka retorikai játékra épül. A vers utolsó versszakának ötödik sora a következőképp hangzik:
„Megalvadt szememben az éj.”
A retorika ambiguitasnak nevezi a szintaxisból adódó kétértelműséget. A sor egyrészt értelmezhető teljes mondatként, melyben a megalvadt kifejezés áll állítmányi pozícióban, az éj pedig alanyként funkcionál. Másrészről viszont olyan értelmezése is lehetséges a sornak, ahol a megalvadt szó nem az állítmány, hanem a minőségjelző szerepét tölti be. Az első esetben a mondatszerkezet teljessége, illetve a múlt idő használata a befejezettséget sugallja, a második esetben a hiányos szintaxis pedig a folyamatos jelen időt artikulálja. A vers idegen nyelvű fordításai egyébként múlt, illetve jövő idejű szerkezeteket használnak, s így a sort a „[m]ióta tart-e hajsza?” kérdésére adott válaszként értelmezik. Anne-Marie Becker jócskán eltér az eredeti mondattól, amikor a szemek éjszakai elolvadását a közeljövőbe (le futur proche) citálja: „Dans la nuit ou mes yeux vont se fondre.” Eva Czjzek és Jeannie Ebner fordítása szintén jövő időbe helyezi a mondatot „In menien Aug’ will die Nacht erstarren.” Csokits János és Ted Hughes fordítása pedig a múlt idejű szerkezetet követi: „Night has clotted in my eyes”.
A „Megalvadt szememben az éj” mondat kitüntetett kezelésére a sor metrikai különállása is okot ad. Az utolsó versszak első két sorában az ötödik szótag szolgál cezúraként, a negyedik sortól kezdve pedig a negyedik szótag. A dominánsan jambikus lüktetésű versszakban a harmadik sor zárlatának daktilikus pörgése is idegennek hat. Megállapítható tehát, hogy a sor nemcsak szintaktikai, hanem ritmikai értelemben is különleges helyet foglal el az utolsó versszakban.
Ha a légtornász mutatványhoz kapcsolódó játékosság metaforikáját követjük végig a versben, a játék mozzanatának folyamatos visszavonását figyelhetjük meg. A játék az első három versszakban mindig a térhez kapcsolódik folyamatos (tegyük hozzá: éjjeli) jelen időben, a vers temporális értelemben csak az utolsó versszakban tágul ki. A térbeliséget artikuláló versszakok közül az első szakasz gondosan készíti a játékot átható boldog bizalom kizökkenésének mozzanatát. A második nyolc sorban a veszélyérzet nélküli – párkányon történő – szaladgálás önfeledtségét vonja vissza (gáncsolja el) a beszélő, majd a két versszak határán az éjszaka trapézain történő emelkedést nevezi meg kegyetlen tornaként. A „rebbenő való” fölött új perspektívák nyílnak meg a költemény értelmezésében. A trapéz itt lendíti át a verset a transzcendens szférába, folyamatosan megidézve a halál képzetkörét. A szűkülő arc képe ugyanúgy utalhat a térbeliségre, mint az elmúlásra. A „megkaplak és ledoblak” már egyazon időben mozgatja a zajló és a félbeszakított játék kettősségét. A megkaplak ugyanúgy jelentheti a birtoklást, mint a testi sérülés okozását, a ledoblak kifejezést pedig ennek megfelelően ugyanúgy érthetjük az akrobatamutatványra, mint a cirkuszi kontextuson kívüli bántalmazásra. A harmadik versszak záró sorpárja hasonlóan kettős olvasattal bír: az elterülés véglegességét egyaránt vonatkoztathatjuk az elmúlásra és a fárasztó játék utáni folyamatos jelen idejű pihenésre is. Ez a kettősség, az elmúlás befejezettsége, illetve a játék örök jelen ideje kapcsolódik össze az időbeliséget immár explicit módon tárgyaló negyedik versszak ambiguitással telített sorában. Az akrobatákról, avagy a gyermekekről pedig a szöveg utolsó két sora alapján nem dönthető el, hogy végleg a transzcendens szférában maradtak-e, vagy lábukat csupán ideiglenesen lógatják a levegőben. A fegyenc-hasonlat alkalmazása éppen részlegessége, a totális megfeleltetés hiánya miatt erősíti meg a költemény alapvető kettősségét. A vers tehát játék és nem játék között oszcillál, ez az oszcilláció, a véget nem érő, örökös hajsza és a befejezett jelen idő csomósodik össze a többértelmű verszárlatban.
*
Az értelmezés működőképesnek tűnik, a vers potenciális mikrotörténetének dinamikája pars pro toto sűrűsödik össze a záró versszak harmadik sorában. Kérdés persze, hogy érdekelte-e ez egyáltalán Pilinszkyt, vagy egyszerű retorikai hibáról van csak szó.
Köztudott, hogy a vers 1942 telén keletkezett, a következő év tavaszán pedig már meg is jelent az Ezüstkorban. Az is tudható, hogy Pilinszky ekkortájt az Életbe írt film-, színház- és könyvkritikákat, illetve néhány lírai indíttatású rövidprózát is. A szerző egyik legjobb értelmezője, Kuklay Antal A kráter peremén című kötetében hangsúlyozza Pilinszky prózájának, illetve lírájának szövegközi összefüggéseit: „Az akkor még kötetben kiadatlan cikkeit végigolvasva, illetve szalagra vett beszélgetéseit meghallgatva rendre rábukkantam egy-egy versének kulcsszavára, élmény-hátterére.” (Kuklay, 1995, 311.) A Trapéz és korlát háttérszövege December címmel jelent meg az Élet hasábjain, benne nyomon követhetőek a vers legfőbb motívumai. A metafrázis utolsó két bekezdését érdemes idézni:
„Közben ismét megered a hó, de most már némi széllel keverten. Estére a sarki gesztenyeárus acetilénlámpása is felgyullad, orrodat megcsapja a fényes láng savanykás illata, és szorongva akaratlanul a gyerekkor ünnepeire gondolsz, mikor búcsúkor ugyanez az ezüstös világosság és tapadós szag lepte el a mutatványosok lefüggönyözött, titokzatos bódéinak környékét. A gyerekkori havazásokra emlékezel, a sötét udvaron hosszú szálakban áthulló pelyhekre, mikor még székre kellett állnod, hogy kiláthass a párás konyhaablakon. Melletted vad csatakiáltások közt az utcai hajtóvadászatok mesterei vágtatnak el épp, hogy biztos sáncaik mögül sortűz alá vehessék az ártatlan járókelőket, jeges hólabdát csúsztassanak a cselédlányok nyakába, s méterekre bemerészkedve a jégtáblás Dunára, fittyet hányjanak a parton méltatlankodó öregekre. Valamiféle jófajta vállalkozásba, hangos hócsatába, szertelen futkározásba kezdenél te is! Régi szenvedélyek villannak meg benned, önkénytelenül is elmosolyodsz, azután lassított léptekkel rövid kerülőt teszel hazáig.
Otthon a könyvállvány háza mögül előveszed a csillagtérképet, és a többi bolygó útja közt kíváncsi ujjal keresed meg a Föld menetrendjét. Mintha fölfedezésre indulna, csillagunk egyre jobban beletűnik a mindenségbe; a veszély büszkesége önt el, te is segítenél mind messzebbre szállni a tilosba, egyszeriben kitágul a világ, mint a gyerekes, képzeletbeli utazások világa, s úgy érzed, káprázatosan csillogó, tündéri ünnepségre érkeztél. Nyitott ablakodon át kihajolsz a parttalan hullámverésbe, elvakítva, kifogyhatatlanul bámulsz a havas éjszakába, mind beljebb sodródsz, öntudatlanul, fölszabadultan, egy veszélyes titok jegesen izzó magja felé; csillogó foszlányai, ismeretlen égövek megfejthetetlen, konokul ismétlődő üzenetei. Sokára tudsz csak megválni az éjszakai látványtól, s mikor hátat fordítasz az ablaknak, szinte büntetés viszontlátnod szobád falait, ágyadat a sarokban és a széket, hová levetkőzöl, és elalvás előtt kirakod az órádat.” (Pilinszky, 1999, 28-29.)
A szöveg a vers élményanyagaként a gyermekkort jelöli meg. Az ezüstös világosság és a sötét udvaron látott havazás összekapcsolásában nem nehéz felismerni az ezüst pihék szelíd pilléit, a mutatványosokban pedig a költemény lírai alakjait. A vad csatakiáltások a versben néma tornává válnak, a hajtóvadászat és a sortűz által megidézett harci metaforakör viszont itt is ugyanúgy összekapcsolódik a szertelen futkározással, mint a vers akrobatamutatványának játékossága a játék agresszív visszavonásával. A rövidpróza második szakasza kijelöli a megszólított alak térbeli pozícióját is. Az otthoni csillagtérkép ugyanúgy kozmikussá tágul, mint a versbéli csillagok képe (akár a homlokra font csillagos éjszakáról, akár az ég korlátairól van szó), s e perspektíva ismét a gyermeki képzeletet, az intellektuális reflexió hiányát, az öntudatlanságot idézi fel. Az alak „kifogyhatatlanul” mereszti szemét az éjszakai látványra, ebben az időtlen állapotban képes a tekintetben megalvadni az éj (vagy az éjben megalvadni a szem). A szöveg végén megjelenő hátat fordítás motívuma tér vissza a vers első sorában („Sötéten hátat forditasz”), továbbá e helyütt bukkan fel a múló idő jelölőjeként az óra is. Az alvás mozzanatával záródó rövidpróza teszi lehetővé, hogy Pilinszky a verset 1942 és 1943 fordulóján „félálomszerű rögtönzésként” jelölje meg. (Pilinszky, 1995, 32.) A Trapéz és korlát tehát tulajdonképpen ott kezdődik el, ahol a December véget ér, az érzékiségben lecsapódott látvány és a játék lexikája ismerhető fel a versbeli kíméletlen harcban.
A metafrázis felfejtése megerősíti a gyermeki perspektívát feltételező értelmezésmód érvényét, akár a gyermeki típusjátékokra, akár a játékban lépten-nyomon előforduló agresszív túlkapásokra gondolunk. A vers keletkezéstörténetének körülményeire tehát következtethetünk a kisprózai szövegből, viszont az ambiguitas kapcsán nem hallgatható el, hogy Pilinszky gyanúperrel kezelte a szintaktikai kettősségeket. Erre csak egy példát említenék: A szerelem sivataga című vers angol nyersfordításakor Csokits János egy hasonló retorikai kétértelműséggel találkozott. A „sose felejtem, nyár van” sor Csokits szerint egyaránt hangsúlyozhatja az „örök jelen” idejét és a „soha nem fogom elfelejteni ezt a nyarat” jövő idejű jelentését is. Pilinszky a következőket írja Csokits Jánosnak: „Ami A szerelem sivatagá-t illeti: második értelmezésed a helyes. Egy olyan fekvésben azonban, mely a jelennek egyszerre ad múlt és örök jelen értéket. Örökké jelen lesz a jövőben is, miközben én magam megélem mulandóságomat. Valahogy úgy, ahogy egy múlhatatlan emlék, nem-múló jelen csak még inkább mulandó tesz.” (Csokits, 1992, 50.) Látható, hogy a hetvenes években ugyanaz az örök idejű jelen foglalkoztatja Pilinszky Jánost, mint a Trapéz és korlát ominózus sorában. A levélben írt válasz viszont megoldja a nyersfordító dilemmáját, pálcát tör az egyik értelmezés felett.
*
Pilinszky János két fontos dolgot is mond a negyvenes évek eleji verseiről Tóbiás Áronnak:
„Ezek nem olyan nagy vagy különös versek, de van bennük valami, amit én ma, érettebb eszközökkel se tudnék megismételni.” (Hafner, 1994, 47-48.)
„Ha valami élteti az ifjúságom darabjait – gondolok itt például a Trapéz és korlátra – az nem az, amiről akkoriban írás közben azt hittem, hogy sikerült.” (Hafner, 1994, 52.)
A mű születése című, negyvenes évek első felében keletkezett Pilinszky-szövegből tudjuk, hogy a szerző az ihletforrás alapjául szolgáló képet/motívumot úgy kívánta kibontani egyidejűleg írt verseiben, míg az felismerhetetlenné nem válik. A felismerhetetlenné tétel a Trapéz és korlát című versben nem járt sikerrel, s meglátásom szerint éppen ez a technikai megoldás az, amit „érettebb eszköznek” tart Pilinszky, s aminek „tökéletlensége” az ifjúkori versanyag egyik legerősebb darabját éltetni tudja.
Felhasznált irodalom:
Beney Zsuzsa (1997), Én: kadettja valami másnak. Pilinszky János és József Attila, in Tasi József (szerk.), „Merre, hogyan?” Tanulmányok Pilinszky Jánosról, Budapest, Petőfi Irodalmi Múzeum.
Csokits János (1992), Pilinszky Nyugaton, Budapest, Századvég.
Fülöp László (1977), Pilinszky János, Budapest, Akadémiai.
Hafner Zoltán, szerk. (1994), Pilinszky János: Beszélgetések, Budapest, Századvég.
Hughes, Ted (2000), Pilinszky János költészete. Előszó a magyar költő verseinek angol nyelvű kiadásához, in Hafner Zoltán (szerk.), Senkiföldjén. In memoriam Pilinszky János, Budapest, Nap.
Kuklay Antal (1995), A kráter peremén, Sárospatak, Római Katolikus Egyházi Gyűjtemény.
Pilinszky János (1995), Pilinszky János Összegyűjtött művei. Naplók, töredékek, s. a. r. Hafner Zoltán, Budapest, Osiris.
Pilinszky János (1999), Pilinszky János Összegyűjtött művei. Publicisztikai írások, s. a. r. Hafner Zoltán, Budapest, Osiris.
Szűcs Teri (2011), A felejtés története. A Holokauszt tanúsága irodalmi művekben, Pozsony, Kalligram.
Tolcsvai Nagy Gábor (2002), Pilinszky János, Pozsony, Kalligram.
Fekete Richárd (1986, Pécs)
Költő. Legutóbbi kötete 2022-ben jelent meg Módosítás címmel a Scolar Kiadó gondozásában. A Jelenkor Online szerkesztője. Portréját Szalay Dávid készítette.