Nyíri Katalin kisprózája

Marko Slavkovic felvétele

Jegyeket, bérleteket

Se jegy, se bérlet, kérdezi a kalauz. A lány a fejét ingatja. Siettem, válaszolja. Keresztbe teszi a lábát, a csizmáján bokáig lehúzva a cipzár, látszik a fehér sportzokni, amibe begyűrte a farmerja szárát.

Pótdíjat kell fizetnie, mondja a kalauz. Kétezer-hatszáz forint, plusz a jegy ára.

A lány elfojt egy ásítást. Amikor kinyitja a táskáját, már tudja, hogy hiába keresi a pénztárcát. Ott maradt Móninál, a kék sporttáskában, a kézilabda-mez és a váltás fehérnemű mellett. Tisztán emlékszik, ahogy edzés után ledobta az unokatestvére lakásában az előszobaszekrényre. Este táncolni mentek volna, de Móni már otthon kibontott egy üveg pezsgőt, és megint hülye lett tőle. Csak a kistáskát kapta fel, amikor otthagyta. Három és fél órát várt a hidegben az első vonatra.

Még kotorászik kicsit a táskában, hogy lássa a kalauz az igyekezetet. Elővesz néhány gyűrött papír zsebkendőt és egy üveg parfümöt, aminek hiányzik a kupakja.

Nincs nálam pénz, mondja a lány. A másik táskámban maradt a tárcám. Abban vannak az irataim is, teszi hozzá halkan. Az egyik zsebkendőt szorongatja, azt, amelyik átvette a parfüm jázminos illatát.

Nincs itt semmi, kérdezi a kalauz. Se személyi, se jogosítvány? A lány a fejét rázza. Újra ásít. A következő megállónál leszáll, mondja a kalauz. Jöjjön velem! A lány visszateszi a zsebkendőket és a parfümöt a táskába, majd lehajol, hogy felhúzza a cipzárt a csizmáján, de a szára túl szűk, nem jön fel teljesen. Mehetünk, mondja erőtlenül.

A kalauz az üléssorok között sétál, új felszállók jegyeit, bérleteit kérem ellenőrzésre, mondogatja. A hangja erős és mély, elhallatszik a kocsi végéig. Megáll egy családnál, az apa és az anya suttog, a két gyerek egy pléd alatt alszik. Jó napot, mondja halkan a kalauz, majd lecsipogtatja a bérleteket. Rámosolyog a szülőkre, köszönöm, további jó utat.

A lány követi a férfit. A füle mögötti, elnyújtott S alakú sebhelyet nézi, látszik, hogy több öltéssel varrták össze. Már halvány, bőrszínű a heg, talán gyerekkori sérülés, gondolja. Eleinte nem tudja, mi a furcsa a férfin, aztán rájön, hogy nem illik hozzá a frissen vasalt, fehér ing, a derékban karcsúsodó mellény és a nyakkendő. Hangosan beszél, nagyívű mozdulatokat tesz, úgy, mint aki megszokta és szereti, ha figyelik. A vállig érő, összefogott hajával, a sok, apró nevetőránccal a szeme körül és a hosszú ujjaival inkább zenésznek vagy színésznek tudná elképzelni, nem kalauznak.

Mindjárt megállunk, szól hátra a férfi a válla felett. Jelezni fogom a kollégának a következő járaton, hogy bliccelni akart, ellenőrizni fogja, hogy vett-e jegyet. Új felszállók jegyeit, bérleteit kérem ellenőrzésre.

A következő négyesben középkorú férfi ül. Az ablak felé fordul, egyik kezében telefont, a másikban sörösdobozt tart. A karját sűrű, sötét szőr borítja, alatta kopott tetoválás: 1997. 08. 30. Hangosan beszél, délután megyek érted, mondja a telefonba. Még elhozom a kocsit, nincs nálam. Most nem kocsival vagyok. Jó, szia, mondja. Elhallgat, és az ablaknak dönti a fejét.

A kalauz vár, de a férfi nem néz rá. Jegyeket, bérleteket kérem ellenőrzésre, ismétli. A férfi leteszi a kiürült sörösdobozt.

A lány kipillant az ablakon, a vonat egy nagyáruház üres, sötét parkolója mellett megy el. Egyetlen autó áll a parkolóban, valaki ülhet benne, mert világít a belső lámpa, de nem látja jól, túl gyors a vonat.

Jegyeket, bérleteket kérem kezelésre, mondja a kalauz, most már hangosabban. A férfi nem mozdul. A kalauz a torkát köszörüli. Hátrapillant a lányra, majd visszafordul a férfihoz. A jegyét, uram. A férfi újra felveszi a sörösdobozt, finoman megrázza. Nem lötyög benne semmi, kidobja szemetesbe. Megint az ablaknak támasztja a fejét. Lecsukódik a szeme.

A vonat lassít, a lány a zajvédőfalra fújt színes graffitiket próbálja kiolvasni. Az állomás ismerős, de nem jut eszébe a neve. Még sosem szállt le itt. Arra gondol, hogy hazamenjen-e vagy vissza Mónihoz. Haza kellene menni.

A vonat megáll. A lány még mindig kibámul az ablakon, egy idős nő zavaróan közel húzódik hozzá, érzi, hogy a hátához ér. Maga elé engedi.

A kalauz hátrafordul, a nőre néz, aztán megint a férfira. Habozik, aztán mond valamit, de a lány nem érti. A kalauz elindul az ajtó felé, megnyomja a leszállásjelzőt. Elsőként ő száll le, utána néhány álmos, sapkába, sálba burkolódzó utas. A térkőre ráfagyott a hó, az idős nő óvatosan, a karját kissé megemelve próbál egyensúlyozni a sötét pályaudvaron.

A lány egy lelakatolt bicikli mellett áll a folyosón. Érzi, ahogy a hideg beáramlik a túlfűtött vonatra. Nem mozdul. A kalauzt nézi. A férfi a peronon vár, látszik a lehelete, ahogy kifújja a levegőt. Ő sem veszi le a szemét a lányról.

A lány fázik, remegni kezd a lába. Csak most érzi, mennyire fáradt. Elfordul, megkeresi az első szabad helyet, leül. Az ablaknak dönti a fejét, és becsukja a szemét. Távolról hallja, hogy a kalauz megadja a sípjelet. A vonat rándul egyet, aztán elindul.

Nyíri Katalin (1986, Érd)

Kisprózát ír, szövegeit közölte az Élet és Irodalom, a Litera.hu, az Alföld, a Tiszatáj, az Irodalmi Jelen, a Műút, a Helikon és a KULTer.hu. Első novelláskötete A kedvedért megeszem címmel, 2022-ben jelent meg a FISZ gondozásában. Portréját Veidinger Nóra Photography készítette.