Maciej Piotr Prus: Fuldoklás (regényrészlet, Pálfalvi Lajos fordítása)

Ismerik minden művét ‒ a filmjeit, a könyveit, a darabjait ‒, csak arcról nem ismernékfel. Filip Front nem szerepel a tévében, ha pedig nagy ritkán interjút ad egy lapnak, hal­vány, elmosódó fényképpel illusztrálják. Néha feltesznek egy-egy fotót a netre, és eskü­döznek, hogy ő az, de nem sokan tudják, hogy is néz ki valójában.

Filip Frontnak nincs telefonja. Nemcsak otthoni, hanem mobiltelefonja sincs, csakaz interneten van jelen ‒ de lehet üzenetet hagyni neki a pultnál. Persze azt is tudni kell,hogy hol, melyik pultnál és milyen városban. Akik akarják, tudják: követik a nyomokat,szaglásznak, végül meg kiszagolják.

Most a Szép Kutyában ül a pultnál, előtte kávé és vinjak. Ha lehetne dohányozni,rágyújtana. Kicsit még hasonlít is rám: valamivel alacsonyabb, kövérebb, de néha ösz­szetévesztenek vele.

‒ Megint el kell mennem ‒ mondja. ‒ Utálom ezeket a kiruccanásokat.

‒ Hosszú időre mész? ‒ kérdezem.

‒ Két-három hétre. Elszárad a virágom ‒ mondja Filip a homlokát ráncolva.

‒ Mióta van virágod?

‒ Egy nő hozta. És mivel kedves volt, elfogadtam. Most ott van nálam, nagyon szép.Ha elmegyek, elszárad, én pedig szeretem azt a virágot.

‒ Ha akarod, öntözöm, amíg nem leszel itthon.

Így került a birtokomba Filip lakáskulcsa. Aztán Filip elutazik, én pedig három nap-pal ezután már megyek öntözni azt a kis virágot, amiről kiderül, hogy egy csenevészfikusz. Nem gondoltam volna, hogy ilyen a lakása. Azt hittem, másképp néz ki, jellegze­tesebb, több egyéni dolog van benne, valamelyest eredeti. De fájóan banális. Már az első napon, ahogy beléptem, rögtön ráéreztem Filip titkára: ide rejtőzik a középszerűségével.Úgy van elrendezve minden, mintha egy jelenetet vennének fel. A kis asztalon számító­gép, mellette hamutartó, tele csikkekkel. Pár papírlap meg egy könyv. Hiányzik valami.Talán egy skalp vagy egy Oscar-szobor.

Megöntözöm a fikuszt, és megyek. Filip küld egy mailt, még két hét, megyek hátmegint, megöntözöm a fikuszt. A fotelban ülök, átsüt a nap az ablaküvegen, porszemekörvénylenek a ragyogó fénycsóvákban. Azt hiszem, túl könnyen hatoltam be a privátszférájába. Annyi őrült vágyik erre, nekem meg ilyen egyszerűen összejött: Filip Frontfotelében ülök, az ő levegőjét szívom, számba vehetnék egy csikket a hamutartóból.

*

Hazajön Filip, aztán megint elmegy. Öntözöm a virágot, néha meg a fotelban üldögélek.Egyszer beállított a kézbesítő, ajánlott levelet hozott. Átvettem és aláírtam Filip nevében.Egy svéd egyetemtől jött a levél. A konyhaasztalra tettem, ahol már halomban álltak a bo­rítékok. Miért Filip nevében írtam alá? Az volt az érzésem, hogy így egyszerűbb, nem kell magyarázkodnom. Oda se nézett a kézbesítő.

Megismertem egy lányt este a Kutyában. Poznańi vagy wrocławi. Még egy mojito, ne­vetgélés, vallomások, illúziók, meghitt közelség. A zsebemben Filip lakáskulcsa. És végül ott kötünk ki.

Házigazdaként viselkedem, kerítek dugóhúzót, hagyom, hogy befeküdjön Filip ágyá­ba, törülközőket veszek elő.

A reggeli kávénál az asztalon heverő levélért nyúl, elolvassa a címzett nevét, és rámnéz.

‒ Itt lakott? ‒ kiált fel.

‒ Most is itt lakik ‒ felelem bűbájos mosollyal.

‒ És te vagy az?! Te vagy Filip Front, én meg Filip Fronttal feküdtem le? ‒ És olyanképet vág, hogy már nincs szívem igazat mondani.

Kikísérem a pályaudvarra. Végig le van sokkolva. Biztos nem hiszik el a barátnői. El­megy, arra kér, hogy telefonáljak, küldjek mailt, postagalambot, füstjeleket, de az lennea legjobb, ha meglátogatnám. Ekkor érzem először azt, hogy jó Filipnek lenni, az ágyában aludni és a tányérjából enni.

Külföldi ösztöndíjat kap Filip. Amerikába kellene mennie, hogy kukoricaföldek mellettalkothasson.

‒ Nem, nem megyek ‒ mondja Stockot kortyolgatva. ‒ Nincs útlevelem, egyébként isfélek a repülőtől.

Mindig arra vágytam, hogy velünk legyen Filip, igya a whiskyjét vagy a vinjakját, mertértelmet adott annak, hogy itt ülök a bárban. Az volt az érzésem, hogy Filip jelenlététőlmélyebb jelentést kapnak a rosszmájú megjegyzéseink, a pletykáink és a beszélgetéseink,nemzeti kultúrjavakká válnak, külön fejezetet alkotnak a világkultúra vaskos kötetében.Most meg azon kapom magam, hogy szeretném, ha elmenne egy hétre, egy hónapra vagyakár fél évre.

*

Nem ment el. Megijedt a nagy térségtől, az egyenes utaktól, az indiánoktól, a csörgőkígyóktól,a prédikátoroktól és a large méretű pohárba töltött kólától. Büszkén járt-kelt, mert híre menta világban annak, hogy visszautasította. Ilyen ajánlatról ábrándozhatott mindenki, az amerikai ösztöndíj lett volna a jutalom a depressziókért, másnaposságokért, a hajnali hideg verítékért.De Filip inkább velünk üldögél, és vinjakot iszik. Mindenki tudja már, az amerikaiak és a fran­ciák is, a művelődési miniszter is tudja már. A visszautasításban rejlik Filip ereje. Mindenki örül; sejehaj ‒ zeng az ének, én pedig magamban kicsit számítottam arra, hogy foglalkozhatok a fikusszal, és úgy érzem, életem nagy esélyétől estem el. Mintha rejtett, titkos ajtókat nyitnameg bennem a Filiptől kapott kulcs.

Hazamegyek, éget az ágy, nem ízlik a csapvíz, mindvégig van bennem valamiféle, szinte erotikus feszültség.

Meg kell tudnom, milyen tervei vannak Filipnek. Napok óta nem volt a Kutyában. Elin­dulok megkeresni, mint egy dzsanki a követező adagját, vagy a feleségét egy fölszarvazott férj.Benézek két helyre a főtéren és még háromba Kazimierzben. Jót tesz a sok séta, így legalább vigyázok a vonalaimra. Útközben csökken a feszültség, működésbe lép az analitikus gondol­kodás. Érzem, hogy beteg dolog ez, vigyáznom kell.

Végre megvan. A pultnál ül, és a pultossal beszélget az 1970-es angol slágerlistáról.

‒ Biztos rajta volt a Something Shirley Bassey előadásában.

‒ Nincs kizárva ‒ feleli a pultos elgondolkodva, de nem biztos a dolgában. Filip mester,mindent tud. Tudja, ki volt a Seeds basszusgitárosa, hogyan halt meg a Morphine énekese.Amikor Filip találós kérdésekkel szórakozik, kicsit már be van rúgva, és unatkozik.

‒ Hogy van az én imádott fikuszom?

‒ Nekem is bejön.

‒ Nincs jobb dolog, mint egy összeillő pár ‒ teszem hozzá viccesen, és kérek egy whiskyt.

Ülünk, dumálunk ‒ inkább csak pletykálkodunk, nem beszélünk komoly dolgokról. Ez hallgatólagos megegyezés. A kulcsára vagyok, így még inkább ügyelnem kell a diszkrécióra.Végül mégis, mintegy mellékesen megkérdezem, készül-e valahová. Még nem tudja, messzire nem megy, egy hete lezárták a határokat, egyelőre senki sem mehet sehová.

*

Gondosan megmosakodom, még a fogamat is megmosom a fogkeféjével. Visszamegyek a szo­bába. Lefúj a szél néhány papírlapot az íróasztalról. Összeszedem, vissza akarom tenni, de eljut a tudatomig az, hogy Filip írását tartom a kezemben. Ezt még senki sem látta, lehet, hogy egy új mű kezdete, amelyből film készül, és megint el lesz ájulva tőle az egész világ. A címe:A cigarettába kapaszkodom, hogy el ne vesszek. Leülök az íróasztalhoz, és elkezdem olvasni.

Dohányzom, mert unalmas, reménytelen a világ, mert nincs benne semmi értékes, az ostobaság és a giccs válik uralkodóvá. Tehát azért dohányzom, mert ez az én lázadásom.Mindent hamisítanak, a vásári művészeté a jövő. Ugyanolyan sors vár a művészekre, mint azokra, akik cigarettáznak. Nincs hely számukra. Nem tudom, hogyan tovább, megijedtem,amikor teljes dohányzási tilalmat rendeltek el. Egy ideig elnézően kezelték ezt a tilalmat,nem vették komolyan. Rágyújtottunk séta közben, néha még nyilvános helyeken is. Dohá­nyoztunk a házibulikon, arról nem is beszélve, hogy otthon is rágyújtottunk. De egyre ne­hezebben tudtunk cigarettát venni. Egyre rosszabb és egyre drágább lett. Forgalomban volt egy darabig egy nagyobb tétel Afrikából becsempészett jó cigaretta. Kiárusították a hadse­reg régi készleteit, volt Camel, Marlboro és Lucky Strike. Sokba került, de megérte. Fél éve az is elfogyott. Most már csak hamisítványt lehet kapni.

Egy adott pillanatban aktiválódtak bizonyos csoportok, és azt kezdték kiabálni, hogygyenge az állam, mert nem tartják be a törvényt. Megjelent a rendőrség az otthoni össze­jöveteleken, és mindenkit letartóztatott. Amikor kiskorúakat is begyűjtöttek cigarettázásmiatt, hajtóvadászatot indítottak. Most már becsukok minden ablakot, összehúzom a füg­gönyöket, ha rágyújtok otthon. Nem hihetünk senkinek, a szomszédoknak meg pláne nem.

A naponta elszívott cigaretták mennyiségével mérjük az időt. Tudom, hogy amikorhúsz szálat vagy még többet szívtam, összezsugorodott az idő, minden összehúzódott, ösz­szement a világ, az óra más órát jelentett, és sokkal kevesebb fért bele.

Amikor nem szívok többet tíz szálnál, minden kiterjed, és több mindent nyel magá­ba. Most kevesebbet szívok, spórolok, megadom a módját. Finoman aprítom darabokraa napot. Reggeli ‒ cigaretta, délben kávé ‒ cigaretta. Aztán sokáig keresem a helyet (talána garázs mögött), ahol megint rágyújthatok. Ha sikerül napközben meglátogatni egy meg­bízható embert, ott is rágyújtok. Ebéd után rohanok haza, és elszívok kettőt egymás után.Meg este is.

Tegnap eljöttek a szomszédért. Tudtam, hogy dohányzik. Azzal dicsekedett, hogy le­győzte a káros szenvedélyt. De túl gyakran beszélt erről, és mindenki tudta a házban, hogydohányzik, vagy rögtön visszaszokik. Biztos följelentette valaki. Arra riadtam, hogy nagy robajjal rátörik az ajtót. Nyolc drabál állat rontott rá golyóálló mellényben. A szomszédvézna, hatvan körül lehet. Egy emelettel lejjebb lakik.

Aztán egész nap ott ült nála a nyomozócsoport. Biztos találtak nála cigarettát, állítólag dohánypalántákat is termesztett a szekrényben.

Csak nehogy úgy végezze, mint a házmester. Szenvedélyes dohányos volt, egész életé­ben cigarettázott, de látszott rajta, hogy le akar szokni, csak nem jön össze neki. Késő estejöttek érte, már aludt, vagy legalábbis ágyban volt, mert pizsamában vezették el. Találtak vagy három karton cigarettát, harminc dobozt. Elítélték kereskedelemért, nyolc évet ver­tek rá. Azóta nincs házmesterünk, mert meghalt a börtönben, gyomorrákban.

Több évet lehet kapni dohánytermesztésért. Nem számít, hogy csak egy tövet ápolt az illető, magának. Már a dílereknél sem lehetett dohányt venni. A heroin nem olyan koc­kázatos, ezért leálltak a dohánnyal. Az az egyetlen reményem, hogy az egyik barátomnak van egy-két tő a szekrényben vagy a háztetőn, és nagylelkűen megosztja velem, miután megszárította a leveleit.

Egyre több korlátozásba ütközünk. Adóhivatal, rendellenőrző hivatal, közterület-fel­ügyelet, a kerületi tanács harcosai, a születésszabályozási hivatal, a tiltott szex ügyosztá­lya, a nyelv, a vér és a gallér tisztaságát ellenőrző bizottság. Rendőrség. Kamerák. Rada­rok. A régebbi előírásokat szabályozó újabb előírások. A törvény nevében. A katolikusoknevében. A biciklisták, a muzulmánok, mindenszentek nevében.

Mindannyian bűnözők vagyunk, mert a törvényt nem lehet megsérteni ‒ ha szöges­drót alatt kúszol, nagyon könnyen beleakad a ruhád. Így hangzik a hatalom szokásos érve:akinek nem terheli semmi a lelkiismeretét, annak nem kell félnie. És mindannyian félünk.

Az élet minden területén vannak újonnan bevezetett előírások. A Köjál például új kézmosási szabályokat vezet be. És a szabályozással egyidejűleg indulnak el a hivatalno­kok osztagai, és ellenőrzik, hogy helyesen mosol-e kezet. Ha a régi előíráshoz tartod magad, bírságot fizetsz, vagy bíróság elé állítanak.

Vagy újabb spermagyűjtést hirdet a Születésszabályozási Hivatal, melyben minden férfinak részt kell vennie, aki még nem töltötte be a negyvenet. Te pedig nem akarsz többspermát adni nekik, mert megtetted már ősszel, és azt súgja egy belső hang, hogy „elégvolt”. Pár hónappal ezután hivatalos iratot kapsz otthon mint a rendeletet be nem tartó állampolgár, hogy hét napon belül köteles vagy befizetni a törvényben előírt összeget, és adnod kell kétszázötven milliliter vért a lakhelyedhez legközelebb eső véradó állomáson.

Már nem is lázadunk, mert átaludtuk a megfelelő pillanatot, már rég meg kellett volna vívnia forradalmat. Talán még a dohányzást is megengedték volna egy kis időre. Ez mindig így megy forradalom után. Az a legszebb időszak ‒ mielőtt üzembe helyezik a nyaktilókat.

De nem reagáltunk, amikor kiderült, hogy a cigányok, a menekültek, a zöld szeműek, a me­legek és a leszbikusok a hibásak. Akik túlélték a szociáldemokrata párt bukását, szekrényekbenés pincékben rejtőzködtek, elvegyültek a tömegben. Följelentették a szomszédot, hajnaltájt jötte kérte, és papucsban, megbilincselve vitték el. Most rajtam a sor. Meg kell erősítenem az ajtót, min­dig fogat kell mosnom, mielőtt elmegyek otthonról. Vigyáznom kell a szomszédokkal. Mezte­lenül kell dohányoznom, és a másik szobában kell hagynom a ruháimat. Minden cigaretta utánmeg kell fürödni, ki kell szellőztetni, a lehető leggyakrabban. Tudom, hogy bármelyik pillanat­ban bejöhetnek, szétverhetik az ajtót, eltörhetik a kezemet, én pedig nem tudok semmit felhoznia mentségemre.

Lehet, hogy föladom magam, amnesztiát kérek. Állítólag segítenek kigyógyulni a káros szen­vedélyekből, pénzjutalmakkal kísértenek. Azt mondják, nem a kormány hibájából nem jött össze az előző amnesztia, hanem a frakcióharcok miatt. A szélsőségesek csoportja döntött. Fogadkoz­nak, hogy most már nem így lesz. Lehet, hogy van, aki hisz nekik, talán én is hihetek. Két éve, azelső amnesztia idején sokan hittek nekik. Jelentkeztek, segítségre, új életre számítottak. Vonatra,repülőre, buszra raktak és kényszergyógykezelésre vittek mindenkit. Aztán meg már nem látta őket senki.

Nincs erőm már arra, hogy dílereket keressek. Bármelyik pillanatban leszokhatok a dohány­zásról, de nem megy akkor, amikor rám parancsolnak. Nem lehetek rabszolga. Öreg vagyok már,végigéltem ezt az egész korszakot. Lehet, hogy elmegyek hozzájuk, és azt mondom, vigyenek ela hegyekbe, azokba a villákba, ahol állami költségre hozzák a tejes teát dekoratív ápolónők, és jóéjszakátpuszit adnak a homlokomra. És mivel már nem lesz szükség ránk, talán engedélyeznek egy szál cigarettát este, a régi kórházi készletekből. De attól tartok, hogy villák helyett barakkokés krematóriumok lesznek.

Itt ér véget a gépirat. Leteszem az íróasztalra. Nagyon elszállt víziói vannak Frontnak, de ezeka képzetek csak a beteg pszichikumáról árulkodnak. Szerintem még nem ilyen rossz a helyzet.Hisz lehet még dohányozni, vannak ilyen helyek. Próbálok reménykedni valamiben, kinézek azablakon, és rendőrőrjáratot látok.

Pálfalvi Lajos fordítása