Az elmúlás lágy szomorúsága

Rácz Boglárka Kyotóban már tavasz van című kötetéről

A Kyotóban már tavasz van Rácz Boglárka negyedik kötete, melyet az egyszerűség és a letisztultság jellemez. Jóllehet maga a kötet három külön ciklusból áll, az egészet belengi a japán irodalomból jól ismert mono no aware, egyfajta édesbús nosztalgia érzése, így a kötet címválasztása nagyon találó. A borítóban is van fantázia: a holdnak álcázott mini Kiotó-térkép zseniális, az árnyékolás miatt még térbelinek is tűnik, ám a háttér – és ennek következtében az összhatás is – kissé elüt a kötet hangulatától, inkább nyomasztó, kísérteties; a japánkertre leszálló est finomsága hiányzik belőle.

Szintén a borítóhoz kapcsolható a kötet legnagyobb hibája, amely némileg a tartalmat is érinti: a „Kyotóban” szó. Persze, felmerül, hogy Krasznahorkai inspirálta a ciklus verseit az Északról hegy, Délről tó, Nyugatról utak, Keletről folyó című művével, és a régi japán főváros neve nála is Kyotóként szerepel. Természetesen írónak, költőnek szíve-joga, mit hogyan ír le, de nem árt tudni, hogy a helyes átírás: Kiotó. Arról nem is beszélve, hogy talán ritmikailag is szebb lenne a „Kiotóban már tavasz van” sor.

Ahogy a cím is sugallja, a versek mind formájukban, mind hatásukban a japán lírát idézik. Néhány kivételtől eltekintve nincs központozás, de ez cseppet sem zavaró, hiszen a sorok és velük együtt sok apró gondolat szabadon olvadnak egymásba. Ez igaz a versekre a három cikluson belül, de akár az egész kötetre is. Nem is feltétlenül a mondandó a lényeg, hiszen az általában ugyanaz: a férfi–női kapcsolat, amelyben a férfi az örök távollevő.

A lírai én az elhagyott nő hangján szólal meg, különösen az első, japános tematikájú ciklusra igaz ez. Krasznahorkai művén keresztül a nagy japán klasszikust, a Gendzsi regényét idézi meg, ahol a hölgyek csak várják az ideális férfit, Gendzsit, de az mindig továbbáll, és egyikük sem uralhatja kizárólagosan a szívét. Persze a japános téma nem kizárólagos, fel-felbukkannak egyéb elemek is, de mindennek ellenére az egész kötetet egyfajta időtlenség hatja át, hiszen a legfontosabb a finoman árnyalt hangulat, a benyomások, amiket közvetít: a szomorkás várakozás, az elmúlás, a tompa bánat, a lemondás. Akadnak ugyan versek, amelyek „kilógnak” (?) ebből a hangulatból, mégis könnyedén belesimulnak az egész kötet stílusába. Találunk köztük egy ars poetica jellegűt is, mint a Könnyebben írok című vers.

Míg az első ciklusban a férfi Gendzsi, a lírai én pedig az egyik – tetszőlegesen behelyettesíthető – hölgye szerepébe bújik, a másodikban, az Ez mind látszik majd egy röntgenenben a szerepjáték Thomas Mann A varázshegyére utal: a megszólított Hans Castorp, a megszólító pedig egy „másik” Madame Chauchat. A harmadik ciklus, a Belép kevésbé egységes, és a témája is túlmutat már a korábbiakon, ám hangulatában az előző kettővel rímel.

Ha egészében nézzük, a Kyotóban már tavasz van nagyon kellemes benyomást tesz az olvasóra. Látszólag sok újdonsággal nem találkozunk: az első két ciklus szerepjátéka nem formabontóan új, bár érdekes lehet, ahogy a központozás hiánya sem egy forradalmi újítás. Ám ott van a kötet nagy erénye, a hangulatteremtő ereje. Azt mondják, nem is láttak elmenni, mint ahogy annak idején megérkezni sem. Rácz Boglárka versei is ilyenek: egyszerre csak ott vannak, de már el is tűntek, csak a visszhangjuk cseng még sokáig a lelkünkben.

(Rácz Boglárka: Kyotóban már tavasz van. Kalligram, Pozsony, 2014, 72 oldal, 1800 Ft/6 €)

Nyeste Zsolt