Valastyán Tamás: Csend-margók és mormolások. Poézis és referencialitás Borbély Szilárd regényművészetében

KÖLTŐI  EVIDENCIA  ÉS  KETTŐS   REFERENCIALITÁS

Amikor a poézis és a referencialitás fogalmaival, ezek összjátékával szeretnék rámutatni Borbély Szilárd regényművészetének sajátosságaira, akkor, mondhatni, a megszokottnál is körültekintőbben szükséges elkezdeni a vizsgálódást. Tudniillik egyáltalán nem gondolom, hogy létezik tiszta poézis, miként azt sem, hogy beszélhetünk tiszta referencialitásról a nyelvben. Ezek szükségképpen áthatják egymást, voltaképpen egymást folytonosan megdolgozva alkotnak narratív szerepet a nyelvi műalkotás megszerveződésében. Ugyanakkor egymástól jól elkülöníthetően, más-más poétikai funkciót teljesítve vesznek részt a mű megteremtődésében, illetve olvashatóságának működésmódjában. Gérard Genette fogalomhasználatát applikálva úgy is mondhatnánk, hogy a nyelv kétféle állapotának ambiguitásában artikulálódnak a Borbély-regények. Azaz a nyelv költői és prózai állapota egyként megelevenedik a Nincstelenekben és a Kafka fiában, még pontosabban különböző intenzitások, sűrűsödések, ritkulások, elnyújtások és lenyugvások váltakozva viszik színre a borbélyi regényvilág keletkezését. Más és más motivációk strukturálják és elevenítik meg a nyelvet ugyanazon formarenden belül. A következőkben arra teszek kísérletet, hogy ezekre a más-más szinten, szférákban elhelyezkedő és aktiválódó motiváló eljárásokra rávilágítsak.

Amikor poézisról beszélek, akkor leginkább azon intenzitás-gócokra szeretnék utalni a szövegekben, amelyek az olvasás eleven tapasztalatában és a jelentéstulajdoníthatóság gesztusában is pontosan megjelennek: szavak, szókapcsolatok, egész mondatok, szövegrészek szintjén artikulálódik a versbeszéd a regényekben. Ezt a Borbély-regények – Genette kifejezésével élve – „költői evidenciá”-jának is nevezhetnénk, amely mind a szövegszerveződés, mind a befogadás folyamatában lényegileg tér el más eljárásrendekhez (tudományos, zsurnalisztikus, prózai, religiózus stb.) képest. Genette szerint a költői nyelv igazából ezekben az intenzitásokban tárja fel voltaképpeni természetét: „a költői motiváció lényege valójában […] abban az olvasási módban rejlik, amit a költeménynek sikerül (vagy, még gyakrabban, nem sikerül) az olvasóra kényszerítenie, abban a motiváló hozzáállásban, amely túl vagy innen minden prozódiai vagy szemantikai sajátosságon, a szöveg egészének vagy egy részének olyan intranzitív jelenlétet és abszolút létet tulajdonít, amit Éluard a költői evidencia névvel illet. Úgy véljük, itt tárja fel a költői nyelv a maga igazi »struktúráját«, ami nem egy sajátos járulékok meghatározta különleges forma, hanem inkább egy állapot, a jelenlétnek és intenzitásnak egy foka, amit úgyszólván bármilyen szöveg elérhet, azzal az egyetlen feltétellel, hogy létrejöjjön körülötte az a csend-margó, mely elkülöníti a köznapi beszéd közepette (de nem távol tőle).”2 A költői nyelv állapota, pontosabban a nyelv költői állapota a létnek ezt az evidenciózus abszolút intranzitív intenzitását egy sajátos sűrítéssel vagy sűrűsödéssel éri el, mely eltérés a megszokottól, egyszersmind ezen eltérés redukciója vagy inkább eltörlése. Genette úgy fogalmaz, hogy a költészet „befelé húzódik a nyelvtől, valamiféle – kétségkívül nagymértékben illuzórikus – elmélyülés és visszhangzás által”.3

A Borbély-regények e „csend-margó”-it, immerzív intranzitív intenzitásait körbenövi a kötetlen beszéd, a nyelv prózai állapotban magára találó élete, a történetmesélés. A regény nyelvállapotának legfőbb narratív szervezőelve Borbélynál a kettős referencialitás által jellemezhető a legpontosabban. Ez nagyjából azt jelenti, hogy mind a Nincstelenekben, mind a Kafka fiában a prózapoétika egymástól jól elkülöníthető, ám természetesen egymásra elemi módon ható elvet követ. Ezt az egyszerűség kedvéért nevezzük a narratív regényszerveződés felső és alsó referencialitásának. A Borbély-regények eltérő narratív szférákból állnak össze egy különleges egésszé. (Természetesen ezt az egésszé-szerveződést a szférikus narrativitás tekintetében egyáltalán nem zavarja meg sem a Nincstelenek helyenként esetlegesnek és sérülékenynek tűnő struktúrája, sem a Kafka fia szándékolt és szándékolatlan töredékessége.) Ezek közül a két szignifikáns szféra az isteni abszolút felé nyitott és az emberi világ alsó régiói felé irányuló rendeződés. E két szféra köztes vagy közvetítő terében konstituálódik a regényvilág. Siegfried Kacauer a detektívregények narrációját vizsgálva Søren Kierkegaard egzisztencia-filozófiáját hívja segítségül, hogy a modern regény ezen új formájának lényegi összetevőit feltárja. (Hogy tekinthetjük-e Borbély Szilárd regényeit detektívtörténeteknek,  nos ennek tagadásától nem zárkóznék el rögtön, de persze nem mondanék egyből igent sem! Mindenesetre bizonyos narratív mintázatok és motivikus mozzanatok alapján egyáltalán nem tűnik lehetetlennek detektívtörténetként olvasni e szövegeket. A nagyon erős társadalomkritika, a titokszerűség, rejtélyesség pulzáló jelenléte, a természetfeletti időnkénti s helyenkénti világbeli betörése pl. ilyen mozzanatoknak minősíthetők.) Mint ismert, Kierkegaard az emberi egzisztenciát az istenhez való viszonyhoz való viszonyként határozza meg, ami erős megvilágításba helyezi, egyszersmind kitüntetett szerephez juttatja a vonatkozás, a referencialitás komponensét. Az egzisztáló ember léte istenhez való viszonya tükrében nyer formát és értelmet, miként egyéni élete esztétikai és etikai vonatkozások kontextusában releváns. Kierkegaard elgondolásában az egzisztáló lét „a bensőségesség Istenhez fűződő igazi viszonyá”-ban,4 a szubjektivitásban lehet igaz, más vonatkozások az objektivációk sokaságában a lét szétporladásához vezetnek, ahogy a dán filozófus megvilágító erővel fogalmaz: „Az objektív reflexió útja véletlenné determinálja az alanyt, s ezzel az egzisztencia közömbös, tűnő momentummá változik”.5 Kracauer Kierkegaard egzisztenciafilozófiájának szférikus reprezentációját adaptálja a detektívregény narratív kibontakozására: „három egzisztenciaszféra van: az esztétikai, az etikai és a vallási” – így Kierkegaard.6 A vallási szférában – írja immár Kracauer – „az én oly módon vonatkoztatja magát a felsőbbrendű titokra, amely teljes mértékben létezővé teszi őt”. Ellenben a lét alsó régiójában, „ebben a zavaros közegben a dolgok törésben jelennek meg”, „az alsóbb szférák fogalmai és életformái többnyire kétértelműek”, torzulásokat tapasztalhatunk ebben a régióban, „a törvénytelenség megtestesülését”, „ahol a benső elvész a külsőben”.7 A nyelvnek ebben a prózai állapotában – ami a kierkegaard-i– kracaueri értelemben a lét esztétikai szférájának felel meg – az én és a világ megformálódása pusztán az említett törésekre, torzulásokra, kétértelműségekre és törvénytelenségekre való vonatkozásban mehet végbe. Mindazonáltal a regények narratív kibontakozása a magasabb és az alsó szférák köztes terében történik meg.

AZ  INTENZITÁS  KÖRBENÖVÉSE  – NINCSTELENEK

A Nincstelenek bővelkedik költői evidenciákban. Mondhatni, többször is, olykor váratlanul, a nyelv prózai áramlását megszakítva, olykor erre a váltásra mintegy felkészítve az olvasót – formálódnak meg a „csend-margók” a Nincstelenekben, következnek be ezek az evidenciózus költői intenzitások. Ezennel két locust vizsgálnék meg közelebbről, mindkettő az elbeszélői perszóna anyjához való viszonyában, e viszonyhoz kötődően jön létre. Idézem az első szöveghelyet: „Ősszel el szoktunk szökni az egyetlen gesztenyefához a Kepecgyepjén túlra. A kertek alatt lopakodunk. A hatalmas fa ötujjú levelei nyár végén száradtan hullnak le. Mintha óriások levágott kézfejei hevernének az avarban. Tavasszal virága fehér gyertya. Zöld kopáncsa sündisznó. Gyufaszálból csinálunk neki lábat. Anyámtól elkérjük az elgyújtott gyufaszálakat. Csak anyánk nyúlhat a gyufához, mert az pulyának nem való.”8

És íme a második szöveghely: „Anyám kitette a könyvet az asztalra. Nagyon figyel a betűkre, mert nehezen olvas. Az arca csupa igyekezet. Magas homlokán ráncok futnak keresztbe. Kék szemében tiszta patak vize csordogál. A patak néha kicsap a medréből. Akkor könny gördül le az arcán. És ünnepélyes hangon belekezd.”9

Anélkül, hogy szorosabban olvasnánk ezeket a részleteket, az mindenképpen szembetűnő, hogy az anya alakja – jóllehet a két részletben eltérő módon – motivikusan és retorikusan összekapcsolódik a természet valamely képével. Az első részlet – nyers mesei elemeket idéző – kibontakozásában metonimikusan ér össze a természet és az anya alakja, hiszen annak a gesztenyefának a terméséhez biztosít használt gyufaszálat az anya a gyermek számára, amelyiknek a levelei óriások levágott kézfejéhez hasonlítanak. A másik részletben egy megkapóan gyönyörű teljes metaforában kapcsolódik össze a természet az anya alakjával, az anya könnyei és a tiszta patak vize azonosul. Ezen leírások, jelenetek csend-margók biztosította intenzitásai nem is annyira távolról felidézik az idill léthelyzetét és magatartását, ahogy Friedrich Schiller írja: az idillben „maga a cél mindenkor csupán az, hogy az embert az ártatlanság helyzetében ábrázolják, vagyis olyan állapotban, amikor harmóniában és békében van önmagával és a külvilággal”.10

Ami nagyon izgalmas és különösen motiválttá és felkavaróvá teszi a Nincstelenek olvasásának esztétikai tapasztalatát, az nem más, mint hogy ezek az idillikus költői intenzitások milyen feszült viszonyban állnak a nyelv prózai állapotának megkonstruálódásával. Merthogy ezeknek a költői szövegsűrűsödéseknek a prózai körbenövéseiben semmilyen idillit nem találunk, éppenséggel annak az ellenkezőjét tapasztalhatjuk meg. Az alsóbb szférák vonatkoztatási rendszereiben rendre a torzult emberi és társadalmi viszonyok jelennek meg, az emberek nemcsak másokhoz, de önmagukhoz is megnyomorítottan s megszomorítottan viszonyulnak, a mikroés makroterekre, a házbelsők, kocsmai enteriőrök, az utca, a falu szűkebb s tágabb világára szintén a sorstörés árnya borul. A törvénytelenség epizódjai az egzisztenciális objektiváció szintjén szinte teljes léteseménnyé állnak össze, amit a szétporladás, elenyészés jellemez, ebben a szférában az egzisztálás valóban pusztán „közömbös, tűnő momentum”-ként jelenik meg az emberi létezés horizontján.

A felsőbb szféra referenciális síkja legalább négy forrásból táplálkozva bontakozik ki: először is ott van a regény alcímében is megjelenített „Mesijás” alakja, mely torzítottan, mondhatni, inverz módon vonatkozik a megváltó alakjára, hiszen arra nem az elsődleges attribútuma, az eljövetel, hanem az ellentettje, a távozás, az elmenetel révén utal, ráadásul, mint megtudjuk, a falu aljamunkáit végző cigányembert is így nevezik a lakosok. Másodszor a felsőbb szféra a többször is megjelenített és szóba hozott zsidók történeti-genocidiális és motivikus-tradicionális figuráin keresztül szövődik a regénybe, harmadszor pedig az elbeszélő faluból való eltávozásának-megszabadulásának mint a tiszta jövőkép megmintázódásának szintje is nagyban érintkezik a felső szféra valódi egzisztálásának szenvedélyével. Negyedszer pedig a prímszámok egységet és tökéletességet involváló tulajdonsága, amely szinte identikusan, pontosabban identitásképző erővel kapcsolódik az elbeszélő alakjához, megint csak arra enged következtetni, hogy a prímek maradékot és ily módon töredéket nem hagyó aritmetikai nyugalma nagyon is rokonítható a magasabb, isteni szférák egzisztenciát átlényegítő erejével, amelyre vonatkoztatva lelhet enyhet a fiatal narrátor.

Persze hozzá kell mindehhez tenni, hogy a prímeket nem feltétlenül és kizárólagosan lehet a felsőbb szférák narratív referenciájához sorolni, sőt olykor éppen szignifikánsan a torzulás reprezentációjához kapcsolódnak: „Megyünk a nagyapámmal. Fogom a kezét. Sántít. Ezért vele bicegősen kell menni. Számolom a bicegését. Nekem kell igazodnom hozzá. Mindig a bal kezét fogom, mert a jobbal a görbebotra támaszkodik. A jobb lábára sántít. Az első háborúban elfagyott a lábfeje. […] »Nem érzem«, mondja. »Már ötvenkilenc éve nem érzem.«”11 A prímszámok gazdag – a mi mostani szempontunkból megjelenített s értett alsó és felső – referenciális és poétikai applikálhatóságát így foglalja össze Visy Beatrix ingeniális tanulmányában: „A prímszámok törvénye nyújt fogódzót a gyerek számára, egyszerű szabálya ad valamiféle keretet, értelmezhetőséget a létnek, ám végső soron minden és mindenki azonosítható lesz a prímszámok magányával. Még Isten is. Az emberi kapcsolatok képtelenségét a prímszámokkal megadható (kor)különbségek mutatják.”12

A CSEND  VISSZHANGJA  – KAFKA  FIA

A Kafka fia narratív struktúrája eleve úgy szerveződik, hogy a különböző elbeszélés-darabok – miniatűrök, ahogy a német recepcióban elnevezték a regény különálló címekkel elválasztott, s ekként egybefűzött egységeit – sűrítetten viszik színre az események kibontakozását és a szereplők egymáshoz való viszonyát. Ily módon a költőiség diszkurzív és motivikus teremtőereje szinte ab ovo rajzolja meg a regényszöveg csend-margóit. Ezzel csak azt szeretném állítani, hogy míg a Nincstelenekben viszonylag pontosan érzékelhetően válik külön a nyelv költői és prózai állapota, addig a Kafka fiában ez a különbség legalábbis kétségesebb-viszonylagosabb, noha minduntalan létrejön s fennáll. Mondhatni, a prózai nyelvállapotban is mintha a költőiség csendje visszhangozna. Ez azért lehetséges, mert a kafkai módon elbeszélő én az írással nem megőrizni és ábrázolni törekszik, hanem önmagát s ezáltal világát eltüntetni vágyik. Persze a nyelv prózai állapota a Kafka fiában is szakadatlanul mondja – vagy ahogyan Maurice Blanchot Kafka írói módszerét és mentalitását kifejezve írja: mormolja – a magáét, de a csend hatálya alól soha nem szabadul fel. (Ezért a mormolás, amely beszédmód eleve önmagába szervesíti a csend komponensét.) Blanchot írja éppen Kafkára utalva: „Írni annyi, mint visszhangozni azt, ami soha nem szűnik meg beszélni – és ezért, hogy visszhangja legyek, valahogy csöndet kell kényszerítenem rá. Saját hallgatásom döntését és fennhatóságát rendelem e szakadatlan beszédhez. Csendes közvetítésem révén érzékelhetővé teszem a szakadatlan állítást, ezt az irdatlan mormolást, melyre megnyílva a nyelv képpé, képzeletbelivé, beszélő mélységgé válik, üres és meghatározatlan teljességgé.”13

Költőiség és prózaiság eme folytonos egymásba-növése ellenére is ki lehet emelni a szövegből több olyan részletet, ahol a költői evidencia intenzívebben következik be. Amire most utalni fogok, az ráadásul némi módosulással a mormolódás áramlásában újra felszínre kerül, mondhatni, átváltozva megismétlődik. Idézem: „A szavakról [szól ez a könyv] tehát, amelyeket kopott garasként cserélgetnek egymással. A felejtésről szól tehát. Vagyis rólam, a könyv szerzőjéről, aki nem azonos velem, vagyis az ikertestvéremről. Arról, hogy miért kel útra egyszer a szavak szárnyán, noha erre semmi sem ösztönözte őt. Inkább az ellenkezőjére: az otthon szótlan elveszítésére egy olyan országban, amelyben ő sehová nem tartozik. Öntudatlanul történt ez, még mielőtt tudta volna, hogy kicsoda is ő, és micsoda az írás és az írás népe.”14 Ez a részlet rögtön a könyv első fejezetében, Az Olvasóhoz című részben olvasható, amit módosult formában a Kafka és az utcák című harmadik miniatűrben már a következőképp találunk: „Tehát [ez a könyv] valójában a szerző gyermekkoráról fog szólni. És arról, hogy miért kelt egyszer útra – fellengzősen szólva – a szavak szárnyán (már ha a szavaknak van szárnyuk), noha semmi sem ösztönözte őt erre. Inkább az ellenkezőjére: az otthon szótlan elveszítésére egy kelet-európai aprócska faluban, ahová a születés véletlene vetette. Egy olyan országban, amelyben ő személy szerint sehová sem tartozik, és amelyben – rajta kívül álló okok miatt – soha nem is fog sehová sem tartozni. Ezt nagyon hamar megtanulta, valahol azzal együtt, ahogy tanult beszélni. Ezért volt számára annyira ismerős mindaz, amit évekkel később Kafka írásaiban olvasott. Aztán megtanulta azt is, hogy az írásban otthonra leljen. Mindez öntudatlanul történt, még mielőtt tudta volna, hogy kicsoda is ő, és micsoda az írás.”15

Ami ezekben a szövegrészletekben a poétikai immerzió evidenciáját eredményezi, mindenekelőtt az, ahogyan az elbeszélő megjeleníti azt a motiváló pillanatot és helyzetet, amikor írni kezdett: azaz hogy egyszer csak útra kelt a szavak szárnyán. Ennek a metaforának a sérülékeny (bár egyébként nagyon szép hasonító aktivitást színre vivő) mivoltával mintha maga a szerző is tisztában lenne, hiszen a második idézetben tesz egy önreflexív-önkritikus megjegyzést ezt illetően. Mindazonáltal a szavak szárnyán útra kelni mindenképpen asszociálja és involválja a repülést, valamint az írásnak az ezáltali könnyedségét, magától értetődését.

Az elbeszélőnek az írás révén történő ezen poétikus identifikációja, azaz a levegőég szárnyalás által elsajátított, végső soron a szabadságot invokáló és affirmáló motívuma meglehetősen ironikus és groteszk visszhangban artikulálódik többször is a regény folyamán. Ezek közül most csak egyre utalnék, egyben kijelölendő az alsó referenciális szféra meglehetősen szignifikáns és bizarr megformálódását. Az Egy séta este című szakasz azon részletéről van szó, amelyben az első magyar miniszterelnök átkának a császárra tett hatása konfigurálódik: nyugtalan éjszakái bélgázzal terhelt levegője az egész birodalom végét sejtetik: „De élt. Vagyis csak úgy látszott. A birodalomnak pedig lassan, a felszín alatt már megindult a felbomlása és pusztulása. A hullaszag terjengett szerte a birodalomban, Kafka idegesen érzékeny orra fintorogva válaszolt erre a borzasztó, sejtelmes és mégis édeskés illatra.”16

A felső referenciális szféra kirajzolódása a Kafka fiában – megint csak eltérően a Nincstelenektől – egy, mondhatni, performatív írói gesztus révén válik megtapasztalhatóvá. E performativitás (amint a fentiekben is próbáltuk kiemelni) nem válik el direktebb módon a szövegvilág csend-margójától, költői intenzitásától, mi több, voltaképpen benne, általa elevenedik meg. Tudniillik azon szövegek záró szava, amelyekből a fentiekben idéztünk, ahol az elbeszélő létének kezdeti motivációját a szavak szárnyán történő felröppenés jelezte: az ámen. Pontosabban először a héber fordulat, az Omén, másodszor a keresztény liturgia szava: az Ámen. Egyszóval ezek a miniatűrök amellett, hogy megszólítják az Olvasót, és kijelölik a regényvilág testi, térés időbeli koordinátait, egyszersmind közvetlenül érintkeznek az isteni szférával, általuk az elbeszélő magához istenhez szól. A regényszöveg tulajdonképpen kaddisként, imaként performálódik.

—

1      A tanulmány a Marginalitás, kisebbségiség, alakulástörténet Borbély Szilárd életművében című pozsonyi konferencián (2023. október 24–25.) hangzott el.

2    Gérard Genette,  Költői nyelv, a nyelv költészettana, ford. Vajda András, Helikon, 20(1974),

3–4. sz. 290–308., 306–307. (Kiemelés az eredetiben.)

3    Genette, Költői nyelv…, i. m., 307. (Kiemelés az eredetiben.)

4    Sören Kierkegaard, Lezáró tudománytalan utóirat a Filozófiai töredékekhez = Sören Kierkegaard írásaiból, ford. Valaczkai László, vál. Suki Béla, Bp., Gondolat, 1982, 365–461., 387.

5    Kierkegaard, Lezáró tudománytalan utóirat…, i. m., 378.

6    Søren Kierkegaard, Abschließende unwissenschaftliche Nachschrift zu den Philosophischen Brocken,  ford. Hans Martin Junghans = S. K., Gesammelte Werke, 16. kötet, Düsseldorf, Köln, Eugen Diederichs, 1958, 211.

7    Siegfried Kracauer, A detektívregény = S. K., A detektívregény / Történelem a végső dolgok előtt, ford. Teller Katalin, Bp., Kijárat, 2009, 7–96., 11., 12., 22., 23.

8       Borbély Szilárd, Nincstelenek. Már elment a Mesijás?, Budapest/Pozsony, 2013, 10.

9     Borbély, Nincstelenek…, i. m., 49.

10    Friedrich Schiller, A naiv és a szentimentális költészetről, ford. Papp Zoltán = F. S., Művészetés történetfilozófiai írások, Bp., Atlantisz, 2005, 261–351., 314.

11  Borbély, Nincstelenek…, i. m., 160.

12  Visy Beatrix, A prímszámok könyve. Sors, idegenség, szegénység Borbély Szilárd Nincstelenek című regényében, Studia Litteraria, 55(2016), 1–2. sz. 201–217., 210. A regény megváltás-diskurzusához lásd: Görföl Balázs, A kegyelem tere. Megváltás és messiásvárás Borbély Szilárd Nincstelenek című regé nyében, Pannonhalmi Szemle, 2015/1., 75–80. Az egész életmű középpontjába állított Halotti pompa vallási-kulturális horizontjáról pedig lásd Száz Pál, „Haszid vérző Kisjézuska”. Kultúraköziség és szövegköziség Borbély Szilárd műveiben, Bp., Kijárat, 2021.

13  Maurice Blanchot, Az irodalmi tér, ford. Horváth Györgyi, Kicsák  Lóránt, Lőrinszky Ildikó, Bp., Kijárat, 2005, 14.

14  Borbély Szilárd, Kafka fia, Bp., Jelenkor, 2021, 6–7.

15  Borbély, Kafka fia, i. m. 16.

16  Borbély, Kafka fia, i. m. 32.