Potozky László: Éles (regényrészlet)
Le kell tennem, nincs időm beszélni, mordult rám Katje, amikor délután végre sikerült megébrednem és nagy nyöszörögve felhívtam, ma légy valaki másnak másnapos, jó? Rojálnál volt ebédelni, most pedig rohannia kellett a reptérre, megint várta egy tizennégy órás műszak meg a kollégák meg a turbulenciák meg a ki-kihunyó fedélzeti fények.
Kimentem pisilni, s miközben lepörögtek a fejemben a tegnap éjszaka emlékei, még durvábban megbolydult a gyomrom: jó időbe telt, míg rájöttem, nem egyedül a másnaposság, hanem valami egészen más is kavarja odabent az üledéket, az a sunyi, önsajnáltató nosztalgia, ami képes makulátlan szentekké retusálni az exeket és elhitetni veled, az, aki már csak volt, együtt töltött éveitek alatt egyetlen egyszer se taposott beléd, egyetlen egyszer se mocskolódott be, egy félszóval se hazudott soha, igen, ő volt az, aki, ha nem is túlságosan, de valamennyire azért mégis emberszámba vett téged, nem fonnyasztott el teljesen. Megmostam az arcom, egy pillanatra megéreztem Balerina kézkrémjének az illatát, aztán leültem a vécére, és összegörnyedtem. Lélegezni is alig bírtam, a végtagjaim versenyt fájtak a beleimmel meg a májammal, de a fejem már nem hasogatott annyira, szinte csönd lett odabent, néma légtér.
Járkálni indultam, legalábbis azt mondtam magamnak, hogy rám fér egy kiadós gyaloglás a szocreál háztömbök között, mindenképp érdemes megsétáltatni egy ilyen brutális macskajajt a felázott vakolat szagában, jó megmutatni neki a garázsok tövében barnálló kolbászokat. Úgy tettem, mintha nem érdekelne, merre megyek, mintha nem látnék ki az egymás után elpirított pattintós cigik füstje mögül, mintha nem venném észre, hogy bármerre is vagyok, addig térülök-fordulok az utcasarkokon, amíg ismét az uszoda felé nem veszem az irányt. Közel menni hozzá viszont nem mertem, valahányszor feltűntek a távolban vízcseppeket formázó óriás ablakai, mindig visszafordultam a park, a jégpálya vagy a vasúti aluljáró felé, és támolyogtam tovább az alkonyatban. A fák alól tavalyi avart söpört ki a szél, az autók fényszórói vértelenül hunyorogtak, meredten figyeltem a járdán a repedéseket, számoltam őket, aztán a gyönge nappal végére nemcsak a várost körbeölelő dombok s a hátukat borító erdők feketedtek bele az égbe, de nekem is sikerült elégszer eljátszanom, hogy nem nézem, hol járok. Egyre kisebb köröket írtam le, már hallottam a páraelszívók meg a klímaberendezések morgását, majd nemsokára a víz locsogását és a belecsapódó testek csobbanásait is, míg végül egy utolsó szűk hurok után ott álltam az uszoda bejárata előtt. A csempével borított, steril térben felszabadultan nyüzsögtek az emberek, olyan vidámak voltak és idegenek, hogy amikor elrugaszkodtak az ugródeszkáról, egy pillanatra mintha mozdulatlanul lebegtek volna a levegőben – mellkasukhoz szorított térddel, magzatpózban levitáltak, nem tartoztunk ugyanahhoz a fajhoz. Elfordultam és felpillantottam az égre, a sötétség addigra az utolsó kondenzcsíkokat is leradírozta róla, helyükre hasas felhők torlódtak, egyedül azok látszottak valamennyire, más semmi.
Átmentem az uszoda parkolóján, be a szemben levő négyemeletesek közé, kivilágítatlanul, összevissza kanyarogtak a betonsétányok, de nem tudtam volna eltévedni. Időközben szemerkélni kezdett az eső, pár csepp után gyorsan erőre kapott, és javában zuhogott, mire elértem a lépcsőház bejáratáig. A kaputelefon előtt megálltam, többször végigolvastam a névjegyzéket, akárha először járnék itt, pedig tízes lakrész, nulla-egy-nulla, három rövid pittyenés, ennyi az egész. A gombokhoz nyúlni viszont nem mertem, minden pillanatban belecsapott az agyamba egy újabb és újabb „mivanha”, idegesen toporogtam, el akartam jönni és mégse, aztán végre rászántam magam és beütöttem a kódot, majd még egyszer és még egyszer, mert mindháromszor rögtön utána kiikszeltem. Hirtelen sietős léptek koppantak a közelben és kabátsuhogás hallatszott, valakik jöttek, elrohantam, csak a szemétkonténerek mellől néztem vissza: hárman ácsorogtak a bejárat födémje alatt, beszélgettek és várták, hogy elálljon az eső, szóba se jöhetett, hogy visszamenjek a kaputelefon elé vacillálni.
Az év legelső zápora volt ez, és nem úgy nézett ki, hogy csendesedni akarna, úgy ázott a város, mintha az isten az összes bűnét itt akarná tisztára mosni. Felhajtottam a dzsekim gallérját, hogy ne csorogjon a nyakamba a víz, megkerültem a tömbházat, a másodikon ugyanazok az üvegfestékkel mázolt, gyerekes virágok és nonfiguratív minták borították az ablakot, a függöny is a régi volt; az éjjeli lámpa narancssárgára festette az ismerős szoba falait, árnyék moccant rajtuk, elővettem a telefonom. A számát még évekkel ezelőtt, a fertőzőn kitöröltem, elfelejteni viszont sose felejtettem el, beírtam fejből, megnyomtam a zöldet. Alighogy kicsengett, az árnyék megtorpant a falon, pár másodpercig nem mozdult, aztán lehajolt és felvette. Balerina hallója abszolút nem volt annyira meglepett, mint amilyennek elképzeltem, látom, még mindig nem törölted le a rajzokat az ablakról, mondtam, mire ő félrerántotta a függönyt, te vagy az ott lent? Nem, mondtam, és kiléptem a látóteréből, hová mész? kérdezte. Sétálni. Ebben az esőben? Mért, van másik is?
Kifelé indultam a tömbházak közül, jött le a víz a magasból, csorgott rám, átjárt, egy idő után nem is dideregtem tőle többé. Nem fogsz megázni? kérdezte Balerina, most már nem, mondtam. Legalább öt éve nem beszéltünk, én a tócsákat kerülgettem és áztam, ő a meleg szobában ücsörgött az ágyon a micimackós párnájával, sose fog felnőni, gondoltam, egyeseket nagyon szeretnek az égiek. Na és a mesteri hol lesz? kérdeztem, Skócia, mondta, Edinburgh, veled minden okés? Aha, és egy tömény óra alatt rázúdítottam mindent, amit a szakításunk óta belém írtak az évek, a női nem elleni bosszúhadjáratot, Mézgát meg Basszert, Katjet és a csibéket és a jelenünket, Rojált és a repülést, a végén meg azt, hogy valójában hiába sírok a sok szar miatt, mert az utolsó rögig én lapátoltam magamra az egészet, most pedig arra várok, hogy levet eresszen, a többi meg majd elválik, sikerül-e vajon kievickélni belőle, vagy félúton valahol szépen belenyuvadok? De te amúgy jól vagy, nem? kérdeztem Balerinától, mire ő is belekezdett, hogy jaja, pláne mióta sokévnyi hercehurca után végre szétmentek a szülei, és olyan komolyan vették a dolgot, hogy nemcsak rajta meg a nővérén osztoztak meg, hanem a négyszobás lakásukat is kettévágták középen egy fallal, tisztára hidegháborús Berlin, annyi különbséggel, hogy náluk még minimális átjárás sincs a két zóna között, szóval most, ha nagy ritkán hazajön az egyetemről, az anyja meg a nővére a tőszomszédja, vagyis senki, mert mindketten a kórházban vannak, a nővére frissen végezte az orvosit, szakosodik, és osztályról osztályra szökken aszerint, hogy hol van épp a muter, hogy az endokrinológiára, az ortopédiára vagy a kardiológiára ráncigálta-e be legutóbb a hipochondria. Szar ügy, mondtam, tényleg az, inkább a halál, mint a kórház, én csak tudom, nekem elhiheted. Balerina nem felelt, mélyen hallgatott a vonal túloldalán, és én se szólaltam meg, hagytam, hadd jusson eszébe, mivel volt ő elfoglalva, amíg én sarkamban az érettségivel, húgysárga bőrrel és szemfehérjével cukrot szórtam a fertőző osztály hangyáinak a padlóra, hátha úgy nem akarnának annyira feljönni az ágyba, és az orromba költözni. Hol vagy? törte meg aztán a csendet, az esőben, feleltem, te? Én a szobámban, mondta. És apád? Apámnak dolga van, mindig dolga van, ezért váltak el.
Több kilométernyit mászkáltam így, de ekkorra már ismét az uszodánál jártam. Sűrűn gőzölögtek a parkoló görbe hátú utcalámpái, átvágtam a kocsisorok közti sávon, majd a sétányokon is. Balerina ablakán kívül egy se világított a szürkévé ázott betontömbben, a fény halvány négyszöget rajzolt a járdára, beleálltam. Onnan lentről is jól látszott a belső párkányra állított szobanövény, apró, húsos levelei olajosan csillogtak, az az a gumifa, amit tőlem kaptál? kérdeztem. Odaugrott az ablakhoz, te vagy az ott lent? Én, feleltem. Öblösen hörgött az ereszek torka, letettem a telefont, Balerina kinyitotta az ablakot, nulla-egy-nulla, mondta. Tudom, mondtam.
–
Egy autó fénycsóvája sepert végig a szobán, arra riadtam. Keskenynek és kényelmetlennek tűnt az ágy, pedig egyikünk se nőtt, amióta utoljára együtt voltunk benne. Behunytam a szemem, hogy ne lássam, visszatartottam a lélegzetem, hogy ne érezzem az illatát, ennyire közelről a távolság már túlságosan elviselhetetlen volt – megpróbáltam nem gondolni mindarra, ami azóta történt, hogy beütöttem a kódot a kaputelefonba és nem ikszeltem ki. Kicsengés, zárkattanás, fel a lépcsőn, még meg lehetne fordulni, de nem lehet, utoljára érettségi előtt voltam itt. Ugyanaz az ajtó, ugyanaz az előszoba, ugyanazok a szeplők az orron, ugyanazok a vékony, babakörmű ujjak, fürdőlepedőt szorongatnak, zavart toporgás, csuromvíz vagy, vedd le a cuccaid. Lucskos, nyákos rongydarabok, lehámozom magamról és a földre dobom őket, Balerina rám teríti a törölközőt, összefogja a hátamon, nem engedi el, nem ereszt. Azért szánalmasak vagyunk, nem? kérdezi, miközben odaszorítja az arcát a mellkasomhoz, az exeinken kívül nincs senki, akit lelki szemetesnek használhatnánk.
A melle, ha kerekedett valamicskét, azonkívül tényleg semmit nem változott, ugyanaz a békebeli kislány volt. Régóta nem csináltam, könnyen benne voltam, onnantól viszont nem működött, bárhogy mozogtam, bármennyire kínlódtam, nem tudtam érezni semmit, nagy, kocsonyás üresség vett körül, nagy, betokosodott üresség voltam én is. Megfogtam a combját és tiszta erőből a csípőmhöz szorítottam, hadd horzsolja a bőre a bőröm, majd előredőltem, és felsőtestemmel is teljesen rátapadtam, úgy dörgölőztem hozzá, mint a smirglipapír, előre-hátra, szorosan-gyorsan, hátha legalább saját magamat kitapinthatnám, de hiába szakadt le szinte a tüdőm, hiába ömlött rólam a víz, hiába láttam Balerinán, hogy mennyire sajnál és hogy mennyire hagyja, rajtam már nem lehetett segíteni. Kicsúsztam belőle, elnyúltam az ágyban, és némán figyeltem, ahogy a verejték felszárad a testemről. Kérges páncél lett belőle, teljesen beborított, vastag, merev sófoltok voltak a bőrömön, azzal aludtam el, hogy fázom, és nincs senki, aki elvenné tőlem vagy megosztaná velem ezt a hideget, és ugyanúgy vacogtam most is, amikor órák múltán kimásztam a paplan alól, és visszabújtam csuromvíz gönceimbe. Balerina is felébredt, mész? Késő van, mondtam. Kikísérlek, mondta. Nem láttad a cipőmet? kérdeztem.
Letrappoltam a másodikról, kivágtam a lépcsőházajtót, mintha megrágott és visszaöklendezett volna az éjszaka, legszívesebben elszaladtam volna magam elől. A hajnali levegő tiszta volt és szigorú, muszáj volt hozzá a füst, beszaladtam egy trafikba, és ott helyben, a bolt előtt rágyújtottam. Egyetlen slukk elég volt, hogy kiszaladjon lábamból az erő, le kellett ülnöm a járdaszegélyre, ide-oda rugdosták az agyamat a gondolatok. A legsötétebb pöcegödrökből bújtak elő, és esélyt se adtak, hogy elhitessem magammal, én is áldozat vagyok, igen, mert mindent, amit csináltam, önvédelemből csináltam, de most, hogy belebuktam, egy életre megjegyeztem, hol a helyem, tökéletesen elleszek én ott, nem akarok hidegben elaludni, mindenkinek vannak kilengései, megesik az emberrel, ma visszamegyek szépen vonattal, és jó lesz minden, a francba bele!
A macska a bokrok közül bújt elő, az utcát hosszában kettészelő zúzmarás díszsávból. Tetőtől talpig koromfekete volt, csak néhány elszórt szálkában fehérlettek bundáján a jégkristályok. Észrevett, de nem jött oda hozzám, behúzódott egy autó sárhányója alá, pisszegtem neki, mire elfordította a fejét, és összeszűkült szemmel bámult ki az utcára. A trafik mellett épp akkor nyitott egy mészárszék, bementem és felszeleteltettem tíz deka parizert. Hiába csalogattam a felvágottal, a macska továbbra se moccant ki az autó alól, amikor pedig közelíteni próbáltam, pár méterrel arrébb futott. Letettem neki a földre, és visszamentem a trafik elé, ő viszont csak nézte messziről a zsírpapíron az ennivalót. Vártam egy darabig, hátha mégis hozzálát, aztán végül otthagytam, és sajnáltam magam, amiért nem kellett neki. Időközben éledezni kezdett a város, bemozdult az utca, buszok, kocsik, emberek mindenfelé, a zsebemben megrezzent a telefon.
Ne haragudj, hogy felköltöttelek, mondta Katje.
Nem költöttél fel, feleltem.
Csak akartam hallani a hangod, mielőtt megyek.
Hosszú repülés?
Aha. Mi ez a zaj? Kint vagy az utcán?
A teraszon, felkeltem cigizni.
Azt akartam még mondani, hogy bocs. Tegnap undok voltam.
Én is bocs, mondtam.
Miért?
Én se voltam mostanában a topon.
Feküdj vissza szépen, aludj.
Vigyázz magadra, mondtam.
Te is.
–
Ágyban töltöttem az egész napot, és ébren, annyira sajnáltam magam, amiért egy szemét állat vagyok, hogy bőgni tudtam volna, de már a könnyeim se engedelmeskedtek nekem. Később összepakoltam, és kivánszorogtam a vonathoz, egyedül az tartotta bennem a lelket, hogy Katjenek is lesz beismernivalója, biztos halmozgatott fel ő is ezt-azt, volt alkalma meg oka rá dögivel, s ha nem, akkor is kitálalok, elég mindent elnéztem neki én is, nem olyan szörnyű a mérleg, helyrehozzuk. Háromnegyed háromkor futottam be a városba, taxit fogtam, rohantam haza, és tényleg az utolsó részletig kiteregetem a szennyest, tényleg térden csúszva könyörgök, már ha van kinek, és nem a tárva-nyitva hagyott, üresen ásító szekrényajtók fogadnak a lakásban.