Farkas Kristóf Liliom versei
nedves kertek, dohos szobák
VIII.
A letaposott fű
A letaposott
fű
mutatja,
hol
hágtunk,
mint
az állatok.
Ahol nedves
a
fű,
ott találtalak
meg.
Otthagytalak,
otthagyhattalak,
nem tudtam
mást tenni,
még nem álltam
készen,
a Nap
pedig
jött,
csak
jött
közelebb és
közelebb,
kaszált a
réteken.
Látott
minket.
X.
A tévében
A tévében
kásás a kép.
Szakadozik a
hangod.
Az öledbe
ugrik a
macska, és
elsuhan
valaki az
ajtó előtt.
Kinézek.
Te vagy az.
Nem kérdezem,
állítom, pedig
láttam, ahogy
az öledbe
ugrott a
macska,
a talpa
vizes volt,
nyomot
hagyott
a ruhádon.
Látom rajtad,
hogy riadt
vagy.
Látom rajtad,
hogy nem
lepődöm meg.
Behívlak,
gyere beljebb.
A tévében
kásás a kép,
a macska
felugrik a
tetejére,
téged mutatnak.
Poznań, 2013. 10. 20.
A hegyen
Μουσαι
(muszáj)
Nyár van,
elkéstem az
évszakokkal;
feketék a körmeim
és borostyánsárgák
a szemeim,
mint a hulló
levelek, mint
egy sárga láng,
megvilágítom az
éjszakát
és fekete körmeim,
és arra a nőre
gondolok, arra
a nőre gondolok,
aki halott apja
házában lakik,
fent a hegyekben.
Arra gondolok,
ahogy elégett,
mint egy száraz,
borostyánsárga
levél,
borostyánsárga
szemeim,
mint egy sárga
láng.
Istenem, mennyire
meg akart halni,
elégni, mint sárga
láng az éjszakában,
ellobbanni, sárga
láng a gázlámpában,
ott fenn, a hegyekben,
a házban, balra, a falra
akasztva, ahol az
apja hagyta.
2014. 9. 22.
Ὑπερίων
(vonatablak)
Növényi szenvedély őrölt
magjainak szaga szökik
el a talpfák fényén,
s te ott rajzolsz,
in the patch of sun,
napnyi foltot árnyékomra,
s megtalálom magam
hazugságomban –
egy kis pohár rumom
maradt, talán már csak
megbirkózom vele.
S mindenki mondta:
gyönyörű az a hely,
napnyi folt az
árnyékban,
in the patch of sun,
látom engem rajzoló
kezed kezem
árnyékában –
megbújok bőröm alatt,
elvonul egy felhő
egy nap alatt.
S te bolond lennél
azt köszönni, viszlát,
látod kezem
árnyékának nyomát
napsütötte arcodon,
s minden rovás
ugyanaz a város,
szép és kegyetlen,
mint az ihlet és a
múzsák, s én,
Hyperion,
a szakadékba
feledkezem, majd
kimászok, amint
napsütötte arcod
megvilágítja
árnyékom –
oh, én Hyperion.
Elvonul arcom
fellege s az utak
fémes színét
megvilágítja,
ahogy növényi
szenvedély kúszik
fel a talpfák párjaira,
in the patch of sun,
napfoltnyi árnyékban
megtalálom magam
hazugságomban.
S te arcomhoz
nyomod
napsütötte
arcod, melyre
én vonok
árnyékot, én,
bukott Hyperion.
2014. 09. 24.
καυστικά
(görbe)
Az ércszínű égen
bámulom testem
mély gödrét,
alján magamat,
ahogy hátamon
kaparom a
hegeket, s a fel-
nyíló sebekben
az ércszínű ég
bámul rám
a gödör alján, néz,
ahogy hátamon
kaparom a
hegeket, s a fel-
nyíló sebekben
az ércszínű eget
bámulom, testem
mély gödrét,
alján magamat,
ahogy hátamon
kaparom a
hegeket, s a fel-
nyíló sebek soha
be nem hegednek,
mert az ércszínű ég
bámul rád belőlük,
hogy kapard el, és
nem hegedhet be.
Sötét lenne,
nagyon sötét.
2014. 11. 21.