Németh Zoltán: Állati férj. Vakondpatkány – csupasz turkáló — földikutya (Heterocephalus glaber) (vers)

Vakondpatkány – csupasz turkáló – földikutya (Heterocephalus glaber)

A Cape Townban habilitáló Jennifer Jarvis
küldött a föld alá, a vakondpatkányok közé.
Szerelemből mentem, közös megegyezéssel,
mint arra később emlékeztettek.

Akkor még nagyszerű ötletnek tűnt
pár hónapot eltölteni a föld alatt egy
kiváló referenciákkal rendelkező családban.
Hat hónapon át koplaltam, hogy
a megfelelő súlycsökkenést elérjem.
Gyökereket rágtam, s minden fénytől elzártak.
A háromszáz éves fokvárosi csatornarendszerben
készítettek föl a feladatra, vízben úszó fekáliadarabok
közt. Mint kiderült, erre jó okuk volt.
Mellem előtt összekulcsolt kézzel,
fejjel lefelé bocsátottak le egy vakondpatkány-
járatba, majd az adjunktus hölgyet kísérő
doktoranduszok gumikalapáccsal
meztelen talpamra mért erőteljes ütésekkel
kalapáltak bele a földbe.
Az akcióból logikusan kikövetkeztethető fájdalomból
semmit sem éreztem, mert szinte azonnal
elhánytam magam. Először az orromba,
arcomba, számba csapódó iszonyú bűztől,
a bűztől, amelyhez foghatót sem előtte,
sem utána nem tapasztaltam,
ettől a démoni bűztől hánytam el magam. Másodszor,
szinte közvetlenül az első után, mintegy átmenet nélkül,
tulajdonképpen abban a pillanatban ráhánytam az első
hányásomra, a számba, arcomba, orromba,
fülembe nyomuló vakondpatkány-ürüléktől,
amely eldugaszolta testem minden üregét –
s ami ellen csak számnak volt védekező
mechanizmusa: egy infernális okádás
nyomta ki a számba tömörülő patkányürüléket,
s helyébe saját hányásom került,
egy biztonságot adó tartalom, centrum és origó.

Harmadszor pedig, megfejelve az előző két hányást,
tulajdonképpen önmagamtól hánytam,
saját megelőző két hányásom felismerésétől
és gyors lefolyású értelmezésétől.
Mindez alig pár másodperc alatt zajlott le,
szinte követhetetlenül, a test kiszolgáltatott reflexeiből
következő reakcióként egy idegen létezésre.
S akkor aztán el is ájultam rögtön, mély,
öntudatlan állapotban siklottam lefelé
saját hányásom szánkóján.
Mint később kiderült, ez volt a szerencsém.
Hogy testem rejtett zugaiból
előkerült az, ami csak a számon jöhetett ki,
a gyomor minden tartaléka, szinte a beleimet hánytam ki –
a csupasz turkálók kolóniájának éles fogakkal
felfegyverzett legnagyobb példányai ugyanis
csak úgy tudtak hozzáférni testemhez, hogy
felfalták a hányást, meghempergőztek benne,
és ezáltal, mire hozzám értek volna,
már rokon voltam, boldog ős és ismerős.

Akkor még Richard Alexander,
a Michigani Egyetemi Múzeum igazgatója,
aki egyetlen euszociális emlősként
kategorizálta a csupasz turkálót,
sem sejthette, mi vár rám.
Merthogy ettől a pillanattól kezdve
igekötő lettem egy szuperorganizmus
folyton cselekvő igéje előtt,
és a kis lények toltak, toltak egyre mélyebben
maguk előtt, a mélybe,
láthatatlan labirintusokon át,
a szent folyam útját követtük
órákon és napokon át,
heteken át csak toltak,
húztak és vontak láthatatlan köteleken,
és nem harapták át a torkom,
pedig tökéletesen kiszolgáltatott voltam,
egy hihetetlenül mély, szűk csőbe szorulva,
kezem összekulcsolva, vállam összehúzva,
résnyire húzott, befelé néző szemek,
földdel, bélsárral tömött orrom és szám,
a fojtó oxigénhiány, mert alig kaptam levegőt,
folyton elájultam, miközben
milliméterről milliméterre,
centiméterről centiméterre
közelítettem a kéjpalotához,
meztelen csúsztam a kürtőn át a mélybe,
iszonyú sötétben, bűzben,
apró lábacskák és fogak kapaszkodtak húsomba,
itt napok óta semmire sem volt szükség, ami emberi,
ájulásaim, alvásaim és ébrenléteim összemosódtak,
egyetlen állapottá állt össze világom,
amelyben folyamatos, kiemelt elbánásban részesítettek,
hiszen bizonyos időközönként végbélnyílásukat
nyomták a számhoz, s ragasztották rá ajkamra
megfeszülő gyűrűsizmaikat, hogy
belém ürítsék beleik tartalmát,
így etettek, sírnivaló gondoskodással,
egy bálványt, halott koponyával,
lenyúzott bőrrel, véres nyomot hagytam
a föld belsejébe vájt járatok labirintusában,
ismertem egy embert valaha, én voltam.

Hallom, amint durva tájszólásban
valaki parancsot osztogat.
Azon a nyelven, amelyre mindig vágytam.
A bíborvörös vulva nyelvtana,
a csikló grammatikája.
Egyetlen lény használja.
Anya-szupernőstény.
Itt csak ő közösülhet.
A férje lettem.
Minden szupernőstényhez néhány
tenyészhím is társul.
De csak egy-két hétig maradnak mellette.
A véget nem érő koitusz miatt
hamar legyengülnek,
és kénytelenek átadni a helyüket más,
a dolgozók kasztjából feltörekvő hímeknek.
Fejjel lefelé beleállítva a földbe úgy,
hogy moccanni sem tudsz egy szűk kürtőben,
fejed, mellkasodon összefont kezed, megfeszített lábad
mozdítani sem tudod, a szem és száj
pedig a halott földbe nyílik:
Huszonnyolc méterrel a felszín alatt ebben a gúzsban
arra kényszerültem,
hogy abból éljek,
férfi vagyok.
Egy tizenöt centiméteres,
hetvengrammos nő férje lettem.
A fészekkamrát nemsokára teljesen átalakítottam.
Már meg tudtam fordulni önmagam körül,
már használtam kezem az apró barlangban,
egy gödrét kaparó kutya
vagy odúját ásó patkány:
tíz körmömmel vájtam ki a földet,
írtam bele magam a földbe.
Mivel a  föld alatti járatokban a szén-dioxid
koncentrációja tíz százalék
(a felszínen ez egy ezrelék körüli),
a sok szén-dioxid pedig savas környezetet teremt,
ekkorra már az egész testem savmarta véres
horzsolások borították.
Ez sem akadályozott meg azonban
abban, hogy kiirtsak minden hímet magam körül.
Iszonyú volt,
ahogy a markomban tekeregtek.
De feleségem, a királynő
szagából éreztem a felém áradó
elismerést, a biztatást.
Kitekertem hát mindnek a nyakát,
másokat a fogaimmal téptem szét,
hogy nyelvemen éreztem az utolsókat dobbanó nyers szívet,
az aorta spriccelő lüktetését szájpadlásomon.
Csak a távoli járatokban szolgálatot teljesítő
óriáshímek és a nemzéstől,
saját szexualitásuktól rettegő apró dolgozók
életét hagytam meg.
Hogyan éltünk?
Egy héten át folyamatosan közösültem
a szupernősténnyel. Közben többször elájultam,
néha elaludtam, s általában a megszámlálhatatlan
orgazmusok egyikére ébredtem.
De ő leállíthatatlan és kielégíthetetlen volt.
Ráhúzta vézna testét hímvesszőmre,
vagináján keresztül szinte ráharapta magát,
körültekerte magát egészen,
teljesen kitöltöttem őt, ágyéktól agyvelőig,
hiszen a csupasz turkálók kb. nyolc-tíz centiméternyi hosszúságúak,
teste mintegy a nemi szervem
megvastagodott bőreként funkcionált,
gerince fokozatosan megnyúlt,
hogy még nagyobb felületen érintkezzen a farkammal,
és ritmikus, perisztaltikus mozgásba kezdett,
lüktető táncba a húsom körül.
Hogyan lehet leírni a fokozatosan kioltódó tudatot,
amelynek már csak az áramlását érzékeltem,
de azt, hogy vagyok, elfelejtettem már.
Így történt mindez? Locked-in szindrómás, harapófogóba
szorított patkányként hevertem,
egy hímvesszőmre tekeredett dominával,
s közben másodpercenként meg kellett küzdenem
a légzésért, hörgő, sípoló, ziháló tüdővel,
fülemet, orromat forró por tömítette,
számban a nyers föld ízét éreztem és nyeltem.
Huszonnyolc méterrel a föld alatt egy szűk járatba szorulva,
fejem fölött a kolónia kilométeres járataival –
és már nem tudtam, hol a fönt és hol a lent:
zakatolt minden sejtem a halálfélelemtől,
a föld résébe szorultam, mozdulatlanul,
vonagló szervekkel, elásott hulla,
nyelv halálfoltokkal, tócsaszem,
remegve, szögként beleütve a sivatagba,
eldugaszolva velem a világegyetem
legirtózatosabb bélrendszerének csatornáját.
Fuldoklom. A halott, amely magához tér,
rongyba csavarva, a föld alatt.
Hallucinációk, az akut oxigénhiány következtében valakik
lecserélték az énemet, hallom, hogy lassan elvonul mind.
Feleségem közben fejte az ondót belőlem,
hernyóként tekeregve legérzékenyebb testrészemen,
még álmában is csak szívta, fejte belőlem a spermát,
és raktározta, ínségesebb időkre, számolva gyors halálommal,
néha rámászott a számra, egy hosszú csókra.
Hét nap alatt nyolcvanszor vagy nyolcszázszor élveztem el,
nem tudom. De azt tudom, hogy téptük, véresre haraptuk egymást,
hiszen a csupasz turkálók nem éreznek fájdalmat,
nem öregszenek, élveztük egymást a halálig.
Mivel a koprofágia általános a földikutyáknál,
egymás ürülékét ettük, abból nyertünk energiát
a végtelen nászhoz. Apró kezecskék irányították
nemi szerveinket, mosdatták az anya iszamós testét,
apró kezek, tucatnyi nyelvecske masszírozta heréimet.
A gondoskodás, amelyet a kolónia összes lakója, rabszolgáink,
áldozatként borítottak testünkre, egy hétig tartott.
Akkor aztán elhúzták őt mellőlem, sosem láttam többé.
Kapcsolatunk alatt egyetlen szót sem váltottunk,
csak a testünk beszélt.
Egy távoli kamra felé vonszolták,
amely embriógyárként működött.
Itt hozta napvilágra, harminc méterrel a föld felszíne alatt,
apró, szőrtelen gyermekeinket.
Mint később megtudtam, ondómat a cselédlányokkal
egy erre a célra kiképzett kígyóbőrbe folyatta,
és még évekig ebből petézett,
ezt ette, falta, tömte magába.
Sosem láttam gyermekeimet.
Csak reménykedem az égszínkék szemekben
és az elszánt kételkedés erejében.
Hónapokig éltem a föld alatt.
Az esély legcsekélyebb jelzései nélkül.
Bokám körül még ott csavarodott
Jennifer Jarvis rongyos kötele.
Elképzeltem a százméteres kötelet,
amelyet belelógattak a földbe,
és amelynek a végén én tekergek.
Egy hónap alatt egyetlen dolog ha eszembe jutott,
gyakran annyi sem.
Úgy telt az idő, mintha nem is létezett volna.
Ugyanott, ugyanabban a pózban hevertem
hónapok óta.
A szám, szemem és tüdőm tele földdel,
félőrülten a gondolattalanságtól és a félelemtől,
a klausztrofóbiától, az iszony, hogy itt fuldoklom
mozdulatlanul a sötétben, száraz testek súrolják
az arcom, az egység és az eredendő ősbizalom
teljes feladásával
egy euszociális kolónia
egyik föld alatti termét
szinte milliméterre pontosan kitöltve,
olyan lények között, amelyekre
egész egyszerűen nincsenek szavak.
„Ijesztően néznek ki,
de a legkedvesebb állatok,
amikkel valaha dolgoztam” –
mondta a LiveScience-nek Thomas Park,
a kutatásban részt vevő egyik neurobiológus,
de neki nem vakondpatkány-ürüléken kellett élnie
hónapokon át.
S közben a láztól, az éhségtől
vagy egész egyszerűen a fáradtságtól elgyötörve,
amikor az ember látását átmeneti
és minden bizonnyal gyors lefolyású hallucináció homályosítja el,
hirtelen lett egy gondolatom.
Mert hiszen ha a csecsemőket és engem
a vakondpatkány-dolgozók, rabszolgáim
három hétig ürülékükkel etetnek,
akkor ez megfordítható.
Az ürüléken keresztül kommunikálok
szolgáimmal ezentúl: arra kényszerítem őket,
hogy falják, egyék, reggelire, ebédre, vacsorára
a fekáliát, amit kibocsátok szűk járataimba.
És ha majd egész testüket, idegrendszerüket, érzéseiket,
gondolataikat átjárja ürülékem: azt teszik,
amire tudattalanul vágyakozom.
És valóban: teltek a napok,
és mikorra testüket impregnálta ürülékem,
hormonjaim, elvakart véres sebeim,
a koprofágia logikája végre működésbe lépett,
és egyszerre csak, újabb pár hetes gondolattalanság után,
megmozdult a testem,
mint amikor hangyák cipelik áldozatukat,
ötlettelenül, rongybabaként,
folyóba vetett szalmaszálként elkezdett mozogni
mindenem, a szűk járatokban, amelyek falain
ott hagytam arcom, végtagjaim bőrét, bőrt a hasfalról,
ott hagytam a bűzlő, savas, oxigénhiányos
járatokban, és csak hurcoltak, vittek,
milliméterről milliméterre,
centiméterről centiméterre,
azt hihettem volna, egy kivégzőterembe,
valahol mélyen, legmélyebben,
az élelmiszerraktár, a királynő lakosztálya,
a kicsik vagy éppen a szemétraktár mellett
található kivégzőhelyiségbe – de mégsem hittem,
mert tudtam, az ürülékembe kódolt üzenet
mozgatja végtagjaikat, karmaikat, összeszorított,
csukott szájjal is előreálló fogaikat,
és ez az üzenet föl, föl, fölfelé vezet,
a hús forradalma ez a föld felett,
a föld járataiba öntött emberi vér lázadása
a koporsó fölött, és éreztem, ahogy a nap,
mint a higanyt, kiszívott a föld üregeiből,
csak vonszoltak, vonszoltak tovább,
egyre erőteljesebben, napok, hetek teltek el,
már nem volt ép testrészem,
egy fordulónál eltörött a lábam,
egy alagútban lerepedt a fülem,
de aztán megéreztem a kötél feszülését bokámon,
a kötélét, amely már szinte eggyé vált a testemmel,
hiszen éppoly öntudatlan volt, akárcsak én.
Vártak rám, akkor már ott álltak
a szétgányolt vakondpatkány-építmény mellett
a szakma legjelesebbjei, Linda Gamlin,
aki a New Scientist 1987. július 30-i számában
tette közzé fontos cikkét, Nigel C. Bennett és
Chris G. Faulkes, akiknek African Mole-Rats:
Ecology and Eusociality (2010) című kötetéhez
maga Jennifer Jarvis írt előszót, továbbá
Paul W. Sherman és Richard D. Alexander,
és sokan mások, a téma jeles szakértői,
én ott feküdtem a sivatag szélén,
mint egy adrenalinbomba,
úgy éreztem, rögtön felrobbanok,
azonnal felrobban a mellem a belém tóduló oxigéntől,
most ezért sípolt, hörgött, zakatolt a tüdőm,
a fény sugarai zsilettként vagdostak szemembe,
véres voltam, bőröm kétoldalt cafatokban lógott rólam,
mint levedlett rongycsomó,
pontosabban nem is volt bőröm már,
csak a nyers, szivárgó hús,
June Yong Lee hiába szeretné bemutatni,
hogy mit mesél rólunk a bőrünk,
az a megrendítő vizuális tárgy, ami voltam,
egyetlen irdatlan méretű, óriás sebhely volt,
seb az egész ember kívülről-belülről-legbelülről,
hörögve dobáltam magam a lábak előtt,
egy élő lyuk az emberiség lehetőségein.

De aztán új test nőtt körém.
A természet új húst varrt csontjaimra,
és megdöbbenve tapasztalták,
hogy az összetákolt képződmény
nem érez fájdalmat, nem öregszik,
nincs állandó hőmérséklete és
megél saját ürülékén.

Igen, ez lettem én.
Saját ürülékem fogyasztom csupán,
hőmérsékletem pusztán annyi,
amennyi a környezetemé.
Fájdalmat nem érzek.
És halhatatlan vagyok.