Bódi Péter prózája

Alagi Mihály felvétele

Endorfin

Miközben apám a szobám előtt állva, torka szakadtából ordibál, mindkét kezével az ajtókeretet markolja. Egyszer olyan, mintha ki akarná tépni a helyéről, máskor meg, mintha magát tartaná vissza attól, hogy nekem essen. A karján, a nyakán és a halántékán úgy dagadnak ki az erek, mint egy mérlegelésre készülő bokszolónak, a feje vörös. Semmit sem bán jobban annál, minthogy tizennégy évvel ezelőtt nem a szőnyegen vagy a lepedőn végeztem. Legalábbis ezt ordítja. A hangja olyan éles, hogy érzem, ahogy beleremeg a dobhártyám. Fáj, legalább annyira, mint a szégyenérzet, mikor elképzelem, hogy nemcsak az egész társasházban, de talán még a szomszéd panelban is hallják, hogy egy mennyire semmirekellő, szar alak vagyok.

Anya korábban ért haza apánál. Épp a szobámat takarítottam, ő egyből leült a gépéhez, hogy e-maileket válaszoljon meg. Miközben a klaviatúra kattogott, hozzám is beszélt. Fura volt, mert általában nem mesélte el, mi történt vele aznap. Egy régi ismerősénél járt, aki még gimnáziumban volt a barátnője, és nemrég a közelbe költöztek a férjével. Két gyermekük van, két fiú, alig néhány évvel fiatalabbak nálam. És hát, képzeljem el, azok a gyerekek élére vasalt nadrágban fogadták őt, mint vendéget! És hát, hogy azok a gyerekek milyen jól viselkedtek! Itt már nagyjából értettem, hogy milyen tanulságot kéne levonnom a történetből, ezért vissza is kérdeztem, hogy vajon azok a gyerekek maguknak vasalták-e ki ruháikat, mire anyám visszaszólt, hogy nekem teljesen felesleges lenne vasalni, mert úgyis egyből összegyűrném a ruhámat. Anya folytatta: nem csak a gyerekek viselkedtek jól, az egész házban rend volt és tisztaság, nem úgy, mint itt, mert mellettem képtelenség lenne így élni. Erre nem válaszoltam. Pontosan tudtam: ha visszaszólok, hogy most is épp takarítok, akkor azt válaszolná, hogy rá is fért már a szobámra, mert sosem takarítok, vagy ha mégis, rosszul csinálom. Ezt minden héten eljátsszuk. Anyám hosszas sóhajtozással folytatta a történetet, és közben átsétált a konyhába. A csörömpölésből ítélve ételt melegített magának, és közben folyamatosan azt a két sorkatonaként viselkedő idiótát dicsérte, majd azzal zárta a beszámolót, hogy istenem, hogy azok a fiúk milyen jólneveltek voltak…

Rendet tettem a polcokon és az asztalon, letöröltem az ablakpárkányt és a szekrényeket, a kint lévő kacatokat elpakoltam, már csak porszívóznom kellett. Mindig is szerettem porszívózni: olyan hangos, hogy amíg csinálom, senki sem szól hozzám. Ahogy kikapcsoltam a porszívót, megláttam anyámat az ajtóban. Úgy sétált körbe a szobámban, mintha először járt volna ott, és azon gondolkodna, megvegye-e a lakást. Végighúzta az ujját a polcon, felsóhajtott, majd ránézett az ablakra és elborzadt.
– Nem esne le a kisujjadról a karikagyűrű, ha néha azt is letakarítanád.
– Múlt héten letakarítottam.
– Hát, nem látszik.
– De letakarítottam.
– Hát, ezek szerint még erre sem vagy képes.
– Nem mintha megmutatta volna bárki is, hogyan kell csinálni.
Ezen anyám elnevette magát, majd jött az aranygyűrűs melletti másik kedvenc mondata:
– Szerintem egyértelmű, hogyan kell csinálni.
Bármikor mondja ezt, egy pillanat alatt átváltozom apává, csak én kénytelen vagyok elnyomni a haragom. Nem kezdhetek el ordibálni velük, valahogy ez még csak nem is opció. Jobb híján visszaszóltam:
– Nem lehet mindenki ilyen okos, mint te, anya.
– Takarítsd le azt a rohadt ablakot, de azonnal! Vagy, ha nem tetszik itt, lehet szedni a sátorfádat, és…

A következő fél-egy óra azzal telt, hogy anyám ki be mászkált a szobámból, ordibálva. Én közben az ablakot suvickoltam, de akármit csináltam, foltos maradt. Mikor már anyám nem bírta szusszal, visszament a nappaliba, majd néhány perccel később megújult erővel tért vissza, és folytatta a szidásomat. Olyan sokszor mondta el, hogy olyan vagyok, mint apám, hogy szívem szerint visszaszóltam volna neki, hogy beszélje már ezt meg vele, de nem mertem reagálni, mert tudtam, hogy minden mondatommal tágítom az időt – ha csak egyszer is mondok valamit, további köröket fogunk futni. Mikor már azt hittem, vége, hogy végre befejezte, hogy ennyi idő elteltével már csak lehiggadt végre, mindig visszatért, és mindig ugyanazzal kezdte: olyan vagy, mint egy here, csak lógsz és nem csinálsz semmit. Háromszor mondta el, hogy neveletlen vagyok. A karikagyűrűs, a herés meg a nekem egyértelmű voltos baromságokat már megszoktam, de a neveletlenséget nem, ez új volt, ezt a szót szerintem korábban anyám még sosem mondta ki a száján, előttem legalábbis biztosan nem.

Ez jutott eszembe, miközben valamivel később apám ordibált velem. Nem igazán figyeltem rá, mit ordít, vagy hogy egyáltalán artikulál-e, de egy szót egyértelműen kihallottam: neveletlen. Anyámmal szemben apám általában sokkal kreatívabb: mindig új képekkel és hasonlatokkal kíséri ezeket a hangos monológokat, és általában nem figyelek rá, csak arra, hogy ha megindul a keze, legalább védekezni tudjak, de ez, hogy egymás után hívnak így, nem lehet véletlen. Ekkor életemben először eszembe jut, hogy kábé ugyanolyan magasak lehetünk apámmal. Bár a feje fel-le ugrál attól, ahogy az egész teste beleremeg a dühébe, ahogy így elnézem, ugyanolyan magasak lehetünk. Aztán egyszer csak újfent kimondja, hogy neveletlen vagyok. Korábban még ő sem nevezett így. Kizárt, feltűnt volna. Annyira még én sem vagyok hülye, hogy ne rakjam össze: ki a tököm nevelt volna meg engem, ha nem a szüleim?

Anyám nem sokkal később lezuhanyozott, majd rá pár percre bevágta a bejárati ajtót, és lelépett otthonról. Egyből bekapcsolt az ösztön: éhes lettem. Ha ordibálnak velem, utána mindig éhes leszek. Pontosan tudtam, hogy ha anya hazajön, nagy valószínűséggel folytatni fogja az ordibálást, és akkor nem ehetek. De hiába. Mint általában, most is teljesen üres volt a hűtő. Nem tudtam, hány napja állhat a kenyér a mikró tetején, de levágtam róla a szikkadtabb részeket, kissé megpirítottam, majd a szekrény mélyén kutakodtam, sikeresen: találtam egy CBA-s szilvalekvárt. Evés közben végig fájt a hasam: mindig ezt érzem, amikor rámtör a félelem; és most félek, mert eszembe jut, hogy második hónapja vagyunk elmaradva a menzapénzzel, és tudom, ha elkérem anyától, vagy megint elkezd ordibálni, vagy sóhajtozni fog, miközben olyanokat mond, hogy kirabolom, ami még az ordibálásnál is rosszabb, mert ettől úgy érzem, mintha a létezésem ténye kártékony volna a családomra nézve.

Épp befejeztem a lekváros pirítóst, mikor apám hazaért munkából. Még le sem vette a cipőjét, máris hallottam, hogy kurvaanyázik egyet. Ezt néhány másodperc csend követte, majd mikor bement a fürdőszobába, hogy kezet mosson, egy hangosabb kurvaanyázás jött. Alig tíz másodperccel később már a nappaliban állt, és belekezdett az ordibálásba: el sem tudom képzelni, milyen elcseszettül nehéz napja volt, én meg még a szemetet sem vagyok képes levinni, hiába van odakészítve az ajtóba, és a fürdőszobában is áll az a telibebaszott víz. Apám, miközben ordibál, a káromkodó szavakat mindig olyan erősen nyomja meg, mintha ütések volnának. Felállok, elmosom a tányérom, majd felveszem a cipőm, és leviszem a szemetet. Apám szerencsére a lépcsőházba nem követ, de ahogy visszaérek, egyből folytatja. És a fürdőszobában ki a faszom fog felmosni? Miután harmadjára is elismétli, milyen elcseszettül nehéz napja volt, már teljesen egyértelmű, hogy nem velem van baja. Nem mintha ez segítene, sőt, még nehezebbé is teszi a helyzetet, mivel ezen nem tudok segíteni. Takaríthatok én minden áldott nap reggeltől estig, senki le se fogja szarni, mert a probléma nem a takarítás hiánya, hanem valami más, amiről én nem tudok semmit, és éppen ezért nem is tudom befolyásolni. Szeretnék én lenni a probléma, szeretném, ha velem lenne baj, mert magamon legalább tudnék változtatni, de ezen nem. Elkezdek figyelni, hátha mond valamit, amiből kiderül, mi történhetett, ami olyan nehézzé tette a napját, de csakis kizárólag engem minősít ennek is, meg annak is, aztán mint egy ostorcsapás: harmadjára is kimondja: neveletlen vagyok. A következő percekben azon agyalok, hogy nézhetett ki az a beszélgetés, ahol a szüleim megállapították egymásnak a neveletlenségemet, anélkül, hogy eszükbe jutott volna, hogy olyan vagyok, és pontosan olyan, amilyennek ők neveltek.

Tudom, hogy jönni fog a pofon, szinte már várom. Legyünk túl rajta. De nem jön. Leülök az ágyamra, a térdemen támaszkodok, és közben azon agyalok, hogy nézhetek ki kívülről. Egyszerűen nem bírom. Nem tudom, mi tört rám, valami pánikszerűség, és úgy érzem, le kell lépnem. Mégsem tudok megmozdulni, a folyamatos ordítás odaszögez az ágyra. Előre nézek, egy szekrény üvegajtajából visszatükröződöm. Az arcomat nézem, amire mindig azt mondják, olyan, mint az apámé. Ez a gusztustalan, egyre növekvő orr, ez a jellegtelen arcél, azok a rohadt anyajegyek, amik az arcom egész jobboldalát ellepik. A kutyaszemem, aminek láttán még nekem is az jut eszembe, hogy ez a pofa megérdemelne egy ütést. És ekkor megérzem a szagomat is. Hiába zuhanyzom kényszeresen minden nap többször is, folyamatosan érzem. Nem is izzadtságszag ez, mintha nem a bőrömből jönne, hanem mélyebbről, a lelkemből, mintha rohadnék.

Apám belép a szobába, most először, mióta elkezdett lebaszni, mire én egyből kapcsolok: jön a pofon. Az egész testem megfeszül, érzem, hogy remegni kezdek. Hiába vagyunk egymagasak, apám vagy kétszer olyan nehéz, mint én, némelyik ütésétől simán földre kerülök. Ebben az összeszorított testtartásban, annak ellenére, hogy kiélesednek az érzékszerveim, megint csak nem hallom, mit ordít. Aztán egy szó megismétlődik, és kitűnik a homogén masszából: kotródj!

Erős alkoholszagot érzek. Felnézek. Apám fölém tornyosul, és azt ismételgeti, hogy kotródjak el a házából. Aztán megindul a keze is. Hiányoznak azok az évek, mikor apám még gyöngéd volt az ivástól.
– Nem látom, hogy pakolnál! – ordítja.
Fura érzés kapni egy pofont. Nyilván fáj a csípős érzés, ami marad utána, és amíg kisebb voltam, azt hittem, apám azért ver, hogy ezt a csípést érezzem, de ahogy telnek az évek, a csípést egyre inkább meg tudom szokni, a pofonnal járó szégyenérzetet viszont egyre kevésbé. Mivel nem reagálok, odalép a szekrényemhez, kinyitja, majd elkezdi a földre dobálni a cuccaim. Miután végzett, kimegy a szobából, majd visszaszól:
– Azt mondtam, kotródj innen, de azonnal!
Elteszek néhány ruhát, körbenézek, mit vigyek még. Apám ekkor visszajön a szobába, és megint ordibálni kezd: mi a faszt keresek még itt? Ekkor beugrik: benyúlok az ágy mögé, ott tartom az bokszcuccaimat. Rég volt ekkora szerencsém: egy óra múlva edzés lesz, amúgy is mennem kéne lassan.

Mikor már a lépcsőházban vagyok, apám még egyszer odaordít, hogy többet nem akar látni, majd olyan erővel vágja rám az ajtót, hogy a lépcsőház ablaka is beleremeg. Futok egészen a bejáratig, majd a sarokig, hogy ne lásson meg egyetlen szomszéd sem.

A hosszabb utat választom, sétálok a teremig, és útközben végig azon agyalok, anyám mikor ír majd SMS-t, mint ilyen esetben mindig, valami ilyen szöveggel: meddig játszod még a sértődöttet?, és akkor tudom, hogy végre hazamehetek. Ennyit a szerencséről: ahogy meglátom az üres udvart, beugrik, hogy a mai edzés elmarad, mivel Renátó, az edzőnk, ma nem ér rá, mert meccsre vitt egy idősebb srácot. Leülök a terem előtti lépcsőre, és megvárom, míg végeznek az aerobikosok, elvégre az oktatójuk, Anett, elég jó arc. Ránézek a telefonomra, anya nem keresett. Nem tudok másra gondolni, mint a szüleimre, ahogy halál komoly fejjel ismételgetik egymásnak, hogy milyen neveletlen vagyok. Tényleg egyikükben sem merül fel, hogy ennek mi lehet az oka? Előveszem az MP3 lejátszómat, és benyomom. Egy Scooter-szám szólal meg, a következő Pendulum lesz. Hagyom, jó így. Miután már csak Anett maradt a teremben, odamegyek hozzá, és megkérdezem, hogy egy kicsit maradhatok-e a zsákoknál. Látszik az arcán, hogy rávágná a nemet, de aztán végignéz rajtam, sóhajt egyet, majd azt mondja, hogy még a terhestornások előtt lépjek le, és a kulcsot mindenképp hagyjam a portán. Mikor megköszönöm, visszakérdez, minden rendben-e, mire csak biccentek.

Egyedül maradok a teremben, de meghallom, ahogy Anett kint telefonál. Mikor felnevet, beugrik róla anyám cinikus nevetése, és ettől önkéntelen haragot érzek Anett iránt, pedig soha nem volt hozzám egy rossz szava sem, sőt. Ebből a haragból tudom, hogy én is olyan leszek, mint a szüleim, hogy én is ordibálni fogok a gyerekemmel, talán még meg is ütöm. Ettől a gondolattól undorodni kezdek magamtól.

Nem.
Valamit ki kell találnom.
Félmeztelenre vetkőzöm, felkötöm a bandázst, felveszem a kesztyűt, majd bemelegítés nélkül, teljes erővel megyek neki a zsáknak. Ahogy elkezdek izzadni, ahogy megérzem az izmaim, ahogy egyre jobban hergelem fel magam, érdekes módon a szüleim egyre kevésbé érdekelnek már, és ez jólesik, szóval akkor is folytatom, amikor szinte már kifulladtam, egészen addig, míg már annyi tejsav gyűlt össze a karomban, hogy szúrjon a fájdalomtól, de még ekkor is csak egy pillanatra hagyom abba, váltott horgokkal folytatom, az egész törzsemet beleviszem. Azon kapom magam, hogy közben ordítok, és elképzelném, hogy apám feje a boxzsák – ütöm, ütöm, de nem megy, képtelen vagyok őt képzelni oda, csak magam látom, a szobám szekrényéből visszatükröződő arcot.

Majdnem összeesem, de aztán a térdemen támaszkodva tartom meg magam, és közben érzem, ahogy egy izzadtságcsepp végigszalad a hátamon. Lihegek, a halántékom lüktet, és alig bírom felemelni a karom, de mégsem érzem magam fáradtnak. Egészen mást érzek, valami olyasmit, amit nem is nagyon tudok leírni. Néha előfordul, hogy örül az ember, van, hogy boldogságot érzünk, most viszont sokórányi, sőt, inkább sokévnyi boldogságot érzek egybesűrítve, és mintha nem is lennék józan; ilyenkor a legtöbbször összevissza beszélek, fura, random mozdulataim vannak, az érzékszerveim egy része kiélesedik, élénkebben látom a színeket, a hangokat pedig megszűri az agyam. Ahogy nézem a padlón gyűlő izzadságcseppeket, számolni kezdem őket: egy, kettő, három. Négy és öt.
Négy vagy maximum öt év, és végre elköltözhetek otthonról.
Csak valahogy bírjam ki addig.

Megjelent az Irodalmi Szemle 2025/4-es lapszámában

Bódi Péter (1991, Miskolc)

Író. Könyvei: Szétírt falak, Ab Ovo, Bp., 2012.; Hipster, Kalligram, Bp., 2017.; Engedetlenek, Kalligram, Bp., 2018.; Hype, Kalligram, Bp., 2021. Portréját Nagy Elena készítette.