„Csupán dialógusokban írni olyan volt, mintha időutaztam volna”

Hamarosan megjelenik Szászi Zoltán regénye. Erről is kérdeztük a szerzőt. A regényből részletet itt olvashatsz.

Irodalmi Szemle: Nyomdában van az új könyved, a Szokott helyen, hatkor című regény. Úgy hírlik, a Kalligram gondozásában megjelenő kötetet már e hónap végén kezünkbe is kaphatjuk. Nagy könyv van készülőben, a terjedelmét illetőleg ennyi biztos. Nevezhetjük akár nagyregénynek?

Szászi Zoltán: Nagyregényt írni egy álom, és egy írónak mindig fontos cél is. Afféle félig fiktív, félig valóságos kisvárosi kortörténet és kórtörténet ez, benne egy század reményei és reménytelenségei, de ami egyedivé teszi ezt a regényt, az a narratív szöveg hiánya.
Hol hosszabb, hol rövidebb párbeszédekből építkezik a szöveg, amelyeknek témája nem más, mint a lét elviselhetetlensége és a olykor-olykor – nagy ritkán – elviselhető, jó pillanatai. Öcsi beszélget mestereivel, Miklóssal, aki kissé zimankós figura, és Misi bácsival, a lengyel menekülttel, aki Jáchymovban ült egy szobor miatt. A találkozások a szokott helyen 1989. június 15-tól kezdődnek, Nagy Imre újratemetése előtt egy nappal. Egy kis metszet a múltból, empirikus szerzői tapasztalatokkal megspékelve. Szóval próza, próza, próza, sok dumálás, de sok mondandóval megáldott-megvert emberek mondják, amit tudnak. Közben tudják is, amit mondanak.

ISZ: Miben volt más egy olyan szöveget írni, amely csak dialógusokból építkezik? Az ötlet volt előbb, vagy az írás folyamán alakult ki ez a szerkezet?

SZZ: Csupán dialógusokban írni olyan volt, mintha időutaztam volna, belecseppenve régi kocsmai beszélgetésekbe, amelyeknek ritmusát, szaggatottságát, sokszor megcsikorduló, az éppen adott pillanatra reflektáló kiszólásait szinte máig érzem. Ezt a fura ritmust, dohogást vittem bele, az évődést, a másik fél cukkolását, ami mindennapos volt azokban az asztaltársaságokban, ahol pár évtizede sok órát töltöttem. Sajátságos dolog ez, mert volt egy soha be nem fejezett színmű, aminek néhány párbeszéde éppen arról szólt, milyen is volt anno 1989 novembere. Gondoltam, ez nem is olyan rossz, mi lenne ha… Mi lenne, ha a színmű helyett írnék egy regényt, vagyis előbb még csak hosszabb prózában gondolkodtam. Aztán elvitt. Vitt és sodort tovább, kanyargott, bontakozott, plasztikusak lettek az alakok, tulajdonságaik lettek, sorsuk formálódott, érzelmekről beszéltek, és aztán már nem volt narratív szöveg, mert beszéltek az alakjaim, mindent el tudtak mondani, amit én esetlegesen narratívában csak halványabban tudtam volna. Egymásra hatottunk, én hőseimre, hőseim rám, egyre szaporodtak a sorok. Aztán nagypróza lett, majd kisregény, majd regény, de gondolom, ez még nem a nagyregényem, a corpus maximám.

ISZ: Ez lesz a harmadik regényed. A Szokott helyen, hatkorban olyan allúziókkal találkozunk, amelyek az előző regényedhez, a 2012-es Zimankó és a Város Szíve címűhöz utalják az olvasót. Összefügg a két opus?

SZZ: Az első, a gépesített kisremény alcímű regényszerű próbálkozás [A felejteni nem tudás gyönyörűsége és szomorúsága, Plectrum, 2009 – a szerk. megj.] amolyan kisvárosi prousti kísérlet volt, még ezek előtt. A Szokott helyen, hatkorban tényleg olyan allúziókkal lehet majd találkozni, amelyek a Zimankó és a Város Szíve címűhöz kapcsolódnak. Összefügg a két opus, olyannyira, hogy ugyanaz mindkettőnek a félig kitalált, félig valós helyszíne. Sok szereplő is átmosódik, de azt mégsem lehet elmondani, hogy folytatás lenne. Laza kapcsolatok, néhány mese morzsája, apó utalások kötik a össze két regényt. Nekem egy ideje programom – vagy inkább mániám – egy olyan képzeletbeli városnak a leírása, megírása, amely egyszerre idealizált és profán helye egy kitalált életnek. Mintha egy párhuzamos világot írnék, álmodnék magamnak, ahol sok dolog nagyon is ebből a reális városból emelődik át. A Zimankó és a Szokott helyen, hatkor egymást simogató írások emiatt.

ISZ: Egyre határozottabban kezd kirajzolódni a prózáidban (a verseidben ezt nem érzem) a (fél)fiktív hely, régió, regionlitás mitológiája. A Grendel-trilógia New Hontjának és Lévának a viszonya jut eszembe, mint távoli hasonlóság. Ezeknek a kisvárosi történeteknek, anekdotáknak, legendáknak mennyi közük van Rimaszombathoz, Gömörhöz, a Palócföldhöz?

SZZ: Tény, hogy a versekben nincs még jel sem arra, hogy valamiféle regionalitás lopakodna a sorokba. A prózában azonban igenis erős, sőt szándékosan az, hogy egy megálmodott, szépnek látható várost keresnek a történet hősei. Ez félig fiktív, félig valós elemekből összerakott város, hely, régió, ez a nekem szülőhazám-effektus. Igen, abban lehet valami, hogy az ominózus New Hontra hajaz a prózámban megfogni szándékozott városka, de mégsem az. Grendel valóban Léváról ír, én Nyomródtornyáról, amelynek elemei egy több tízezer lakos körüli, határ menti kisváros elemeiből rakódnak össze. Ifjúkori csavargásaim valós és mostanra a történet kedvéért átfaragott helyszínei sok helyre hasonlíthatnak. A regényben megjelenő kisvárosi történetek tehát részben Gömörhöz, Tornaljához, szülővárosomhoz, Rimaszombathoz, mostani lakhelyemhez, azaz Palócföldhöz kötődnek, és vállaltan van bennem egy szándékosság a mikszáthi anekdotikus hagyomány művelésére.

ISZ: Annál is inkább látszik ez azon a novellacikluson, amelyen most dolgozol. A groteszk történetek itt is a (fél)fiktív kisváros színhelyén játszódnak, az idő rétegei azonban egészen sajátos módon oldódnak egymásba. Az éjszakai benzinkút miliőjébe a kisváros régi történeti keverednek. Luigi maestro, a városi legenda, az utolsó gömöri vámpír története pedig még az időt is felülírja. Hova tartanak ezek a szövegek, és mi a terved velük?

ISZ: Olyanok ezek az alakok, mint valami bábszínház bábukái, valami mozgó panoptikum. A világ normális menetébe mindig beleszól valami, vagy feloldás, vagy katarzis helyetti „nesze neked, itt a semmi” helyett valami megmagyarázhatatlan történés, amitől groteszkké, abszurddá, mesésen bolondossá vagy éppen tragikussá válik minden. Most (fél)fiktív tér és idők, összemosódó idők a díszletei ezeknek a furán alakuló történeteknek. Néha még az idő is csak illúzió, Luigi maestro esetében különösen az. Ezek a szövegek folyamatosan születnek, jelen pillanatban már hét novella áll végső simítások előtti állapotban. Mi más lehetne egy író terve írásaival, mint viszontlátni azokat nyomtatott formában. És várni a visszajelzéseket. Jön-e szemközt a sarkon Kafka vagy Vlagyimir Iljics Uljanov. Netán Gagarin, aki Istennél almabort iszik? Ki tudja. Olyan titokzatos a világ.

ISZ: Reméljük, némely szöveggel találkozunk a Szemle hasábjain is. A versek terén mi újság?

SZZ: Én örülnék annak, ha a Szemlében kerülnének először olvasók elé ezek a Bábukák. A versek terén most éppen az a helyzet, hogy egy olyan utcába tolattam bele, ami labirintusba vitt. Hosszú versek születnek. A mai szóhasználattal élve a projekt címe: Nő, megfigyelésre. Nem laza és könnyed téma. Két darabja készen, cirka 35 oldal. Reszelés, csiszolgatás alatt. Minden nap felkel a nap. Eddig így volt. Remélem, így is marad. Ha én is felkelek vele, akkor délelőtt mindig írok is valamit.