„Néha azt kell használni, amit nagyon jól tud az ember, néha azt, amit nem annyira”

Paszmár Lívia beszélgetése Terézia Morával

Terézia Mora október 7-én a Goethe Intézet vendége volt Pozsonyban. A munkásságáért odaítélt számos irodalmi kitüntetés, többek között az Ingeborg Bachmann- és az Adalbert von Camisso-díj után legutóbbi, A szörnyeteg című regényéért 2013-ban megkapta a Német Könyvdíjat is. A jelenleg Európa egyik legkiemelkedőbb prózaírójának tartott szerzőt saját munkái mellett műfordításairól is kérdeztük.

Paszmár Lívia: A szörnyeteg című regénye szlovák fordításának bemutatójára érkezett Pozsonyba. Az esemény beharangozója szerint először járt itt. Valóban így van? Milyen benyomást tett Önre a város?

Terézia Mora: Íróként tényleg először jártam itt. Gyerekkoromban (a ʼ80-as években) gyakrabban, de az UFÓ-n és a váron kívül semmiről nem maradt bennem kép. Így aztán végül mégis úgy jártam-keltem, mint aki először van itt. Egy ismerősségében is ismeretlen városban.

PL: Hogyan és miért lett Bögi Teréziából Terézia Mora? Próbálkozott más írói álnévvel is?

TM: Első írói aktusként megneveztem saját magamat, miután se az apám, se az anyósom nevén nem akartam írni, hanem a sajátomon. A Mora egy véletlen folytán választódott, amit hosszú lenne itt elmondani. Nem gondoltam arra, hogy túl közeli volna Móra Ferenchez, most meg már késő.

PL: Jánossy Lajos írta Önről még az első kötete fordításának megjelenése kapcsán, hogy „ritka magabiztossággal birtokolja a nyelvet”. Tudatos ez a magabiztosság? És ha igen, általánosan a nyelvre vonatkozik vagy inkább konkrét nyelvre?

TM: Nem tudhatom, Jánossy Lajos mihez mérte a nyelvemet. Amíg Magyarországon éltem (19 évig), jól tudtam magyarul. Most jól tudok németül, és megtanultam, mégpedig éppen az írás által, felszabadultan használni a német nyelvet. Saját magyar nyelvem sajnos már nincs. Csak idézni tudok meg dadogni.

PL: Azt mondja, írni csak németül tud. Régebbi interjúkban olvastam, hogy szeretne megpróbálkozni az írással magyarul is. Voltak azóta erre vonatkozó kísérletei? Létezik olyan dolog, amit csak magyarul tud kifejezni?

TM: A szörnyetegben Flora naplóját előbb magyarul írtam meg, aztán lefordítottam németre – így került bele a német kiadásba. A magyar kiadásban Flora szövege nagyrészt nem fordítás, hanem az én eredeti magyar változatom. Idéz és dadog. Azért használtam itt a magyaromat, mert erre volt szükségem. Azt akartam, hogy Flora szövege alapvetően különbözzön Dariusétól, és ide a már nem hajlékony, behatárolt, főként idegen szövegekből felépülő magyar nyelvemen keresztül vezetett az út. Néha azt kell használni, amit nagyon jól tud az ember, néha azt, amit nem annyira.

PL: Amikor Németországba költözött, volt valami elképzelése arról, mivel szeretne foglalkozni? Gondolt már akkor az írás valamilyen formájára mint jövőképre? Ez arra is vonatkozik, mennyire volt célirányos a berlini hungarológia és a színháztudomány.

TM: Igazából gyerekkorom óta író szerettem volna lenni, csak eleinte nem mertem belevágni. Az írót valami emberfeletti embernek képzeltem, és úgy éreztem, nagyon sokat kell ahhoz tanulnom, hogy meg merjek szólalni íróként. Alapozásképpen dramaturgnak készültem. Azok után azonban, hogy huszonöt évesen egy berlini filmprodukciós irodában nem hallgattak rám az ötvenéves forgatókönyvírók és rendezők – a producerről nem is beszélve –, miközben úgy éreztem, nekem inkább megy az írás, mint azoknak, akiknek a forgatókönyvein dolgozom, elhatároztam, hogy felvételizek a berlini filmakadémiára. Fel is vettek, el is végeztem, de már az első évben rájöttem, jobb vagyok prózaírásban. Sőt én bizony prózaíró vagyok, semmi más! Nem mondanám, hogy túl sok kerülőt tettem volna. A mai napig mindent felhasználok, amit az iskoláimban tanultam.

PL: Ön műfordító is. Ha jól tudom, a Harmonia caelestis német nyelvre való átültetését megelőzően Esterházy Péter azt mondta, jót fog ez tenni Önnek. Érzékelhető volt valamiféle könnyebbség a Nap mint nap írása közben? Vagy inkább a még nem teljes trilógia első részének – Az egyetlen ember a kontinensen – keletkezésére érett be a dolog?

TM: A Nap mint nap egyértelműen az a könyv, amelyben azzá az íróvá lettem, aki ma is vagyok. A felszabadulásom könyve. És ebben a felszabadulásban, igen, fontos szerepet játszott a Harmonia caelestis fordítása. Előtte is Esterházy-olvasó voltam, de az nem szabadított fel olyan mértékben, mint a fordítás. Esterházy ezt egyébként úgy értette, hogy az idő, amit a fordítás miatt „elveszítek”, a végén nyereséggé válik, és ebben abszolút igaza volt. Lassabban kellett dolgoznom a sajátomon, nem volt esélyem elkapkodni, és megtanultam jól felkészülni. Közben figyelhettem, hogyan dolgozik a Mester és más mesterek – sokat olvastam abban az időben, még többet, mint „csakolvasó koromban” –, és abból, hogy felismerhettem, ők mit tudnak, megtanultam felismerni, hogy én mit tudok.

PL: Ha már felmerült a Harmonia, hogyan viszonyul Esterházy intertextusaihoz? Kinek az ötlete volt a koránt sem teljes irodalomjegyzék, amelyet a magyar eredeti nem tartalmazott, de amely a német fordításba bekerült?

TM: A kiadó dönti el az olyan dolgokat, mint például az irodalomjegyzék. Volt abban az időben Németországban egy plágiumbotrány, nyilván ettől kicsit megijedtek. Én is emiatt a kissé hisztérikus atmoszféra miatt említek – korántsem hiánytalanul – forrásokat A szörnyeteg végén. Na meg azért is, hogy megemlítsek néhány magyar forrást, amit amúgy nem ismernének fel, mert nem részei a nyugat-európai kánonnak.

PL: Esterházyt továbbgondolva, hogy lehet például a Termelési-regényt tálalni a német olvasónak, ráadásul ennyi idő távlatából?

TM: Őszintén szólva, nem tudom, mit ért ebből a német olvasó. Nem beszéltem róla senkivel. Kétségkívül mást és másként, mint 25 évvel ezelőtt a magyar olvasóközönség. Olyan szerepe, mint akkor a magyar irodalom számára, nyilván nem lehet, de azért hadd lássák, hogy van ilyen is. Soha nem lehet tudni, kire hogy hat és mikor. Lehet, hogy x év múlva felbukkan egy fiatal – vagy idős – német író, akire hatással volt. És ehhez le kellett fordítani.

PL: Foglalkozik mostanában is fordítással? Kit tart a mai magyar irodalomból a német befogadói közeg számára leginkább érdekesnek? Itt nemcsak a nagy nevekre, hanem a legfiatalabbakra is gondolok.

TM: Ó, igen, csak nem mindig sikerül kiadót találni. Nem vagyok ebben elég ügyes. Vagy elkések, és már valaki fordítja, vagy én fordítom, de nincs kiadó. Mégsem adom fel. Bán Zsófia esetében is évekig tartott, mire végre észbe kaptak. Ebben az évben Krusovszky Dénest, Danyi Zoltánt, Potozky Lászlót, Schein Gábort fordítottam – lesz egy Die Horen antológia 2016-ban –, Mán-Várhegyi Rékát viszont sajnos elhappolták előlem. Szeretem Szvoren Edina, Kun Árpád, Németh Gábor, Cserna-Szabó András munkáját, és még sorolhatnám. Állandóan figyelem a kortárs magyar irodalmat, és mindig találok valamit.

PL: Dolgozik már Darius Kopp történetének folytatásán?

TM: Igen. Pont most végeztem egy elbeszéléskötettel, és nekikezdtem a Kopp-trilógia harmadik részének.

PL: Milyen érzés manapság Németországban élni?

TM: Aki, mint én, szeret jogbiztonságban, rendezettségben, jó atmoszférában, kulturáltan élni, annak kiváló.