Uršuľa Kovalyk: A műlovarnő (regényrészlet, Vályi Horváth Erika fordítása)

Krasojazdkyňa
(úryvok)

Blížil sa začiatok školského roka. Smútok za prázdninami sme s Romanou zaháňali pistáciovou zmrzlinou. Chutila ako zmrznutá petržlenová vňať. Smiešna pani s parochňou na hlave ju predávala v plechovej búdke.

Pripomínala mi vypchatého tchora v školskom kabinete. Prvého septembra nám učky rozdali rozpadnuté knihy. Ako každý rok, sme si v školskom rozhlase vypočuli riaditeľove kecy o nebezpečnom imperializme, svetovom mieri a pionierskej odvahe. Nezvyčajne silné septembrové slnko robilo z našej triedy horúcu vyhňu. Pot nám tiekol do očí. Niekto ukradol rolety. Čas sa neskutočne vliekol. Trvalo večnosť, kým zvonec odzvonil poslednú hodinu.
Pohyb na sídlisku zmizol, stavby zívali tichom a prázdnotou. Len spev opilcov v smradľavom sídliskovom bufete čeril hladinu vody v páchnucom bágrovisku. Krotkú jeseň vystriedal divoký november. Pravidelne som mrzla na zastávke. Autobus vždy meškal. Podupkávala som nohami. Mráz mi vyťahoval z nosa sople. Začula som čudný zvuk. Ako keď pukne sklo, do ktorého naliali príliš horúcu vodu. Obloha mala zlovestnú farbu. To puknutie bolo ozaj silné. Možno v nebi praskla obrovská struna. Hviezdy sa prekotúľali do novej konštelácie. Prepichnuté oblaky sypali sneh. Najprv pomaly, neskôr silnejšie a silnejšie. Ostré pichľavé vločky zúrivo bubnovali na zmrznutú zem. Čas sa začal zrýchľovať. Ľudia sa dali do pohybu. Ani neviem prečo, pocítila som náramnú úľavu.

Mama celé dni vysedávala pri rádiu. Počúvala Slobodnú Európu. Fajčila jednu od druhej.
„Už to prasklo, dievčatko moje,“ opakovala a ako šialená mi bozkávala líca. „Škoda, že babča nežije,“ vzdychala a vybrala zo sekretára urnu.
Slávnostne ju položila na kuchynskú linku. Neviem, prečo si myslela, že babča vo vnútry počúva. V „zakázanom“ rádiu hovorili o demonštráciách v Prahe, o tvrdých policajných zásahoch, o vodných delách. Študenti dávali fízlom do rúk kvety, ale aj tak im rozmlátili tváre. Demonštrácie sa nezadržateľne šírili. Ako nočný mráz. Štípali nosy. Zaliezali pod nechty. Nútili stále viac ľudí tlieskať a cinkať kľúčmi na námestiach. Režim sa začal nezadržateľne rozpadávať. V škole nám dali riaditeľské voľno. S mamou sme sa poriadne obliekli a vybrali sa demonštrovať. V rukách nám visela vlajka. Pod kabátom mamu hriala pollitrovka rumu. Stáli sme pod improvizovane zbúchanou tribúnou a počúvali rečnenie disidentov. Rozprávali o ľudských právach, slobode, spravodlivosti. Vyzývali hajzlov nenažraných, aby zložili moc. Ľudia boli strašne naštvaní. Kričali. Z úst im vychádzala para. Pripomínali stádo divokých koní. Pripravené zdemolovať aj ten najpevnejší plot. Po každom rečníkovi dav skandoval. Pesničkár na tribúne zahral prvé akordy Krylovej piesne. Ženy tancovali. Niektorí muži plakali a navzájom sa bozkávali. Zbadala som Matildu. Mama ju ponúkla rumom. Poriadne si odpila, vzala ma za ruku a spolu sme spievali štátnu hymnu. Tiekli jej slzy. Ešte nikdy som ju nevidela takú šťastnú. Ani keď sme vyhrali našu prvú medailu. „Zamatová“ mala silné euforické účinky. S Romanou sme tancovali v električkách. Na ulici žartovali s cudzími ľuďmi. Tváre, roky väznené v zamračenom totalitnom úškľabku, sa začali usmievať.

Kŕmič z jazdiarne záhadne zmizol, tak sme sa všetci striedali pri večernom kŕmení. V ten večer som mala službu ja. Roznášala som seno. Omámila ma vôňa materinej dúšky. V náručí som odrazu držala letnú rozkvitnutú lúku. Mala som chuť si do nej ľahnúť. Za oknami svietil studený mesiac. Vyzeral, ako obrovský žiariaci reflektor. Kone už ticho prežúvali, keď ktosi vošiel do stajne. Opitý muž sa plazil po zemi a kričal niečo po nemecky. Zdalo sa mi, že je to súdruh direktor. Prizrela som sa mu lepšie a videla esesáka v uniforme. Otváral dokorán boxy a kričal: „Das Ende! Das Ende!“
Chcela som mu povedať, aby okamžite prestal, že kone utečú a stane sa nejaké nešťastie! V boxoch však neboli kone. Stáli tam ľudia v pásikavých rovnošatách, vychudnutí na kosť. Mlčali. Ako z filmov o koncentrákoch. Esesák vrieskal. Mával revolverom a na smrť vychudnutí väzni sa na neho dívali obrovskými hladnými očami. Myslela som, že mi preskočilo. Vybehla som na vzduch,
aby ma prefackal mráz. Omŕzali mi uši. Triasol sa mi žalúdok. Strašne som sa bála. Trvalo dlho, kým som sa vrátila späť. Kone žrali seno a spokojne mručali. Po väzňoch ani stopy. Len súdruh direktor natiahnutý medzi slamenými balíkmi nahlas chrápal. S vodkou v ruke.
V decembri prišiel Mikuláš. Doniesol nám darček v podobe definitívneho pádu komunistickej vlády. Mama sa od šťastia strašne opila. Po dlhom čase spievala maďarské pesničky.
Na Štedrý večer sme vyliezli na vyhliadkovú vežu. Pod nami svietilo mesto. Pripomenulo mi gýčové sviečky na našom vianočnom stromčeku. Bledé studené hviezdy bozkávali špicatú vežičku Dómu. Kdesi buchla petarda.
Oziabalo mi prsty, keď som z ruksaku vyberala urny. Mama sa smiala aj plakala.
„Nerozmyslíme si to?“, opýtala som sa.
Nahlas sa vysmrkala do vreckovky. Rázne mi vzala urny z rúk a vysypala ich doprázdna. Chvíľu som pozorovala, ako babčin a dedov popol vytvoril neoddeliteľnú jednotu a so snehovými vločkami padol na konečne slobodnú zem.
Boli sme naivky. Najmä mama. Syndróm kanárika v klietke. Bola presvedčená, že nastanú skvelé časy. Dala výpoveď a šla podnikať. Rátala, že nám vrátia babčinu krčmu. Snívala, ako ju zariadi, aké jedlá bude podávať a kam pôjdeme za zarobené prachy na dovolenky. Kdesi vyhrabala babčinu starú kuchárku. Učila sa z nej variť podľa receptov, z ktorých sa varilo ešte za Rakúsko-Uhorska. Lenže nakoniec z toho nebolo nič. Na reštitúciu sme nemali nárok. A tak mama musela zobrať zle platený flek sekretárky. U bývalého eštébáka. Všetko sa menilo. Do obchodov prichádzali nové handry aj potraviny. Namiesto portrétu Lenina vycapili reklamu na Coca-Colu. Predavačku vo výkupe fliaš nahradil automat. Rýchle autá zahraničných značiek zlostne trúbili na chodcov. Ako päsť na oko pôsobili na cestách staré socialistické autobusy.
Nakoniec nikto nešiel sedieť. Za to, čo urobili dedovi a babči. Všetci zmenili imidž. Komunistickú knižku vymenili za bankový účet.
V jazdiarni tiež prebehli zmeny. Zo súdruha direktora sa stal pán podnikateľ. Aj Arpiho garáž zbúrali. Na jej mieste postavili blikajúcu herňu na automaty. Čas sa začal merať peniazmi. V novinách sa objavili slová ako trh, konkurencia a kupónová privatizácia. Reči o slobode prekričali škrekľavé slogany televíznych reklám. Pornočasáky v stánkoch vytlačili Ábécéčko. Klietku z ostnatého drôtu sme vymenili za klietku zlatú. Odrazu všetci potrebovali nové autá, obleky aj manželky. Riaditeľ sa priviezol do jazdiarne v novom BMW. Vykopol vrátnika. Vymenil ho za holohlavého týpka z SBS.

***

A műlovarnő
(részlet)

Közeledett a tanévkezdés. A szünidő vége miatt érzett szomorúságunkat Romanával pisztáciafagylalt segítségével űztük el. Olyan volt az íze, mint a fagyasztott petrezselyemzöldnek. Egy vicces kinézetű, parókás nő, aki az iskolai szertár kitömött görényére emlékeztetett, pléhbódéból árulta a hűsítő nyalánkságot. A tanci nénik szeptember elsején kiosztották a szétesőfélben lévő tankönyveket. Ahogy minden évben, a sulirádióból idén is meghallgattuk az igazgató beszédét az imperializmus veszélyeiről, a világbéke és az úttörői bátorság jelentőségéről. A szokatlanul erős szeptemberi nap tüzes kohóvá változtatta az osztályunkat. Az izzadság a szemünkbe folyt. Valaki lelopta az ablakokról a rolót. Az idő csigalassúsággal vánszorgott, szinte egy örökkévalóságnak tűnt, mire az utolsó óráról is kicsengettek.

A lakótelepen megállt az élet, senki sem mozgott, az építkezés kongott az ürességtől, csend volt mindenütt. Csak az orrfacsaró szagú lakótelepi büfé ré-
szegeinek dalolása fodrozta a bűzös kavicsbánya vizének felszínét. A csendes őszt vad november követte. Rendszeresen vacogtam a megállóban. A busz mindig késett. Fagyoskodva toporogtam, folyt az orromból a takony. Különös hangra lettem figyelmes. Mint amikor elreped az üveg, amelybe túl forró vizet öntöttek. Az ég színe vészjóslóvá változott. Ez a hang tényleg erős volt. Talán elpattant az égben egy hatalmas húr. Változott a csillagok állása. A kilyukasztott felhőből hullani kezdett a hó. Eleinte csak komótosan, később egyre sűrűbben. Az éles, szúrós pelyhek dühösen kopogtak a megfagyott földön. Felgyorsult az idő. Az emberek mozgásba jöttek. Nem is tudom, miért, hatalmas megkönnyebbülést éreztem.
Anyám egész napokat töltött a rádió mellett ülve, a Szabad Európát hallgatva. Egyik cigit szívta a másik után.
– Már kipukkadt, kislányom – ismételgette, és mint egy őrült, csókolgatta az arcomat. – Kár, hogy nagyika ezt már nem élte meg – sóhajtott, és kivette a szekreterből az urnát.
Ünnepélyesen a konyhapultra helyezte. Nem tudom, miért gondolta, hogy a nagyika odabent hallgatja, amit mond. Az „illegális” rádióban a prágai tüntetésekről beszéltek, kemény rendőri beavatkozásokról, vízágyúkról tudósítottak. A diákok virágot nyújtottak át a rendőröknek, de azok így is szétverték az arcukat. Visszatarthatatlanul elharapóztak a tüntetések. Mint az éjjeli fagy. Csípték az orrot. A körmünk alá másztak. Egyre több ember kényszerült arra, hogy tapsoljon és csörgesse a kulcscsomóját a tereken. A rendszer visszatarthatatlanul esett szét, az iskolában igazgatói szünetet kaptunk. Anyám és én rendesen felöltöztünk és elindultunk a tüntetésre. Zászló lógott a kezünkben. A kabát alatt anyámat egy félliteres rum melegítette. Egy rögtönzötten összetákolt emelvény előtt álltunk és a disszidensek beszédét hallgattuk. Az emberi jogokról, a szabadságról, igazságosságról szónokoltak. Felszólították a szemét árulókat, hogy adják át a hatalmat. Az emberek szörnyen feldúltan kiabáltak, láthatóvá vált a leheletük. Mint a vadlóménes. Bármelyik pillanatban kész lerombolni a legerősebb kerítést is. A tömeg minden szónok után ütemes skandálásba kezdett. Az emelvényen álló énekes játszani kezdte egy Karel Kryl-dal első akkordjait. A nők táncoltak. Voltak férfiak, akik sírtak és körbecsókolták egymást. Észrevettem Matildát. Anyám rummal kínálta. Embereset kortyolt, kézen fogott és együtt énekeltük a nemzeti himnuszt. Folytak a könnyei. Még sosem láttam ilyen boldognak. Még akkor sem, amikor megnyertük az első érmünket. A bársonyos forradalom euforikus hatással bírt. Romanával táncra perdültünk a villamoson. Az utcán idegenekkel viccelődtünk. Az évekig önkényuralmi elnyomástól borús arcok mosolyogni kezdtek.

A lovarda etetőjének rejtélyesen nyoma veszett, így hát váltottuk egymást az esti etetéskor. Aznap este én voltam a soros. Széthordtam a szénát. Elkábított a mezei kakukkfű illata. Egyszeriben egy egész virágos nyári rétet öleltem magamhoz. Kedvem lett volna beleheveredni a szénába. Az ablakon át bevilágított a hideg hold. Úgy nézett ki, mint egy óriási fényes reflektor. A lovak csendesen rágták a szénát, amikor valaki bejött az istállóba. A részeg férfi a földön kúszott, és németül kiabált valamit. Úgy tűnt, hogy az igazgató elvtárs az. Jobban szemügyre vettem, és megláttam az SS-egyenruhát. Sarkig tárta a lovak bokszait, és azt kiáltotta: Das Ende! Das Ende!
Már mondani akartam neki, hogy azonnal hagyja abba, mert a lovak elszaladnak, és valamilyen szerencsétlenség történik. Ám az istállóbokszokban nem lovak, hanem csíkos egyenruhás, csontsovány emberek álltak. Hallgattak. Mint a koncentrációs táborokról szóló filmekben. Az SS-tiszt meg ordított. A fegyverével hadonászott, a halálosan lesoványodott rabok pedig hatalmas, éhes szemmel bámulták. Azt hittem, eszemet vesztettem. Kiszaladtam, hogy a jeges levegőn magamhoz térjek. Majd lefagyott a fülem. Remegett a gyomrom. Szörnyen féltem. Sokáig tartott, míg visszamentem. A lovak ették a szénát, és elégedetten prüszköltek. A raboknak hűlt helyük, csak az igazgató elvtárs horkolt hangosan a szalmabálák között elterülve. Kezében egy vodkás üveg.

Decemberben elérkezett a Mikulás. Ajándékot is hozott a kommunista rendszer végleges megdőlése formájában. Anyám szörnyen lerészegedett a boldogságtól. Hosszú idő óta először magyar nótákat énekelt.
Szenteste felmásztunk a kilátótoronyba. Alattunk világított a város. A karácsonyfánkon lévő giccses égőkre emlékeztetett. A sápadt fehér csillagok csókot leheltek a székesegyház csúcsos tornyára. Valahol eldurrant egy petárda.
Remegett a kezem a hidegtől, amikor előhúztam a hátizsákomból az urnákat. Anya sírt és nevetett egyszerre.
– Nem gondoljuk meg magunkat? – vetettem oda kérdőn.
Hangosan kifújta az orrát a zsebkendőbe. Határozottan kivette a kezemből az urnákat és mind egy szemig kiszórta a tartalmukat. Egy ideig néztem, ahogy nagyika és papa hamvai elválaszthatatlan egységet alkotva, a hópelyhekkel összekeveredve végre szabad földre hullanak.
Naivak voltunk. Főleg anyám. A kalitkába zárt kanárimadár szindrómája. Meg volt róla győződve, hogy nagyszerű idők jönnek. Beadta a felmondását, és vállalkozni kezdett. Azzal számolt, hogy majd visszaadják nagyika kocsmáját. Arról álmodozott, hogyan rendezi be, milyen ételeket kínál, s hol nyaralunk a megkeresett pénzen. Valahonnét előkotorta nagyika öreg szakácskönyvét. Főzni tanult belőle, azokat a recepteket próbálgatta, amelyeket még az Osztrák–Magyar Monarchia idején készítettek. Csakhogy végül nem lett az egészből semmi. Nem volt jogalapunk visszaigényelni a kocsmát, így anyámnak el kellett fogadnia egy rosszul fizető titkárnői állást. Egy volt titkosszolgálatosnál. Minden megváltozott. Az üzletekbe új rongyok és élelmiszerek érkeztek. A Lenin-szobrok helyébe mindenhol Coca-Cola-reklám került. Az üvegvisszaváltóban automatára cserélték az elárusítónőt. A külföldi márkájú gyors autók dühösen dudáltak a járókelőkre. Az öreg, szoci buszok az utakon szinte szúrták az ember szemét.
Végül senki nem került börtönbe amiatt, amit papával és nagyikámmal tettek. Mindenki imidzset váltott. A pártkönyvet bankszámlára cserélték.
A lovardában is változások álltak be. Az igazgató elvtársból vállalkozó úr lett. Árpi garázsát is lebontották. Villogó automatákkal teli játéktermet építettek a helyére. Az időt pénzben kezdték mérni. Az újságokban olyan szavak jelentek meg, mint piac, konkurencia és vagyonjegyes privatizáció. A szabadságról szóló beszédet túlharsogták a televíziós reklámok rikácsoló szlogenjei. Az Ábécé című gyereklapot kiszorították a pornóújságok a standokról. A szögesdrótkalitkát aranykalitkára cseréltük. Egyszeriben mindenkinek új autó, öltöny és menő feleség kellett. Az igazgató új BMW-vel jött a lovardába. Kirúgta a portást. Egy kopasz pacák jött a helyébe, aki egy őrző-védő szolgálat biztonsági alkalmazottja volt.

Vályi Horváth Erika fordítása