Made in Czechoslovakia

Nosztalgiaszótár; szerzők: Ardamica Zorán, Bárczi Zsófia, Czinki Ferenc, György Norbert, Háy János, N. Tóth Anikó, Száz Pál, Veres István, Vida Gergely)

Előszó
A hírlapok 2014 nyarán számoltak be róla, hogy cseh és szlovák bankok (nem mellesleg: az exportért és importért felelős bankok) újra bevezetik a Made in Czechoslovakia termékmegjelölést, hogy ezzel próbálják fellendíteni a hazai áruk külföldi forgalmát.

Rájöttek ugyanis, hogy a nagyvilágban nem nagyon vette észre senki, hogy Csehszlovákia már nem létezik: a „Csehország” és a „Szlovákia” országnevek felettébb gyanúsan csengenek azok számára, akik csehszlovák termékeken nőttek fel.
Lássuk be: igazuk van a bankoknak! A csehszlovák termékek fénykorában minden olyan egyszerű volt, minden olyan áttekinthető volt, kiismerhető, megszerethető. Egyszóval: minden olyan csehszlovák volt. Ezen a térfélen mindenkiben volt némi csehszlovák, még abban is, aki azt sem tudta, hol van ez a nagyszerű ország: Tesla-rádió közvetítette hozzá a szocialista propagandát, vadiúj csillogó Jawa motorról álmodozott, vagy épp – ha kevésbé szerencsés helyre született – csehszlovák fegyverek ropogtak az ablaka alatt. Minden olyan egyszerű volt, kiismerhető, áttekinthető. És persze mindenki ifjú volt, mert a csehszlovák termékek az ifjúságnak készültek; leszámítva a pártvezetőket, akik viszont mi mást tehettek volna, mint hogy ezt az ifjúságot pátyolgassák. Ez volt a kutya kötelességük. Ők kötelességtudóak voltak, az ifjúság pedig ebből adódóan erkölcsös. Így lett minden ilyen egyszerű, kiismerhető és megszerethető.
Csehszlovákia még mindig velünk van, pedig ma már semmi sem annyira egyszerű, kiismerhető és megszerethető, mint akkoriban. Velünk van a csallóközi szúnyogfelhős estéken még mindig bájosan pöfögő Babettákban, velünk a szomjunkat semmi máshoz hasonlóan nem oltó kiskofolákban, velünk a fiókjaink mélyéről nagytakarításkor előguruló koronaérmékben. És ilyenkor, amikor rábukkanunk, a múltunkat is olyan egyszerűnek, kiismerhetőnek és megszerethetőnek látjuk.
Mintha valaha a miénk lett volna.
(A szerk.)

ALPA (nagyon csehszlovák) Először az volt, hogy a drága jó anyukám a fájó, kalciumhiányos tejfogaimat ezzel a csodaszerrel próbálta kúrálni: kockacukorra csöpögtette, hogy szopogassam a megfelelő helyen. Mit mondjak, ízlett. Nyilván, ez sokunknak megvan így. Hogy segített-e a fogfájáson, vagy sem, erről már nincsenek megbízható információim. Talán segített: egy kockacukorba pumpált Alpa-esszencia, plusz némi anyai szeretet – végül is nem a legrosszabb kombináció.
Aztán volt az, hogy kenegetni kellett öregapám fájó ízületeit, izmait, derekát, vállát, a csontjait (igen, még a csontjait is) ezzel az izével. Sokan úgy gondolják, hogy erre megfelelőbb folyadék a Lesana, ami tulajdonképpen az Alpa kistestvére. Ha e két csodaszer különbségeit (előnyeit, hátrányait stb.) szeretnénk érzékeltetni, érdemes az ukrán exportból származó pancsolt borovicska és a Becherovka közti nüánsznyi eltérésekre gondolnunk: a szín és a fűszerezés mindkét esetben más, de a lényeg ugyanaz.
Majd jött Putyú bácsi, aki egyszerre fölülírta az Alpára vonatkozó összes paradigmát: fogta a szeszt, és úgy, ahogy volt, benyakalta. Putyú bácsi természetesen idült alkoholista volt, vénségére teljesen megvakult, többek között a mértéktelen sósborszeszfogyasztás miatt, de majd’ száz évig elélt (na jó, úgy nyolcvanig). Állítólag négy veséje volt, soha nem izzadt, és kilométerekről megérezte a piát. A végén már az Okenát is megitta (lásd még: az élet Alpája és Ókenája), ami egy kék színű, alkoholt tartalmazó ablakmosószer, de annyi szépérzéke azért maradt, hogy előtte a folyadékot átszűrte kenyéren.
Most meg az van, hogy a Colgate, a Listerine, a Vademecum stb. szájmosó- és öblítővíz elmehet a fenébe, ha egy nyavalyás afta keletkezik a szerencsétlen ember szájában, s csak a sósborszesz segít. Kicsit ugyan szétmarja a pofádat, de pár nap alatt eltüntet minden nyomot. Még az ujjlenyomatot is. Kell ennél több? (György Norbert)

GLOTKi (régi idők glotkija) A glotki, ez a furcsa és teljességgel megmagyarázhatatlan ruhadarab, a csehszlovák idők egyik leplezetlen merénylete az emberi méltóság ellen, gyermekkorunk tornaóráinak elengedhetetlen tartozéka volt. A cvicskivel és a fehér tricskóval együtt. Azoké a tornaóráké, amik eleve az önbecsülés teljes szétforgácsolásának órarendileg pontosan behatárolt, a rituális ismétlődés folytán tökéletesre csiszolt gyakorlatát biztosították.
Pedig mozogni jó volt. Kötelet vagy rudat mászni, lengőgyakorlatokat végezni a lovon, vagy csak lógni a bordásfalról. A lelki megpróbáltatást nem a gyakorlatok jelentették, hanem a sorakozó, a folyamatos igazodás, a stopperrel mért idő és az öltöző és tornaterem közti táv leküzdése glotkiban. Glotkija még a Kisvakondnak sem volt.
Óvodában még elment, alsó tagozaton is. De hatodiktól egyre kínosabbá vált „talpig glotkiban” kivonulni a sportpályára. Vagy átmasírozni a teljes iskolaépületen. Mérleget csinálni a felfordított tornapad keskeny talpán. Gránátot dobni (békeharcos sportág), illetve bakot ugrani – ez utóbbi különösen. Egyre kínosabb lett kilépni az öltözőből. Főleg, ha a tornaterem nem is a saját iskolánkban volt. Átvonulni – glotkiban – az idegen tekintetek kereszttüzén, valódi vesszőfutásnak számított. A kiseprűzésre ítélt bűnösöket hajtották így végig régen a városokon. A glotkihordás stigmatizált, a stigmatizáltság pedig az önkirekesztés lélektani mechanizmusát indította be. Ez az abszurd és groteszk ruhadarab afféle csehszlovák skarlát betűként működött. Gyanítom, nem annak szánták, mégis, az erőszakolt egyformaság és a szokolista fegyelem örökségének illúziója által formált csehszlovák mozgás- és testkultúra ezen emblematikus ruhadarabja tökéletesen betöltötte a megszégyenítés társadalmi eszközének szerepét.  
Nyilván nem volt ebben semmi tudatosság. Mégis, a szégyenkező embereket könnyű irányítani. A megszégyenítés évszázadok óta jól bevált fegyver a totális befolyás igényével fellépő társadalmakban.  Ott, ahol az egyén mássága kikü-
szöbölendő hibának számít. Ott, ahol a siker mindig kollektív, a kudarc mindig individuális. Ahol egyszerre kell lépni és fordulni, és ahol a gondolkodást is szinkronizálja a fennálló rend. No, ott jelenik meg a glotki. Vagy valami hasonló. (Bárczi Zsófia)

GOTT, KAREL Karel Gott, mint a neve is elárulja, isteni származású, s csak véletlen, hogy valójában Csehszlovákiában látta meg a napvilágot. Szülei németek, ezért van, hogy a név nem a csehszlovákok számára otthonosabban csengő Král Bůh vagy régiesebben Korol Bůh, vagyis Istenkirály lett. Bár énekesi pályára került, mert a hangja is isteni volt, de mindvégig tudta, hogy ő valójában világuralomra született. Egy próbálkozása volt is, hogy előbb a csehek elnöke legyen, aztán átvegye Európa, a Föld, s végül a mindenség fölött a hatalmat, de a demokrácia intézménye nem tette lehetővé, hogy mindez megtörténjen. Ebből is látszik, a demokrácia rendkívül érzéketlen az isteni dolgokra. Földhözragadt, primitív, ráadásul bárki szavazhat, szóval olyan emberek kezébe is döntési lehetőséget ad, akikre még egy bicikli irányítását sem bíznánk rá, nem még egy országét.
Köztudomású, hogy a világon mindig mindenütt jelen volt és még mindig jelen van egy Karel Gott. Ezek a különböző nemzetiségű Gottok valójában testvérek. Mindenki tudja, hogy például Korda György Karel Gottnak az édestestvére. Annyira hasonlítanak egymásra, hogy képesek akár egymást helyettesíteni is, ha a másik nem ér rá. A Lady Carneval című dalt bármelyikük elénekelheti, csak a plakátról derül ki, hogy ez most a Gyurika vagy a Karelka volt. De hasonló szerepet játszott az angolszász világban Tom Jones vagy épp Frank Sinatra. (Amúgy Tomika a legfiatalabb, aztán jön Karolka, utána Gyurika, s végül Frankocska a legöregebb, neki aztán van egy idősebb svájci rokona is, Frank bácsi, ő történetesen nem tud énekelni, de a rossznyelvek szerint ő pénzeli az akciókat.)
A mai napig csak sejtéseink lehetnek, hogy ennek a családnak, nyugodtan nevezhetjük szent családnak, mi a valódi célja. Megelégszik-e azzal, hogy borzalmas zenékkel árasztja el a Földet, hogy minden zenei ízlést ízzé-porrá zúzzon, s zenei szempontból az egész világot megsemmisítse, vagy ennél nagyravágyóbbak, s a világ teljes elpusztítását tűzték ki célul. A CIA és a MOSZAD, valamint a KGB megmaradt része folyamatosan nyomoz utánuk, de mindezidáig eredménytelenül. Többen gyanítják, hogy ezeket a titkos szervezeteket is ellepték már a különböző nemzetiségű Karel Gottok (csak a csehszlováknak öt gyereke van, legalábbis hivatalosan, s ki tudja, mennyi nem hivatalosan), s hogy valójában minden politikai szereplő, még Putyin mögött is ott van egy ilyen nemzetcsalogánya. Feltételezhetjük, hogy
már évtizedek, sőt, évszázadok óta tart a világ elgottosodása, s a rajongók nem mások, mint a GOTT-hálózat emberei. Hogy ennek az állításnak az igazságtartalmáról meggyőződjünk, elég csak arra gondolni, hogy Budapesten az úgynevezett Korda-villa adott helyet a legtöbb titkos politikai megbeszélésnek. Miért? Más helyszín nem volt megfelelő? A válasz magától értetődő! S ehhez jön még hozzá az etyeki Korda-stúdió, ahol számtalan hollywoodi filmet forgattak az utóbbi években. Gyanús, hogy ezek a filmek is észrevétlen, a képek mögé titkos jelekként bekódolva a Karel Gottok akaratát terjesztik szerte a világon. És ne higgyük, hogy Csehszlovákia szétesése akárcsak pillanatokra is megroppantotta volna a Karel Gottok titkos akaratát. Nem, Csehszlovákia szétesése, ahogyan a jugoszláv háborúk, a trianoni békeszerződés, a világosi és nagymajtényi fegyverletétel mind a Karel Gottok titkos tevékenységének következménye. S míg Nietzsche azt hitte már a XIX. század végén, hogy Gott ist tot, valójában épp az ellenkezője történik, folyamatosan szaporodnak a kisebb és nagyobb Gottok szerte a világban. (Háy János)

JAWA (a csehszlovák motorok mitológiája) Írhatnám, hogy olyan ez, mint az első szerelem, de nem írom, mert nem olyan. Soha nem érdekeltek a motorkerékpárok, meg úgy általában a közlekedési eszközök, sem maga a közlekedés. Az aszfaltra festett jelzések, a táblák, a felelősség, sem a rendszabályzat. Azt sem akartam soha kipróbálni, milyen, amikor egy fürdőruhás lány átkarolja a derekamat motorozás közben, én pedig szakszerűen bedőlök a kanyarban. De egy pepita ülésű fekete 250-es Jawára nem mondanék nemet. Ennek három oka van. Az első, hogy 1929. augusztus 17-én délelőtt fél tizenegykor František Janeček cseh fegyvergyár-tulajdonos bejegyeztette a Ja-
wa márkát (miután megvette a német Wanderer motorkerékpárok licencét). A másik, hogy a Janeček-Wanderernél huszonöt évvel később elkezdték gyártani a „Kývačka” típusú 250 köbcentiméteres hengerűrtartalommal rendelkező motorkerékpárokat, némelyiket pepita bőrüléssel. Nagyjából negyvenöt évvel ezután pedig azt mondja a gyerek, aki az iskolapadban mellettem ült, hogy lenne egy ilyen „kettőötvenes” eladó, bár az ülése sajnos nem pepita. Kétezer koronáért, papírok nélkül. Soha azelőtt semmilyen motoron nem ültem, csak azon a pepita ülésű 250-esen, amelyik az udvarunkban porladt.  Nagyapámé volt, szőlőbe járós motor, persze hogy fekete. Apró gyerekek voltunk, néha felmásztunk rá, hogy tudjuk, milyen, amikor ül mögöttünk egy fürdőruhás lány, mi pedig szakszerűen bedőlünk a kanyarban, de nem tudtuk meg. Jó, hogy magunkra nem döntöttük, hisz csak úgy neki volt a falnak támasztva, évekig ette a nap. Aztán az öreg eladta ötszáz koronáért a Hubacs Lacinak. Vagyis, amikor az iskolában szóltak, hogy lenne egy ilyen motor eladó, igent mondtam. Az illetékesek persze közölték, amikor meglátták, hogy ez így nem lesz oké, soha motoron nem ültem, és ez egy hatalmas gép, agyon is csaphatom magam vele, akár álló helyzetben. Meg hogy húzzam be a tengelykapcsolót, ha megállok, ne csak fékezzek, mert „húz” a motor. Persze, értem, köszönöm, igen. Nekem már az is elég volt, hogy kimentem az udvarra, és néztem. Egy henger, két kipufogóval, nagy gyönyörűség.
Néha aztán, langyos-denevéres szürkületben kitoltam az udvarból, és elkezdtem közlekedni. Öngyilkos lelkületű motor volt. A hátsó, vagyis a kisebb fogaskerék előre volt szerelve, a nagyot, ami eredetileg elöl volt, azt meg hátra tették, hogy a motor jobban húzzon. Nem tudott olyan gyorsan menni, inkább erősebben. Dombokra ideális. Óvatosan kellett elindulni vele, mert egy kerékre állt nagyon könnyen, ha pedig egy ilyen gép ránk fekszik, szétkenődhetünk könnyen, és váratlanul beállhat a halál. Megtörtént, hogy a temetőközben épp egyesből raktam át kettesbe, kicsit meggázoltam, és felemelkedett az eleje olyan ötven centire, szóval igaz. Egyszer kitisztítottam a karburátort, vagyis a porlasztót. Két darab 14-es anyát kellett lecsavarni, kiszedni az úszókát, meg kifújni a rézdűznit, ami egy átfúrt sárga csavar. Kifújtam, összeraktam, ment. A benzint persze olajjal kellett keverni, volt is füst. Dong… dong… dong. Ilyen volt a hangja, mert kétütemű. Nem jártam vele sokat. Átteleltettem a gabonás zsákok alatt, a következő tavasszal pedig el kellett adni. A kerekekből talán tolókocsi lett, a motort pedig talán átalakították kistraktorrá, falusi igények szerint.
A Jawa motorok világa, mint tudjuk, külön mondakör, amely Csehország, Morvaország, Szilézia és Szlovákia területein szinte egyenlő a veterán motorkerékpárok kultúrájával, ez rendben is van. De engem a Pionýr például soha nem vonzott. A név magyarul azt jelenti: úttörő. Még a szintén csak 50 köbcentis Mustangért is hamarabb hajlandó lettem volna pénzt adni, mint a Pincsiért. Van is egy családi fénykép, hogy csecsemőkoromban öregapám a sárga Mustang mellett a kezében tart, közben pedig süt a nap. Szóval a Pionýr a tipikus plebejusmotor. Aki nem akar többet, csak egy motort, annak jó a Pionýr. Amikor a gyerek tizenhat éves lesz, átkattan neki, szerzünk egy Pionýrt, hadd nyírja. Aztán két év múlva már a lányok fogják érdekelni, a motort meg elpasszoljuk pár száz koronáért. A motorkát, ahogy felénk mondják.
Ezek az úgynevezett kismotorok. A nagymotor a Jawák között a százötvenesnél kezdődik. Százötvenes ČZ, vagy ahogy mondani szokták, a csezet. Česká Zbrojovka, cseh fegyvergyár. Utána jön a Jawa 175, vagyis az egyhetvenötös, szimpla kipufogóval, vagy kettővel. Aztán a kettőötvenes. Őt már a hangjáról illik megismerni, kétutcányi távolságból is, nem összekeverve a háromötvenessel. A háromötvenes szintén nem érdekelt soha. Akik tizennyolc éves korukra nem gyógyultak ki a Pionýr-lázból, kaptak háromötvenest. Azok már divatmotorok, két szögletes hengerrel, hátul felfelé billentett kipufogókkal, modern formavilág. A kettőötveneseké még egyenes, párhuzamos az úttesttel. Azokban még van tartás. Vagy ha még régebbre megyünk: ott a Jawa 500 köbcentis szörnyetege, hivatalos nevén a Jawa 500 OHC, a tipikus királytengellyel. Vietnami piacosoktól vásárolt szivacsszandálban, falusi főúton vezettem egyszer. Autó jött szembe, az én felemen meg lassan tekert egy biciklis néni. Megvártam, persze, nem előztem, de még napokig remegett a lábam, ha eszembe jutott, hogy rugalmas hetven kilómmal ötszáz lóerőn egyensúlyoztam, és nincsenek halottak. Kéthengeres az is, persze. Egyszer a letámasztója nyáron a házunk előtt átszúrta az aszfaltot, és eldőlt.
Meg ott vannak a 40-es évek végén gyártott 250-es és 350-es Perákok (hivatalosan Pérák). Istenségek szintén. Mindkét típus a jellegzetes, háromszög alakú oldaldobozzal, ami a 250-eseknél már téglalapot formáz. A Kývačkán meg a Panelen is. A Panel a Kývačka utódja, az már a 60-as évek eleje. Arról különböztethetők meg, hogy a Kývačkán a kormány nem más, mint a lámpafejből kiálló két kormányszarv, a Panelnél viszont a kormányszarvak alsó részére rányúlik egy-egy rövid fémtakaró a lámpafej folytatásaként.
Langyos nyárestén hatvannal repeszteni a töltésen, trikó és bukósisak nélkül, strandpapucsban. Hegedülnek a tücskök, a Jawa 250-es Kývačka pedig csak dong… dong… dong. Kicsit fáj a lábam feje, amikor a sebességet visszafelé rakom, de nem érdekel. Talán felül egyszer a fürdőruhás lány is, és szakszerűen bedőlünk a kanyarban. (Veres István)

JÉERDÉ Apukám a jéerdében dolgozik. Traktorista. Répát hord, meg búzát meg kukoricát meg ganajt. Ő jár a legrosszabb traktoron. Mindennap elromlik vagy kétszer. Dől a füst a kéményéből, apukámból meg a káromkodás. Szerencsére mindig meg tudja javítani. Örömében bemegy a kocsmába. Ott már várja a többi traktorista, mert egyszerre jár le a munkaidejük. Megbeszélik a traktorbajokat. Apukám tudja a legtöbbet. Fel is néznek rá. Én is felnézek rá, mert még csak a derekáig érek. Jó traktorszaga van, amikor hazajön.
Anyukám a jéerdében dolgozik. Etető. Fél négykor kel. A bocik már nagyon várják, hogy reggelit adjon nekik. Én is várom, de engem nem etet meg. Inkább pletykál Mari nénivel és Katókával. Mire hazaér, én már rég az isiben vagyok. Szerencsére ott kapok iskolatejet meg két kiflit. A tej zacskója elég büdös. A fogammal tépem ki a csücskét. Ha nagyra sikerül a lyuk, akkor vigyázni kell, nehogy kicsurogjon a számból, miközben szívom. A tej finom. Ez anyukámnak köszönhető, mert elegendő eleséget ad a tehénkéknek. A tanító néni irigykedik anyukámra, mert több pénzt keres, mint ő. Anyukám délután nincs otthon, mikor hazaérek a napköziből. Akkor is eteti a tehénkéket. Hiába, azok az elsők. Én csak utánuk kapok vacsorát. Mindig félek, hogy éhen maradok, mert este is meg kell beszélni a fontos dolgokat Mari nénivel és Katókával. Anyukámnak bociszaga van, amikor hazajön.
Nagymamám a jéerdében dolgozik. Fejőnő. Hajnalban felpattan a pionyier-
kára. Lobog a kendője meg a tyeplá-
kinadrágja a szélben. Szivattyúkat kapcsol a tehenek tőgyére. Bőgnek örömükben, hogy megszabadulnak a nehéz tejtől. Nagymamám elgörgeti a tejeskannákat egész az istálló kijáratáig. Jó erős a karja, meg se kottyan neki a sok tejeskanna. Megpaskolja a legszélső tehén hátát. Nagymamámnak tejszaga van, amikor hazajön.
Nagyapám a jéerdében dolgozik. Raktáros. A raktárban gabonahegyek állnak. Nagyapám reggeltől estig számol. Egy könyvbe írja a gabonaszemek számát. Néha összekeveri, és akkor kezdheti elölről. Ha nem sikerül megszámolnia, akkor ott kell maradnia még éjjel is. Ha sikerül végeznie estig, búzaszaga van, amikor hazajön.
Nagytesóm a jéerdében dolgozik. Kapus. Ül a bódéban, és várja, hogy jöjjön valaki. Ha jön valaki, kinyitja a kaput. Lobog a haja a szélben. Egy füzetbe írja, ki jön, hánykor, mit visz, mit hoz. Egyszer azt írta be, hogy Józsi bácsi zsiráfot hozott. Senki nem vette észre. A zsiráfot se, a beírást se. Nagytesómnak szélszaga van, amikor hazajön.    
Keresztapám a jéerdében dolgozik. Predszeda. Ül az irodájában egy nagy asztal mögött. Fehér inge van, kék csíkos nyakkendője. Folyton csörög a telefonja. Kiabál a kagylóba, pedig soha nem mérges. Senkit nem enged be, csak Mártikát a kávéval. Mártika tetszik a keresztapámnak, ezért tíz kávét is megiszik egy nap, hogy Mártika minél többször bejöhessen. Diktál is neki, Mártika boldogan csapkodja az írógépet. Keresztapám meg néha a Mártika farát. Ha nem az irodájában, akkor a Volgájában ül a keresztapám. Körbejárja a szántóföldeket. Lobog a nyakkendője a lehúzott ablakban. A Volga elég jól tud menni a földúton is, nagy porfelhőt kavar. Ebből mindenki látja, hogy keresztapám milyen szorgalmasan dolgozik. Megnézi az istállókat is, de csak az ajtóból, hogy elég kövérek-e a malacok. Nem akarja, hogy ganajszaga legyen, amikor hazajön. Nem is értem, miért mondta neki tegnap az a lófogú kombajnista, hogy mekkora ganaj vagy te, Gyula. (N. Tóth Anikó)

KOFOLA (Kofola állam – karaoke a 24-es tételre )

Kofola államban éltem én,
ahol minden kofola volt,
minden kofola, de nemcsak belül:
komolyan, kívül is, kofola,
kofola,
kofola, kofola, kofola.
Kofola ház és kofola ember,
kofola párt és kofola gyász,
kofolafény a kofolaszemben,
kofola öröm, kofolamáz,
kofola sár és kofola bál és   
kofola dob, kofola gitár,
kofola vágyhoz kofola jár és
kofola, kofola, kofola pinák.
Bevághatod, íme, (kívülről) a réges-
régi anyagot – ha kell,
a kort bármikor ledarálhatod.
Vagy készíthetsz számtalan preparátumot,
szakszerűen szétmért államod kofola-
formalinban lebeghetne, a krakedlis vagy
dunsztos üvegeket (utóbbit a nagyobb
daraboknak) a telázsin kiállíthatod:
a koffein okozta enyhe mámor,
erre gondolnál, ha néznéd.
Már csak ezért sem lehet fekete,
ami eleve hónaljszőr színű
(megengedem: rozsdabarna),
habár, akkoriban, nem néztél
igazán oda,
egyszerűen láttad, hogy kofola,
kofola, kofola,
kofola:
kofola Duna és kofola héj,
kofola duma, kofola part,
a kofola sír az kofolamély,
kofola sodor kofola szart:
és kofola itt a feketeszén,
és kofola itt a kölkök álma,
kofola leszek, ha megnövök én,
kofola feszül a szivárványra:   
kofola mezőn kofolaperje,
kofola Husák kofolacsontja,
kofola a Nelli rejtett szerve,
kofola, kofola,
kofola.  
És kofola minden fekete,
és kofola minden Kofola.  
(Vida Gergely)

KORONA (A csehszlovák húszas. A kamillavirág mëg a bötűk – phytoikon) A kamillavirágnok olyan nagy böcsülettye vót mindigis, hogy vígű még a húszkoronásro is főkerűt a kípe. Ott vót a húszkoronás hátulján a húszas mögött. De az, hogy ott vót, aszt jelënti, hogy utóbb még a elftársok is kíntelen vótak elismernyi a kamillavirágot, forgott a níp kezin. Igën furcsa vót ez a húszkoronás. Láccott, hogy fáronnak má a elftársok. Mer azon még a ëvangéljom fájjo is rajta vót. Ott át ëgy nyitott könyv, abba gyükerezëtt a ílet fájjo, rajta virágok, gyümölcsök, mind a Paradicsomkerbe. De még a Ádámatyánkot mëg a Évanyánkot is odatëttík melléje. Igaz, nem vënnyi észre, mer olyanok, min fijatal korukba, mëg osztán fő vannak őtöztetve öltönybe, nyakkendőbe, kezükbe a ëvangéljom, azt óvassák. De persze ez nagy titok vót, elftársok előtt aszt köllött mondanyi, hogy a tanuló ifijúság van a kípën, mlágyezs sza vzgyëlává, de Öregapád akkor is fölismerte Évanyátokot, ha magossarkúba is vót. Fölöttük mëg süt a nap. No assë nap, úgy min nap. De há a szëmës háromszöget nem tëhettík oda, ammá igën főtünő lëtt vóna, ammá a hitetleny elftársoknak is szëmët szúrt vóna. Há még ha a Szentlelket tëszik oda galamb alakjábo! Mër ezëk a elftársok amúgy olyan hitetleny nípsíg vót, hogy nem gyüttek rá, mi van a kípën. Én nemtom, ki rajzóta, de bisztos jámbor embër vót, hogy még a ëvangéljomot is rátëtte. Mer abbú nyőll a tudás fájjo. Ott vót rajta a ige is, a bal sarokba. Öregapád aszitte, zsidó bötűk azok, mer a Lébus aszonta, bötűkkē teremtëtte Atyámteremtőm a világot. Úgy is van, mer kezdetbe vót a ige. Mikor kigyütt a új húszas, mënt megmutatnyi a Lébusnak. De az aszonta, nem zsidó bötűk azok. Há nem bírtak rágyünnyi. Addig-addig okoskottak, ēmírgűtek, ēmëntek a Pásztorelftársho, ammindíg tutta, mēre kő a nípet terēnyi. No akkor kiderűt, hogy tótbötűk. Ó, szlovák, vagy ó, cseszlovák, aszonta. Kituggya milyen bötűkkē teremtëtte Atyámteremtőm a világot, zsidóbötűkkel-ë, vagy tótbötűkkē. Kinek hugyan. A zsidóknak zsidó bötűkkē, szlovákoknak ócseszlovákkó. Ruszkiknak mëg ruszkibötűkkē. Aszt tutta óvasnyi Öregapád, mer meg köllött tanyúnyi.  Nëkünk mëg magyar bötűkkē írták a ëvangéljomot. No de olyan nem is vót soha! Habár kituggya, mer mámo má aszt is kitaláto valaki, hogy valamikor a rígi világbo vótak magyar bötűk, azzā mindënt mindënkinek főróttak, hát ilyen ez a magyar níp, ugyi, mindíg sok van valakiknek a rovásán. Nos tënnap még a falutáblát is kirakták rovássó. Rá van írva, Marad. De há persze elóvasnyi nem tuggya Öregapád, ki tuggya azokot a krikszkrakszokot, nem tuggya a ócseszlovákot së, mëg má Lébus sincs, aki a zsidó bötűköt elóvasná. Tiszta zavar van má a világbo. A fejesëk a krikszkrakszot megengedik, de azt má nem, hogy Kalincsiakovó helëtt úgy híjják a falut, min mindënki, Maradnak. Vagy legalább Maradovcénak. Mámo má jobban össze van zavarva a világ, mind a bábëli torony idejin. Má csincsung bötűk is vannak Maradon, de legalább ott van óvashatóan is, hogy Ngon Baj. Milyen baj, mér baj, nem tuggya sënki, csak nögon. Zsidó bötűk má nem marattak Maradon, kimëntek azok a kímínyën a háború alatt Öregapád gyerëkkorábo. Csak a sírkövekën vannak, de aszt nem óvassa sënki. No ha maj má mink is cseszlovákú fogunk írnyi, hogy óvasod ē Öregapád sírkövit? Vagy nëtán magyar bötűk lësznek? Aszt má nem hiszëm! Inkább cseszlovák. Mer azokot osztán mëgin rárakták a pízre a fordulat után. Az is kík kvót, mind a rígi húszas, de má ötvenes lëtt. Ez is mutassa, hogy mennyit vesztëttünk, hogy kimëntek a elftársok. Ott má osztán nem köllött rejtëgetnyi sëmmit. Ott vannak a bötűk Atyámteremtőm tenyereji között a ëgyházzó ëggyütt. Csak má a Paradicsomkert hiánzott. Mëg a kamillavirág. Mer a fejesëknek ammá sëmmit së jelëntëtt. Elejire mëg odarakták a Szencirilt mëg a Szemmëtódot. Azok vótak a szlovákok apastaljai, vittík a ëvangéljomot Cseszlovákjábo, kűtte ikët a Szentistván, mënnyi köllött, térítëttík a nípët, monták a ëvangéljomot. Így osztán megkapta mindënki a ëvan-
géljomot a maga nyēvin. Mer nyēv néküli igévē teremtëtte Atyámteremtőm a világot. Evvót Krisztusurunk, a világ megváltó Messijáso. A apastalokba mëg belemënt a lílek ereje, akkor osztán nyēvekën beszítek, hogy mindënki megérthesse a igét. Akinek füle van, meghallja, kinyissa szíve házánok kapuját. Krisztusurunkra is leszát a lílek, mikor Szenjános megkërësztűte. A lílek erejibű születëtt a kamillavirág is. Ezér vót rajta a húszason a ëvangéljommā, igévē, ílet fájjávó. De ezëk máro mind ētüntek a pízrű. Ez jegyzi, hogy mámo még nagyobb hitetlensígbe íll a níp, mind a elftársok idejin. No de mikët beszíllëk, ētünt a kík ötvenes is, ëuró van má, azon mëg má a ige bötűjji sincsenek. Ētünedëzëtt a kamillavirág is a határbú, mer nem bírja ezt a nagy hitetlensígët, mëntën ēszárod. Pedig mennyi kamilla vót rígën a határbo, mind a gyom. Öregapád a fogasbödönnyē szëtte. Mámo má keresve së talányi sëhun. (Száz Pál)

PÁRKI (horcsicával) A párkiról mindenkinek a horcsica meg a május elsejei felvonulások utáni tivornyák jutnak eszébe, és nyilván nem is véletlenül. A „mindenkin” itt most azokat értem, akiknek ez megadatott, ergo, minimum éltek már akkor, és minimum fűtötte őket a nemi vágy. Emlékszem, ahogy vonulunk végig a füleki főutcán (Fő utca), prímán fellobogózva, harsog a rezesbanda, a helyi posta előtt ott áll az a bizonyos piros drapériával burkolt szomorú tákolmány, rajta néhány helyi szoft-brezsnyevi elvtárs, mi meg integetünk vadul. De hősiesen helytállunk, sőt, talán még örülünk is ennek, s végül elnyerjük méltó büntetésünket, ami két maszatos cetli: az egyikre az van írva, hogy „občerstvenie”, a másikra meg, hogy „strava”. Az obcsersztvenyie a nagyfiúknak sör, a kisebbeknek (ezek vagyunk mi) kofola, a sztrava viszont már korosztálytól függetlenül párki horcsicával. Egy téglalap alakú papírtálcán szolgálják fel a cuccot, természetesen szalvéta nélkül, de ez nem is hiányzik. És arra is emlékszem, hogy a horcsicából mindig keveset adnak a párkihoz, kenyeret viszont sokat. És ez így van jól, gondolom akkor én.
Pár évvel később: 1988-at írunk, a május elseje pont vasárnapra esik (mondhatnám azt is, hogy pont keddre, de akkor hazudnék). Tizenhat éves vagyok. A masírozás a fent említett módon lezajlik, a párki-horcsicával-aktus természetesen bekövetkezik, aztán a kofola is bekövetkezik, de valamiért ekkor már úgy érzem (mert fűt a nemi vágy), hogy ez nekem kevés. Valaki valahonnan szerez bort (mert valaki valahonnan mindig szerez bort), sőt, sok bort. Hogy fehéret vagy vöröset, arra már nem emlékszem. Nyilván fehéret is, meg vöröset is, de ez most mellékes. A lényeg, hogy sokat. Aztán felmegyünk a füleki várba.
A füleki vár 1988-ban még kultikus hely volt. Fel lehetett menni, csak úgy, mindenféle hercehurca (belépti díj, okos magyar turisták, turistanők és turistavezető nénik stb.) nélkül. Nekem is kultikus hely volt ez: ott csókoltam meg először egy lányt, ott szívtam el életem első füves cigijét, és igen, ott rúgtam be először úgy, hogy teljesen összerókáztam magam, és másnap nem emlékeztem bizonyos részletekre (csak a félreértések elkerülése végett: mindez különböző napokon történt).
Arra viszont emlékszem, hogy Imolában aznap a Forma 1-es San Marinó-i nagydíjat futották. Ayrton Senna indult az élről, és én ezt valamiért látni akartam (nyilván akkor még F1-rajongó voltam). Kértem a józanabb haverjaimat, hogy vigyenek haza, de azt mondták, pihenjem csak ki magam itt fent, e hűvös, történelmi falak árnyékában, és hagyjam Sennát nyugodtan versenyezni (rögtönzött bölcsességükért azóta is hálás vagyok). A brazil a futamot természetesen megnyerte, tudtam meg később, én pedig, fene tudja, miért, dühös voltam magamra.
Hat év múlva, 1994-ben a május elseje (mert közben volt egy szökőév is, ugyebár) ismét vasárnapra esik. De ekkor már nincs se felvonulás, se párki horcsicával. Van viszont Forma 1-es futam, és mit ad isten, megint Imolában. És megint Senna az, aki az élről indulhat. Ekkor már ott ülök a tévé előtt, és nézem, ahogy a rajt után az élre áll, majd a hetedik körben a Tamburello-kanyarban vezető helyről, teljesen értelmetlen módon a betonfalnak csapódik. Aztán nézem, ahogy kihúzzák a roncsból, és próbálják újraéleszteni. Hirtelen megértem, hogy Ayrton Senna, most, ott, a szemem előtt éppen meghal. A vécén kihányom magamból a vasárnapi ebédet, ami, természetesen, nem párki horcsicával, de ettől csöppet sem könnyebbülök meg.
Nem tudom, hogy függ össze ez a két dolog, nyilván sehogy. És még csak azt sem mondanám, hogy akkor, 1994. május elsején valami megváltozott volna bennem (valami nyilván igen), viszont azóta tudom, hogy nincs többé párki horcsicával.
Virsli van mustárral.
Azt viszont szeretem. És annyi mustárt pakolok mellé, amennyit csak bírok.
Hogy ne legyen hiányérzetem, például. (György Norbert)

PIONYIERKA
1.    – Te mán pionyierka vagy?
– Nem, még csak szikra.
– Mikor lesző pionyierka?
– Jövő héten avatnak.
– Van mán egyenruhád?
– Van, az unokatesómtó.
– Nyakkendőd is van?
– Van hát.
– Fő tudod kötni?
– Gyakorótuk a pionírvezetővel.
– Az a fő, hogy ha főkötöd, vigyázz rá nagyon, hisz a vörös zászló színét hordod nyakadon.
2. Amikor meglett a pionyierka, körbeálltuk az udvaron. Először apukám ült rá, berúgta, jól megbrunnyogtatta, aztán maga elé ültetett, és végigrobogtunk az utcánkon. Kint álltak a népek a házak előtt, integettek. Én is integettem. Aztán következett a nagytesóm, de az rögtön fölfordult, a pionyierka kerekei a levegőben forogtak. Apukám szentségelt, hogy mit kínlódik, még tönkreteszi a motort. Mire nagytesóm föltápászkodott, már nagyapám ült a barna műbőr ülésen. Csak harmadszorra sikerült neki beindítani, de úgy meggázolta, hogy majdnem kiszaladt alóla a motor. Került egyet, és kiabált, hogy nem tudja lefékezni. Apukám szaladt utána, valahogy sikerült leállítani. A népek röhögtek. Akkor jött nagymamám, átdobta a tyeplákis lábát a szép piros benzintartályon, meghúzta a kendőjét az álla alatt, föltette a napszemüvegét, elsőre bestartolta, végigszáguldott az utcán, hogy alig győztük követni a szemünkkel. A népek tapsoltak. Nagymamám azóta szinte le se száll a pionyierkáról. A többiek a családból kénytelenek biciklin vagy gyalog járni.
3. A pionyierka fölrángatta a pio-
nyierkit, majd a kényelmes lábbeliben kigyalogolt az ismeretlen katona sírjához. Randija volt a csapattanács-elnökpajtással. Az pontosan érkezett a megbeszélt időre. Sikerült elcsórnia a nagyanyjától a pionyierkát. Miután megvitatták az imperializmus fokozódó veszélyeit, az ötéves terv célkitűzéseit, a Tyereskova pionírcsapat jövőjét és a nyári tábor programját, heves csókolózásba fogtak. A csapattanács-elnökpajtás önkívületében véletlenül rátaposott a pionyierka pionyierkijére, de az egyáltalán nem vette zokon. (N. Tóth Anikó)

PRIOR
1. városrészt jelző helynév (Priornál, Prior alatt, mellett, mögött, Priortól lefelé stb.), építkezési terület, lakossági építőanyag-ellátó, játszótér
Egy-egy város központjának évekig, évtizedekig meghatározó architektonikus eleme („dominanta mesta”). Földtúrás, majd vasbeton-konstrukció, szerencsés esetekben (ha 1989 előtt fejezték be) nagy fehér, világoskék vagy szürke kocka. Általában a centrum legszebb, legrégebbi, legdekadensebben burzsuj (értsd szecessziós, de rég lerobbant, a szocializmusban hivatalosan nem létező marginális társadalmi rétegek, elemek által lakott) házai, olykor egész épülettömbjei estek áldozatául. Mivel az építkezés eleve anyaglerakatként is funkcionált, az élelmes lakosság innen „vételezte”, értsd: lopta, kapta (lopatta el mással), szerezte (vette meg svarcba az éjjeliőrtől vagy a szállítóktól) az építőanyagot és a szerszámokat (beleértve akár egy betonkeverőt vagy hegesztőtrafót is) saját háza felépítéséhez vagy tatarozásához. A Prior tehát már megépülte előtt a szocialista társadalom központi ellátására szolgált.
Közben lakótelepi gyermekek kalandparkjává, játszótérpótlékává, grundjává vált. Mivel az épület úgy készült, mint a Luca széke, azaz havonta alig pár napig dolgozott ott alig pár munkás valami sörösüvegek ide és oda rakásával, a délutáni és esti órákban a kavicshegyek, homokdűnék, meszesgödrök, betongerendák, vasrudak és bontott téglák dzsungelében a szocialista ifjúság jövendő nemzedéke (avagy virág vagy te stb.) itt élte ki illegális hajlamait. Itt gyújtogatott autógumikat vagy elfelejtett benzines kannákat („bandaszkákot”), itt verekedett, itt rejtette el a lopott biciklit, cserélt focilabdát horgászbotra, itt csajozott, itt alkoholizált. Innen lőtt csúzlival rendőrkocsikra és 613-asokra („tatrasesztotrinácka”, szocimerci), azaz a nép vezetőinek („papalások”) nagy fekete autóira. Tehát még egy fel sem épített áruház helyét is évekig Priornak nevezhette a lakosság, kivéve, ha a pártvezetés nem ámította azzal, hogy ott bizony új kórház épül. (Kórházat mondok, Prior lesz belőle – tartja a népi mondás.)

2. csehszlovák áruházlánc
A szocializmus idejének legismertebb hazai áruházlánca, melyben a legkülönbözőbb részlegek kaptak helyet. Amolyan komcsi pláza pláza nélkül. És persze áru nélkül. Némi áru érkezésekor a bejáratnál egymást lincselő, hiánycikkekben (Favorit bicikli, Adidas feliratú „sustyákis tyepláki”, Emgeton helyett BASF magnókazetta, magyar dinnye, grúz konyak, poltári kristály…) reménykedő nép, proletariátus és/vagy agrárproletariátus szenvedélye és rendszerbe vetett hite itt mutatkozott meg, nem a május elsejei felvonuláson. Aztán másnap kisebb, protekciós sorok a pult alól vásároltak. Majd egy hónapig kongott a Prior az ürességtől. Ha nem lett volna mindegyik földszintjén „Lahôdky” (a cseszkó szoci büféje, tejbárféleség majonézes salátákkal, savanyított hallal, tej helyett üveges sörrel és olcsó rummal – majdnem olyan, mint egy „Ryba”, csak nem annyira halszagú), akkor akár be is zárhatták volna hetekre.
3. a szocialista város „civilizációs” fokmérője
Ahol nem volt Prior, ott nem volt semmi.
Amelyik településen Prior üzemelt, az már város, annak van jövője, mert rátermett (párt)vezetői képesek voltak „elintézni” neki egy Priort. Oda már érdemes volt beköltözni faluról, mert ott volt jövő. Volt…
Így gondolták. (Ardamica Zorán)

ŠKODA
„Aztán beleerőltették ezt a kurva Volkswagen-motort. Hagyták volna a picsába úgy, ahogy volt.” (kortárs autószerelő közlése)

1.
Az alkatrészeire bontott mustársárga Škoda 100L De Luxe látványa a Katona József utcai kertes ház udvarán, valahol a keleti blokk nyugati szélén, egy mezővárosból lett iparvárosban. Valószínűleg ez a látvány lehetett az, ami kibillentette Mosoly András nyugdíjas szövetkezeti portást vasárnap reggeli jó kedélyállapotából, és onnantól kezdve aznap már nem is billentette vissza semmi, egészen addig, amíg saját kezébe nem vette a sorsát, egy csehszlovák típusú hegesztőpisztoly által, de ekkor még nem tartunk itt.
Most még csak sétálunk haza Mosoly elvtárssal a Videoton jókora gyártelepe felől, ahol néha-néha még ma is vállal egy-egy szombat éjszakát az üzemi portán. Addig sincs otthon, és a munkaidőt igyekszik kihúzni, amennyire csak lehetséges. Nem siet, tavaszi pantallója fehéren villan a májusi napsütésben, rövid ujjú inge az illő mértékig kigombolva, VOR-zakója a hátára dobva, műbőr talpú tip-top félcipőjének halk lépteihez pedig az úgynevezett íróutcák dús lombú cseresznyefáinak zúgása adja a ritmust, a majdnem nyári szélben. Gorkij, Tolsztoj és Makarenkó mondatai szolgálnának hátteréül ennek a vonulásnak, ha Mosoly András olvasott volna tőlük egyetlen sort is, míg végül elérünk a nagy szovjetek között magányoskodó Katona József utca sarkáig.
A nyugdíjas portás ekkor már érez valamit, de még nem sejtheti, amit mi tudunk, hogy innentől kezdve egy perc nyugta sem lesz, pedig még csak reggel fél kilenc van, ráadásul vasárnap.

2.
A Škoda 100L De Luxe Fülöp Bandi ipari tanuló atyai öröksége. Bandi udvarolni jár a Katona József utcába, közben a városi könnyűfémmű kötelékében készül szakvizsgájára, és bandisága révén tulajdonképpen tegeződő druszaságban lenne Mosoly Andrással, kamasz szerelme szembeszomszédjával, ha ez a vidám druszaság nem múlt volna el hamar az egyre gyakoribbá váló vasárnap reggeli autószerelő tevékenység miatt. Az ifjú Bandi ugyan többször elmagyarázza a nyugdíjas Andrásnak, hogy sokkal kényelmesebb itt, az udvaron szétszedni, összerakni, majd beállítani az állandóan rakoncátlankodó 100L motort a megfelelő üzemi tartományba, mint ugyanezt Bandiék panelháza előtt tenni a garázssoron, ahol egy negyvenlakásos panelközösség ellenszenvét lehetne kivívni ugyanezzel a tevékenységgel, az öreg Andrásban 1985 tavaszán már kevéssé dolgozik a kollektív tudat, sőt, valljuk be, egyre inkább csak magára gondol, a vasárnap reggeli Kőbányai sörére meg az alvásra.
Így csap össze kollektív és egyéni érdek egy Škoda 100L De Luxe darabjai fölött 1985 májusának utolsó vasárnap reggelén.
Ugyanis ahogy a nyugdíjas portás megérzi a közeledő tragédiát a sarokra érve, úgy Fülöp Bandiban is motoszkálni kezd a nyugtalanság az udvaron, és amikor ez az eleinte csupán lappangó, alaktalan szorongás egyszer csak Mosoly András szembeszomszéddá sűrűsödik össze, jobbnak látja a dolgok elébe menni, és a portás felé siet az utca végére. Vagyis csak sietne, de a bádoglemezekből összetákolt piros nagykapu már megint beragadt, úgyhogy a könnyűfémipari tanulónak jó néhány szakvizsgatételt végig kell pörgetnie a fejében, amíg egy megfelelő mozdulattal ki tudja rúgni a kaput, és útjára eredhet.
Ekkor még nem tudja, mekkora hibát követett el.

3.
Mosoly András nézi-nézi a Škoda 100L De Luxe darabjait a kiégett füvön, és ugyan látja közben, hogy Fülöp Bandi szája mozog, de a májusi szélzúgás mintha egyetlen erős visítássá állna most össze az öreg portás fülében, így nem hallhatja, hogy Bandi mindenféle kisdobos, úttörő és a végén még ministráns becsületszavát is adja, hogy ezúttal nem lesz motorbőgetés, bár ez utóbbiról, a ministránsról, nem tudja pontosan, hogy micsoda.
Mosoly András legyint, és jobbnak látja, ha ezen a vasárnapon egy másik megoldáshoz folyamodik, ha aludni akar. A reggeli Kőbányai lehetőségét ezúttal elveti, és már a garázsa végében, a kannák közé rejtett vegyes aromájú szesz jár az eszében, metiles ízét a nyelve hegyére képzeli, amikor elmenőben becsukná a kaput, de nem lehet. Ezt a szart javítanád meg inkább, öcsi, szól hátra, de már a saját hangját sem hallja a fülébe költözött visítás miatt.
A nyugdíjas portás délelőttje hol izzadt, csatakos, hol hidegrázós forgolódással telik a nyári konyha kempingágyán, és néhány éber pillanatában megállapítja ugyan, hogy ezúttal tényleg nem hallani a 100L De Luxe vinnyogását, de valami miatt mégsem tud aludni. Ütemtelen, fémes csattanások szakítják meg a szél süvítését, és riasztják föl álmából, amiben egyébként éppen halőrré fokozzák le a városszéli halásztavakhoz.
Az íróutcák cseresznyefái zúgnak a májusi szélben, és olyan gyönyörű, roppant tavasz van, hogy abba Mosoly András agya majdnem belehasad.
Az utca lakóinak későbbi elbeszélése szerint a nyugdíjas portás fejében nagyjából ebédidőben állhatott össze az ördögi terv. Ekkor már legalább tizenhat órája nem aludt, ebből tizenkettőt szolgálatban töltött, egy órát céltalan sétálással, felet szeszesital-fogyasztással, a maradékot pedig álmatlan forgolódással. Miután föltápászkodott kempingágyáról, utolsó erejével keresztülvonszolt egy gázpalackot az utcán, csehszlovák típusú hegesztőpisztolyát csőre töltötte, és úgy behegesztette szembeszomszédja szél csapkodta piros bádoglemezes nagykapuját, hogy végül Fülöp Bandi teljes szaktanuló osztálya dolgozott a szétbontásán két álló napig, egy kegyelemkettesért, és szerelme bocsánatáért.
Aztán a teljesen elerőtlenedett portás már nem ért vissza saját házához, azonnal az árokba ájult. Az arra járók azt hitték, biztosan részeg, pedig csak aludt. És soha nem álmodott szebbet életében. Csak már nem tudta elmondani senkinek, mi lehetett az. (Czinki Ferenc)

TESLA A TESLA nem egy elektronikai gyár, nem egy magnetofon, egy lemezjátszó, nem a gyengeáramú technika és technológia élharcosa a szocialista szektorban, a TESLA maga volt a rokendroll és az öntudat. Akinek volt egy teslá-ja a hetvenes években, az rosszember nem lehetett. Ahhoz érdemes volt felugrani egy üveg borral, mert hangszóróról ugyan, de felvette a Komjátiból a legjobb számokat. A TESLA hozzátett a rokendrollhoz, nem úgy szólt, ahogyan eredetiben szóltak a számok. A technikai perfekció, amit annyira szerettek volna elérni a nyugati stúdiók hangmérnökei, teljesen idegen volt a TESLA-szemlélettől. Szar felvételek, megnyúlt és megkopott szalagok: ez volt a TESLA. A TESLÁ-n megszólaló rokendroll sokkal menőbb volt, mint amit a nyugatiak hallgattak. Ez igazi avantgárd volt, felrúgta a zenei hangzásról alkotott konzervatív képet: még véletlenül sem voltak tiszta hangok, tiszta dallamfutamok, mintha minden torzítóra lett volna dobva. A TESLA felturbózta a kreativitást, így aztán a Beatles közelebb került Bartókhoz, mint a nyálas Beach Boyshoz, a Bee Geesről már nem is beszélve. A rokendroll csak TESLÁ-ról különleges, amúgy olyan, mint bármely más tánczene, csak hangosabb.
A TESLÁ-ról mindenki azt hiszi, a nagy szerb tudósnak Nikola Teslának állít emléket, holott nem. Legalábbis egy idő után a gyár nem vállalt közösséget ezzel a gyanús életű, amúgy zseniális fickóval, akiről köztudomású, hogy mikor Szigeti Antallal a budapesti Városligetben sétálgatott, Faustot idézett eredetiben; legendás memóriája volt, egész könyveket tudott szinte lefotózni a szemével, majd ezt követően a porban felvázolta a váltakozó áramú motor működését. (Amúgy épp itt a Ligetben építette meg később a motor első modelljét, de erről a magyarok nem tudnak, mert azt hiszik, a szerbek nem találhatnak fel semmit, legfeljebb, ha magyar származásúak.)
Egy szocialista nagyüzem, ismerve a kort, egyértelmű, hogy nem vállalhatott egy ilyen alakkal közösséget. Már a szülei is gyanúsak voltak, ortodox pap az apa, a nagypapa, s az egész rokonság tele van egyházi arccal, ráadásul Tesla gyanús fejtegetésekkel hozakodott elő a világ működéséről, istenről, az üzemanyag nélkül működő motorról, meg egy csomó idejemúlt dologról, mondhatni egyik alapembere lett a paraelméleteknek, a new age-nek, aminek prófétái hamis tudást terjesztenek szerte a világban. Így aztán a gyár neve egy rövidítésre lett visszavezetve: TEchnika SLAboproudá, ami magyarul gyengeáramú technikát jelent. Ilyen ravasz kis megoldással kiiktatták a szerb tudóst a névadásból, de a gyárban mindenki tudta, ez kamu, mert olyan névvel, hogy Gyengeáramú Technika (ráadásul mindez csehszlovákul még szarabbul hangzik), nem lehet forradalmasítani a kor tánczenéjét, valamint leuralni a keleti piacokat. A TESLA csak azért tudott ilyen diadalra jutni, mert titokban a gyártósorok mögött, ahogy az úr a vizek fölött, ott lebegett a szerb zseni szelleme. (Háy János)

TUZEX A lakosság valutájának felszippantására államilag fenntartott csehszlovák üzlethálózat. Tuzexi: nyugati, protekciós, ritka, luxus (pl. tuzexi picsa vulg. olyan túlzottan fennhéjázó és ízléstelenül riherongy külsővel mutatkozó nők, akik a salgótarjáni piacról öltözve is a magasabb pozíciójú párttitkárok, üzemvezetők, állami hivatalnokok megfizethetetlenül drága, jugoszláv cuccokban járó macáira próbáltak hasonlítani).

Ma azért nincsenek csehszlovák Tuzex vegyesboltok, mert nem tilos otthon vagy lakossági folyószámlán valutát tartani, külföldre utazni, nyugati árut importálni. És mert nincs Csehszlovákia sem. És azt hiszem, boni sincs már, de abban nem lehetek biztos… Van viszont a belföldi exporttal (a betűszó jelentése ez: TUZemský EXport) ekvivalens meghasonlás: legyen itt egyszerre nyugati álomvilág, lehetőségek, szabadság, meg az állam diktálta és „garantálta” szociális biztonság: tuzexi állapotok…
Kapitalista vagy annak látszó árut eladó szocialista elitboltok üzletlánca (kicsike láncocskája – szimbolikusan is) volt a Tuzex. Csak külföldi pénzért vásárolhattál benne vagy bonért (szlovmagyarul boni, mert szlovákul a többes száma bony). De honnan is lett volna külföldi pénzed? Vagy bonid? A lakosság nagy hányada sosem látott, nem fogott a kezében 1989 előtt külföldi pénzt. Maximum értéktelen zlotyt északon vagy akkoriban még kicsit ropogósabb forintot délen. Lejt, levát, rubelt elvétve, véletlenek alkalmával, na de ezeket meg minek… Úgyse mentél vele semmire. Még a Tuzexban sem.
Négyféleképpen lehetett valutád. 1. Nepper voltál (le-lecsuktak, de köptél, és az elvtársakat is te láttad el nyugatnémet márkával). 2. Örökölted külföldről, vagy kaptad külföldi – értsd nyugati – vendégedtől, akit azonnal be kellett jelentened a rendőrségen (SNB, VB – korszaktól függően). Szóval rögtön gyanús voltál, osztályellenség meg rendszerellenes elem, mert voltak nyugati kapcsolataid. És némi pénzed. 3. A stex külföldi vendégmunkából származott, oda viszont akkoriban kizárólag a párt által szervezett munkáscserék és baráti segítségnyújtások keretében juthattál ki (többek között arató kombájnosnak Magyarországra, esztergályosnak az NDK-ba, netán Görögországba – az már nagyon nyugat volt, még Jugoszláviánál is nyugatabb, orvosnak valamely baráti közel-keleti országba – az volt a keleti nyugat, mert nekünk olyanunk is volt). Akkor viszont nem tarthattak ellenségnek, mert a káderlapod patyolattiszta kellett legyen. Plusz elvtársi elkötelezettség, párttitkár keresztapa, munkásőrségi aktivitás, önkéntes rendőrségi segédőrség (PS VB), ŠTB-s együttműködési nyilatkozat s más gyönyörűségek terhelhették a lelkedet.
4. Mégiscsak a rendszer ellensége voltál, viszont egy baráti országban kerested meg a pénzt hivatalosan, csak épp rendszerellenes (például művészi – minden művész gyanús, rendes proletár olyat nem csinál, eszébe se jut) tevékenységgel, például Magyarországon publikáltál novellát, verset, megbocsájthatóbb esetben szocialista realista művek fordításait (terjedjen az állami szépségeszmény…). Akkoriban ott nem fizethettek forintban külföldre. Az állam átszámolta bonira, azt a célállam jól megsápolta, behívtak előbb a rendőrségre (mit is írtál, minek, kinek, miről, meséld el szépen, részletesen, hogyan is képzeled ezt, ja és az útleveledet hagyd az asztalon, nem kell az már neked úgysem), majd az egyetlen bankba, ahol ezt az utalványtípust átvetted, féltél, féltél, hazavitted, féltél. Eladni nem tudtad, mert figyeltek, lemondani nem lehetett róla. Elutaztál valamelyik Tuzexhoz, alig volt belőle az országban, a boni értékét otthagytad útiköltségként, aztán elköltötted nyugati luxuscikkekre, amelyekre nem volt szükséged. Mert amire szükség lett volna, na, annyi bonid sosem volt, és már nem is lesz. Amire meg kiadtad, iható kávéra, kevésbé nyúlós pulóverre, táskarádióra (hátha jobban bejön rajta a Szabad Európa… Sharp hifitoronyra már nem tellett…) vagy Metaxára, a hiánycikk golyó alakú rágógumira – hát, ezek nélkül lehetett volna élni, már amennyire egyáltalán lehetett. De legalább nem tartottad magadnál, mert az egy házkutatásnál (jó, jó, átlagos proletároknál nem kutattak, de azok nem is jártak Tuzexba) bajba sodort volna.
Szóval a Tuzex két szempontból bizonyult zseniális csehszlovák találmánynak. Egyfelől elfejte az értékesebb pénznemeket a lakosságtól, s alkalmat adott minden gyanús alak megfigyelésére. És akkoriban mindenki gyanús volt, akinek akadt némi pénze, főleg, ha nem koronában. Másfelől pedig a külföldi utakra hivatalosan eljáró elvtársak megspórolt napidíjai, odaát elcsencselt cuccainak hazahozott ára is az államkasszába vándorolt vissza, miközben az elvtársak – megszívatva saját KGST-piacukat – elégedetten költhettek a rothadó kapitalizmus dekadens termékeire.
Így aztán a legelvtársabb elvtársak és a leggyanúsabb rendszerellenes alakok leggyakoribb találkahelye épp egy-egy Tuzex, a megfigyelt, relatív szabadság helyszíne, a rezsim maga ellen árulkodó nonszensz készítménye volt. Mint a csehszlovák kultúra egyik emblematikus tere, létrehozója és produktuma, már csak szociológiai, történeti, bölcseleti, antropológiai és elmegyógyászati szempontból is. (Ardamica Zorán)