Veres István: Fáradt eper (novella)

Becsapják az ajtót. Bebasszák, ha pontosak szeretnénk lenni. Leginkább azonban, kedves Krisztián, nem pontosak szeretnénk lenni, hanem nyugodtak, higgadtak, kipihentek, lazák, egyszóval ha nem is teljesen gondtalanul, mert olyan nincs, és ne is legyen, de szeretnénk normális körülmények között abszolválni, kedves Krisztián, a hétfő reggeltől a vasárnap estig tartó szakaszokat, ha már így kérdezed.

A szomszédok ajtócsapkodása ezt jelenleg nem teszi lehetővé. Akadályozzák a nyugalom élvezésének megvalósulását – állapítható meg lélektanilag, meg jogilag. Mert jogilag az ingatlan tulajdonosának joga van élvezni az ingatlan nyugodt körülmények közötti igénybevételét. Ez az, Krisztián, ami nekünk most nincs, sem jogilag, sem defaktó. Mikor kezdődött? Hát mikor, valahogy öt éve talán. Engem korábban nem is zavart különösebben az ajtócsapkodás, bár akkor még nem itt laktunk, úgyhogy nem is zavarhatott, mert nem volt belőle olyan sok. Gyerekkoromban ugyan hallottam néhányat, szóval nem állíthatom, hogy nem tudtam a jelenség létezéséről, de az otthoni ajtók valahogy tompábban csapódnak, és a domesztikált zajok közt ezeknek a becsapódásoknak egyébként is ugyanúgy helyük van, mint az üvegesedő hagyma sercegésének vagy a kakaskukorékolásnak. Krisztián. Meg ugye az ajtók néha akkor is becsapódnak, ha nem csapja be őket senki, vagy nem akarja senki becsapni őket. Bevághatja a szél is, vagy a kistestvére, a huzat. Ami becsapódhat, az be is csapódik.

Ne csapkodjátok az ajtókat, legyetek szíves – mondták aztán később a buddhista szerzetesek. Tőlük tudom, hogy aki csapkodja az ajtókat, az nincs rendben, mert azt nem érdeklik mások. Ha nem is közvetlenül, de garázdálkodik. Biztosan a boltban sem használ kesztyűt, hanem végigtapogatja a kifliket, nem tartja meg az ajtót a boltból kijövet a mögötte levőnek, és az útjába kerülő csigákat is összetapossa, egészen biztosan, mert azzal, hogy ember, semmi más célt nem szolgál, csak hogy az egóját szállítsa. Ők is ilyenek, persze, a szomszédok. Szóval a szerzetesek három szabályt mondtak. Egy: ne csapkodjuk az ajtókat, kettő: figyeljünk mindenre, három: ne csapkodjuk az ajtókat. Ezek meg itt, két és fél méterre az ajtónktól, bebasszák, naponta jó sokszor.

Pontosan hányszor? Van, hogy egy indulásnál többször is, mert a lépcsőkről még gyakran visszafordulnak, ha elfelejtenek valamit. Négyen vannak, naponta egyszer mindegyik lemegy és feljön legalább egyszer, az két csapódás, négyszer kettő az nyolc. De lemennek ők többször is, számoljunk hát nyugodtan tizenhattal. Ha a tizenhatot beszorozzuk néggyel – és miért ne tennénk? – akkor megkapjuk a hatvannégyes számot. Hatvannégy csapódás. Jó, néha sikerül nekik halkan becsukni, vonjuk le a négyet, legyen hatvan. Napi hatvan csapódás. Az heti hétszer hatvan, az négyszázhúsz csapódás hétfő reggeltől vasárnap estig, ami sok. Nekem sok.

Ismerem őket, nem érdemes szólni nekik. Igazából ez az egyetlen bajom velük. A többi nem érdekel, meg főleg nem hallom. Három éve ez megy, és még mindig zavar, vagyis őszintén beismerhetem magamnak, hogy nem fogom megszokni, mert nem tudom, vagy mert nem lehet, vagy más, nem ez a lényeg. Tehetetlen vagyok, Krisztián, és szenvedek, ez van most. Önerőből nem tudok továbblépni, ezért jöttem hozzád. Mondjál valamit. Nem gondolom, hogy egyedi eset lenne az enyém, hiszen a világ tele van szomszédokkal, ajtókkal, retardált barmokkal, akik csapkodják őket, meg egymást. Biztosan létezik már egy hatásos lélektani hatásmechanizmus, amit kifejlesztettek, és klinikailag leteszteltek, amióta lélektan a lélektan. C. G. Jung, ő biztosan kitalált erre valamit, hisz olyan jó neve van, először azt hittem, kínai szerzetes volt ő is. Mondjál igent, Krisztián, kérlek.

Igen? Most beszéljek a fáradt eperről? Jó, akkor a fáradt eper. Kevesen ismerik, még kevesebben merik bevallani. Rejtélyes egy valami pedig. Mert hát, kezdjük ott, hogy mitől lehet már fáradt egy eper. A gyümölcs, ami egész évben a vidámságot közvetíti felénk a kertből, május-júniusban pedig még íze is van. A magját nem kell kiköpni, és majdnem mindenki szereti. A romantikus filmekben is gyakran szerepeltetik, hiszen steril, nem kell vele semmit csinálni, jól néz ki, a tejszínhabbal pedig érzelmileg túlfűtött színkombinációt alkot. Mi baja tehát ennek a fáradt epernek, szomorú? Kimerült? Sokat utazott, amíg átlátszó műanyag tégelyekbe csomagolva a polcokra került, mert holland? Gazdaságilag bevándorolt, és ez megviselte? Tudom, persze, a hazai, őshonos eper is lehet kimerült vagy ideges, hiába simogatják az őstermelők. Ha sok az eső, meg is rohadhat, még azon frissében, a szárán, vagy megrághatják a csigák, akik bosszantó módon ott vannak a környéken, mivel a teremtő erre lehetőséget adott nekik nyilván, ezzel pedig mi sajnos nem tudunk mit kezdeni…

Itt álljunk meg? Álljunk. Most nézzük ugyaninnen az ajtócsapkodást, szól közbe Krisztián, a fiatal életvezetési tanácsadó, pszichológus, barátféle rokon, akihez az aggódó hozzátartozók küldtek jó tanácsért, mert látták, hogy tényleg. Szóval mit szól ehhez Krisztián? Valami olyasmit, hogy a teremtés, ami ugye maga az élet forráskútja, meg minden, amit annak gondolunk, lehetőséget adott a szomszédoknak, hogy csapkodják az ajtójukat, nyitja a sort Krisztián. Igazából mindenkinek lehetőséget adott, akinek ajtót, tehát nekünk is, mutat rá Krisztián. Ha a szomszédokra tudunk haragudni a csapkodás miatt, akkor Istent is szidhatjuk, vagy a teremtést, a csillagok állását, bármit vagy bárkit, a Gyümölcsoltó Boldogasszonytól egészen Latabár Kálmánig, hiszen ők is részei annak a nagy világmindenségnek, ami ugye maga Isten, avat be a részletekbe, persze nem ezekkel a szavakkal, Krisztián. Nekik is lehet ugyanannyi közük a csapkodó szomszédokhoz, mint épp nekem, pláne ha arra gondolok, hogy a szomszéd sokkal gyakrabban látja például az én fáradt eper színű nadrágomat, mint Latabár Kálmánt, magyarázza tovább Krisztián. Ami akár arra is stimulálhatja a szervezetét, hogy olyan anyagokat termeljen, amelyek ajtócsapkodásra ösztönzik őt – zárja az érvelést Krisztián. Meg a gyerekeit, vagyis az ösztön, hál’ istennek, öröklődik, teszem hozzá, hogy Krisztián is tanuljon valamit.

A fáradt eper színű nadrágomon pedig már eléggé meglátszik a többéves igénybevétel. Alul a gépolaj hagyott rajt’ néhány kimoshatatlan folt’, a színe pedig, a naptól és a tenyereim általi dörzsöléstől, egyéb súrlódásoktól megfakult. Az eper tehát kétszer fáradt, vagy akár többszörösen. Más részein, például deréktájban, semmi baja, fáradtsága ugyanolyan élénk, mint újkorában, de mondom, elöl meg alul már nagyon kimerült, és elindult a tüdőszín irányába. Le fogom vágatni a szárait, majd beszegetem, és elkezdem viselni a nyári kánikulákban, mert még van benne néhány év, úgy érzem. Annyira még nem lehet fáradt. Krisztián bólogat.

Mondjam, beszéljek csak, ezt akarod hallani? Mindent hallani akarsz? Mit érzek, amikor hordom ezt a nadrágot? Szoktam-e bámulni? Szoktam bámulni, igen, nézegetni, ha rajtam van, és ha elmegyek a kirakat vagy egy tükrös bejárati ajtó előtt, megnézem magamon a nadrágot, nagyon meg. Nincs-e lecsúszva a fenekemnél, nem harmonikásodik-e túl a szára, nem kell-e szorosabbra húzni a barna szíjat, hogy fiatalosabb tartása legyen. A világban kevés ilyen nadrág tenyészik, és hát magamat sem látom sokszor… alapvetően jó látni, hogy van rajtam egy ilyen nadrág, komolyan. Meg úgy magában a nadrágot is jó látni, ahogy szárad a kötélen, a sok kék, szürke, fekete, fehér, depis-unalmas ruha közt ott lóg egy ilyen eperszínű nadrág, mert valahogy feldobja az egész… mit tudom én… kompozíciót. Ha egy zokni lenne vagy egy sál, egy póló, az nem számítana, de egy nadrág azért mégis csak egy nadrág. Az egyik fő ruhadarabunk. Olyan a ruhák közt, mint mondjuk az emberek között a köztársasági elnök.

– Az államfőre gondolsz? – kérdezett közbe Krisztián.

Őrá, igen, bár ahogy belegondolok, talán nem a nadrág a ruhák államfője, az inkább a nagykabát, a nadrág az mondjuk a miniszterelnök, vagy ha nem is az, mert miniszterelnöknek jobban illik például a zakó, de a nadrág lehet mondjuk a pénzügyminiszter, mert sok a praktikus feladata, és elvárják tőle, hogy ne csak jól mutasson, hanem gyakorlatiasabb feladatoknak is eleget tegyen.

Van-e még olyan a ruháim között, amit így bámulnék, vagy ilyen hatással lenne rám? Huhh, ezen el kell gondolkodnom. Volt, egy másik nadrág, ja. Vastagabb, klasszikus farmeranyagból. Tehenésznadrág, ahogy a 70-es években az idősek hívták. A színe… hát annak is valami ilyen eperszínű. Nem akartam megvenni, de újra és újra láttam a boltban, kiakasztva egy magas helyre… ott virított. Brutálisan jól nézett ki, ledominálta az egész boltot. Ez mondjuk nem volt nehéz, de nyilván azért akasztották ki egy magas helyre, hogy sugározza magából a rezgéseket, aki pedig már nem bírja tovább, vegye meg, persze jó sok pénzért. Ez voltam én. Győzött a nadrág. Hazavittem, és gondoltam: majd jó rongyosra hordom, az anyaga megpuhul, és azt csinálok vele, amit akarok. De nem így lett. Az anyag kemény maradt, nyomott és szorított a derekamon meg ágyékban, így alig viseltem. A szekrényben pihent évekig. Most is ott szunyókál, mint egy szabadnapos pénzügyminiszter. Megint ő győzött. Egyszer megállítottak a rendőrök, és igazoltattak, amikor rajtam volt. Őket is irritálhatta? Pedig még soha, semelyik nadrágomban nem igazoltattak. Ez egy ilyen szín, a fáradt eper. De én eddig sehol nem olvastam vagy hallottam, hogy ez ilyesmire képes.

Nem is fogom? Mert ez személyiségfüggő, hogy melyik embert melyik szín vagy árnyalat irritálja? Sokszor még látnia sem kell, a szín, ha látható, természetes fény által megvilágított helyen van, rezgéseket bocsát ki, amelyeket nem érzékelünk, csak a hatásukat, ha bizonyos ideig a közelükben tartózkodunk, és például felerősíti őket a telihold vagy más tényező? És nem tudsz mást tanácsolni, mint hogy valakinek engednie kell? Milyen beszéd ez, Krisztián?

Annyi tehát a diagnózis, hogy az ajtócsapkodástól szétzilált lényemet lenyugtatja az eperszínű nadrágom látványa vagy viselése, viszont a szomszédokat éppen az eper látványa készteti arra, hogy csapkodják az ajtókat. Valakinek tehát engednie kell, mert a küzdelemben felmorzsolódunk, a folyamat végére pedig nem marad más, csak az ajtó meg a nadrág, vagyis a szervetlen komponensek. Szóval, ha kidobom ezeket a nadrágokat, jó esély van rá, hogy ha nem is marad abba teljes mértékben a csapkodás, csökkenni fog.

Na és mennyire? A napi hatvanról például negyvenre? Oké, legyen. Eltüntetem őket, kidobom, vagy elviszem a nagymamámhoz. Minek viszed a nagymamádhoz, kérdezte Krisztián. Nem tudom, ott biztosan nem zavar senkit. A nagymamánál tele vannak a szekrények régi ruhákkal, amelyeket egykor ő meg a nagypapád, meg annak az apukája meg az anyukája hordott, mindegyiknek megvan a kis helye. Nem kellene ebbe az egész, évtizedek alatt felépített rendszerbe két eperszínű nadrággal belegázolni. Igazad van, kidobom őket, leviszem a kukába.

Aha, kukába – simított végig görögös, ám szőrtelen arcán Krisztián. És hogy mi lesz, ha a szomszédos ház szociálisan hátrányos lakói kikukázzák a két fáradt nadrágot, és elkezdik őket hordani. Harsány színek, extravagancia. Pont ezt szeretik. Ott fognak járőrözni benne az utcán, a ti ablakotok alatt is. A szomszédék pedig nézhetik őket, és ugyanaz lesz, mintha én hordanám – ajtócsapkodás. De akkor mondjál már valamit, hát hogyan tüntessem el azt a két nadrágot? Égessem el az erkélyen? Küldjem el valamelyik háború sújtotta országba? Két rózsaszínű nadrágot? Metéljem őket vékony csíkokra, és ássam el? Ha ilyen mágikus, képes, és kivirágzik.

Adjam őket neked? Ahol dolgozol, az egyetemen, van egy anyagmegsemmisítő, amely minden szerves és szervetlen terméket képes eltüntetni? Egyszerűen lebontja őket kémiai folyamattal? Mintha magától bomlana le évtizedek vagy századok alatt, csak ti ezt meggyorsítjátok a kis megsemmisítő konténeretekkel?

Rendben van, Krisztián, legközelebb elhozom őket, és vigyed.

Azóta már ősz van. Semmi nem változott. Csapkodják az ajtót ugyanúgy, pedig sehol a környéken egy fáradt eper. Krisztián már a telefonját sem veszi. Érdekes módon nem is kért pénzt a beszélgetésekért. Szerintem csak a nadrágjaim kellettek neki. Biztosan egész nap azokat bámulja. Megértem teljesen, szép nadrágokról van szó.