Barlog Károly: Pitala si me (novella)

Tamara arra kért – vagy sokkal inkább utasított –, hogy írj róla (is) egy dalt. Írnod kell rólam, hiszen a popszakmában minden fontos nőről születik egy dal… És én fontos nő vagyok – mondta nevetve, két csókváltás között a villamoson.

Legszívesebben azt válaszoltad volna neki, hogy Tamara, te csak egy fanatikus rajongó vagy, egy naiv groupie, aki hisz abban, hogy a dalok valós nőkről, valódi szerelmekről szólnak. De ehelyett csak annyit mondtál, rendben.
A négyes-hatoson, a Blaha Lujza tér és a Wesselényi utca között, úton a másfél napja közös lakásotokra, azon gondolkodsz, miként lehetne dallá formálni Tamarát. Hogy a zenével vagy a szöveggel lenne-e ildomosabb kezdeni? Hogy beleírd-e a szövegbe a nevét? Tamara. Tiszta moll. Háromnegyedes ritmus, az apokalipszis előtti bál hangulata.

Na és miről szóljon a dal?

Tamarával fél éve ismerkedtél meg. Egy Balaton-parti koncert után kéredzkedett be a zenekari furgonba és egyúttal az életedbe. Már korábban is láttad őt, egy másik koncerten, az első sorban, amint többedmagával nekifeszült a korlátnak és torkaszakadtából üvöltötte valamelyik slágered szövegét. Persze, ennek az ember aligha tulajdonít különösebb jelentőséget, ha a dalait – elvétve, ritkán, de mégis – rádiók játsszák, és koncert után kisebb tömeg áll a backstage-nél, hogy telefonjaikkal homályos fotókat készítsenek a banda tagjairól. Természetesen volt már arra is példa, hogy nők kéredzkedtek be hozzád, de Tamara más volt. Jött, látott, győzött.

Pestre érve a Nagyvárad tér közelében tettétek ki, figyelted az ablakból, ahogy elnyeli őt az Elnök utca, a misztikus nyolcadik kerület. Elkönyvelted magadban, hogy ennyi, most láttad utoljára, s bár nem történt semmi, holnaptól mégis minden egy kicsit nehezebb lesz. Azután este lett és reggel, kilenc tájékán megcsörrent a telefon, a vonal másik végén egy hang ennyit búgott a kagylóba: itt Tamara. Majd a fesztiválidényt felváltotta a klubok áporodott izzadságszaga, a délibábos mozdulatlanságot a szokásos őszi termékeny nyugtalanság, és tegnapelőtt „pusztán költséghatékonysági okokból” beköltözött hozzád ez a kellemes hangsor, aki most magának dalt követel.
A négyes-hatoson, a Király utca és az Oktogon között azokra a nőkre gondolsz, akikből valahogyan dal kerekedett: kacér tizenhat évesek, szülési kényszer miatt stresszes harmincasok, a lehetőségeiket veszettül számítgató, púderködbe burkolódzó negyvenesek. Mindegyikük igazi, vagy legalábbis létezhetne, ám egyikük sem konkrét  személy. Eltérő nőtípusok precíz kis gyűjtőedényei, akik azért léteznek, hogy dallá legyenek.
Na és itt van Tamara. Fiatal, izgató és reggeli kávé illatú. Úgy érzed, minden vele kapcsolatos meghatározás ordas klisé, éppen ezért egyikre sincs rím, így a kérése, miszerint dallá kell őt transzformálnod, szavakkal megragadni nagyon is konkrét lényét, nos, ez teljességgel lehetetlen. Tamara arra a legalkalmasabb, hogy sohasem íródjon róla dal.
Min töröd a fejed? – kérdezi, miután leszálltok a villamosról. – Egy jelzőn, egy hangsoron? A dalomon? A Bajcsy-Zsilinszky úton autók szelik a hideg latyakot, és arra gondolsz, hogy nektek még egy rendes tél sem jutott. Mert mennyivel megengedőbb lenne egy könnyű hószitálásban masírozni a Hajós utca felé, nem ebben a szürke tehetetlenségben.

Tamara… én terólad… sohasem fogok dalt írni – mondod, keményen megharcolva minden szóért. – Sohasem lehetsz a koncertműsor része és nem kerülhetsz rá egyetlen korongra sem! Én nem tudnám elviselni a gondolatot, hogy valaki a hozzád írott dalomat fütyöréssze hugyozás közben a vécén, hogy a dal, ami rólad szól, csak arra szolgáljon, hogy kitöltse a két reklám közötti csöndet. Te mit szólnál ahhoz, ha egy recsegő hangú rádióbemondó a mi dalunk soraival keresne gazdát elcsatangolt ebeknek, ha a közös dalunkat hullarészeg fesztiválozók énekelnék az egyik színpadtól a másikig tántorogva, és két hányás közt a te neved böfögnék maguk elé, ha a himnuszunk valódi célját vesztetten tömné be az éhes, közönyös füleket? Mondd, te valóban ezt szeretnéd?

Tamara arra kért, hogy írj róla is egy dalt. Állsz a Bajcsy-Zsilinszky úton a latyakban. Tamara melletted áll, és mégis egyre erősebben érzed, hogy távolodik tőled, hogy ha most szólnál, talán már nem is hallaná a hangod, olyan távol van. Vagy csak simán mást akar hallani. Egy dalt, ami róla szól. Ami tiszta moll. Háromnegyedes ritmus. Az apokalipszis előtti bál hangulata. Mert kétségkívül itt most valaminek vége van.