Mit látsz, Janus?
Várnagy Kristóf – Katonka Zoltán: Janus – Tér–Test–Idő. Nemzeti Táncszínház – Marczi Közösségi Tér. Budapest, 2015. december 8.
Két fiatal koreográfus, Katonka Zoltán és Várnagy Kristóf készített modernbalett-estet a Badora Társulatnak Janus – Tér–test–idő címmel. E főcímmel két egyfelvonásost fogtak össze (egyben is játsszák, szünet nélkül), melyek mind tematikában, mind stílusban valóban össze is illenek. Sőt: az est – nem kizárt, hogy az alkotók szántszándéka nélkül – komoly (tánc)elméleti-történeti kérdést is felvet.
Janus, a római isten egyszerre lát múltba és jövőbe, ezt igyekezett tánccal modellálni az alkotópáros: Várnagy Kristóf a Clockworkkel a múltba, rögtön utána Katonka Zoltán a Tárgytalannal a jövőbe tekint. A közös kísérletben igazán az érdekes, képezhet-e valóban egységet az egyidejű múltba és jövőbe tekintés, van-e a kérdésfelvetésnek értelme, relevanciája a mában, és hogy eme nem könnyű tevékenységet (mármint az egyidejű kétfelé tekintést) csak istenek folytathatják-e, vagy képes rá földi halandó is. A legutolsó kérdésre határozott igen a válaszom: az elvont, érzéseket-hangulatokat, sejtéseket-gondolatokat esztétikai élménnyé absztraháló (tánc)művészet mindenre képes, akár az időmúlás és az időtlenség egységének paradoxonát is meg tudja jeleníteni, de csakis akkor, ha valóban csúcsminőségű az a bizonyos esztétikai élmény. Kicsit karcosabban: tinglitangli mozdulatsorozatokkal nem lehet behatolni a tér–test–idő filozofikus háromszögébe, bejárása oda csak annak lehet, aki magas színvonalon birtokolja valamelyik testnyelvet.
A koreográfusok valódi (illően szerényebb) célja (ahogy alkotói nyilatkozataikból is kikövetkeztethető) az volt, hogy próbálgassák a színvonalas testnyelv megteremtését, illetve annak „megszólaltatását” mások testén. Mert a koreografálás sui generis furcsasága az, hogy az alkotó intim érzelmeit, elvont gondolatait in concreto mások test- és lélekmozgása fogalmazza meg. A koreográfusok ezért tudják, érzik, hogy legfontosabb, legnehezebb és egyben legszebb feladatuk az, hogy „kontextust teremtsenek a táncosaiknak” – ahogy ezt Várnagy említett nyilatkozatában verbálisan is megfogalmazta. Ismételten leegyszerűsítve: egyes mozdulatok sorozatgyártására sokan képesek, az igazi nagy falat a kontextus megteremtése.
Szimpatikus, hogy szerény és átlátható az est alapötlete. Az első rész könnyűműfajos, musicalhangzású, álomgyáras hangulata valóban letűnt korok világára utal, de nincs benne elutasítás, lenéző véleménynyilvánítás. Sőt, a habkönnyűség időnként differenciáltabb mondanivalóval is megtelik: a táncosok egy-egy dallal kísért táncszám után nem állnak le, hanem szögletes monotóniában óraműszerűen „rakkolnak” tovább (ezek minden bizonnyal a mindig is hajszolt táncos létre utaló, tágan is értelmezhető önreflexiók); egy zene nélküli kettősben pedig a partnerek súlyosan összegubancolódnak, jelenetük (létük?) végül komikus birkózássá fajul. Mindezek ellenére a Clockwork a boldog békeidőket idézi fel, még ha giccsparádé-fricskás is a vége: két karácsonyi énekszám után az egyik fiút nagyon színes-fényes izzófüzérekkel díszítik fel.
A jövőbe mutató Tárgytalanban sokkal zaklatottabb világ tárul fel. A koreográfia két férfi különálló ideges rángatózásával kezdődik (majd ugyanezzel zárul), a többi szereplő is izolált, a három nő és két férfi közül egynek majdnem mindig ordít a fájó magánya, a párkapcsolatok zaklatottan szerveződnek-alakulnak, hamar durva rivalizálást generál a maszkulin erőszakosság… Szóval, a mában vagyunk, itthon vagyunk. A (tánc)elméleti-történeti felvetést jómagam itt sejtem meg (vagy gondolom bele az előadásba), éppen azért, mert ez a rész a jelen, és nem a jövő, mert ha Janus valóban a jövőbe látna (különösebb kultúrpesszimizmus nélkül állíthatom): vélhetően színház és tánc teljes tagadását, az esztétikai igényesség kiűzetését, a (tánc)technika eligénytelenedését látná. Csakhogy ennek ábrázolása-megteremtése nem a két koreográfus és a Badora Társulat asztala.
A Társulatnak (és vezetőjének: Barta Dórának) az arc poétikája a színvonalas kortársbalett-technikáról, illetve az abban rejlő színházi lehetőségekről szól… Az esztétikai értékteremtésről és az absztrakt, de átadható kifejezésmódokról. Meg minden egyébről, ami ehhez tartozik: kemény, kitartó munkáról, sok-sok gyakorlásról, kísérletezésről. A Badora Társulat Magyarország jelentős kortársbalett-kisegyüttese, határozottan Európa legjobb hasonló stílusú együtteseinek színvonala felé tart. Katonka Zoltán és Várnagy Kristóf is jó irányba halad: keresik színvonalas-technikás egyéni testnyelvüket, amelyen fogalmazva szinte garantált az esztétikai érték, mert a koordinált, megmunkált testek által tolmácsolt artisztikus mozgás – egy szint fölött – már önmagáért beszél. Ez persze nem azt jelenti, hogy mellőzhető vagy elnagyolható a tartalmas mondanivaló. De ahhoz, hogy az üzenet eljuttatható legyen a vevőhöz, először is magabiztos nyelvtudásra van szükség, melynek révén az megfogalmazható.
Kutszegi Csaba