Kulcsár Ferenc: Szép szeptemberi rózsabimbó, élő házamból rád tekintek (Varga Imre A magányosvadlúd csapatban száll című kötetéről)

Varga Imre könyvének első része, a Reggelnapló a költő bevallása szerint többféle fölismerésből keletkezett. Először is úgy gondolta, hogy a benne élő mester ösztönzésére fel kell tárnia élete mélyét, mert csak fél életet élne, ha a teremtő átadásban nem tapasztalná meg a világ bensőségességét: ha ennek a szépsége nem adna erőt a mindennapjaihoz.

Másodszor – Tamás apostol apokrif evangéliumára hivatkozva – úgy érezte, ha sikerül napvilágra hoznia mindazt, ami benne van: létezése abszolútnak mondható alapjavát, akkor ez lesz a menedéke, ha viszont benne reked, az megsemmisíti őt. Ezért „minden áldott reggel” (20.) naplót fog írni, döntötte el: fölfedezni a mindennapok mámorát, a folyton teremtődő szépséget, méghozzá tisztán, egyszerűen, nyugodtan és összeszedetten; megértőn, mélyen, elfogadón, szeretettel, magához ölelve a világot. Szavaival a csönd, az ő és mindannyiunk csöndje kimondhatatlanul is kimondható üzenetét kívánta továbbadni; nem engedni meg a szavak garázdálkodását, nem fecsegni kell, hiszen az írás, az alkotás, a teremtés az osztatlan lét csodája kell legyen, mert a személyesnek a legmélyén már a közös fénye, ragyogása és gazdagsága él: a teremtő állandó megújulása, önzetlensége; a bőség és a folytonos kiáradás – melyet állatok, madarak és fák dicsérnek, a gyümölcsöt érlelő áldott nap hirdeti, az ágakat himbáló szellő, a viharok és a hóesés, a csillagvilág, az álom és a szív aranya, a mindenség zenéje, az élet öröme, a csendbe ömlő fényözön beszél róla.

Mindehhez persze éberség szükséges: hálásan ébredni s köszönettel kezdeni a napot, akár egyedül, akár közösségben, hiszen a magányos vadlúd is csapatban száll. Költőnk tudja, hogy a formában a formán túlit, a végtelen sejtelmét kell megmutatni, méghozzá szabadon: nem akarni, hanem megélni az örök, ősi forrást, jegyben és egyben a mindenséggel, hogy a keletkező mű, az alkotás, a vers, az írás a mindenség egyfajta „képlete”, tükre legyen. Az embernek része van a teremtésben; írásaiban ezért – élő lélekként – túl kell jutnia a fogalmiságon, hogy ne hiányozzon belőle az átlátható rend, írjon bár a megtérésről, az áhítatról, az erőről, a gyöngeségről, az igazi s a vélt énünkről, a tanításról, a példaadásról, az ön- és világismeretről, az időről, az örök jelenlétről.

„Nem szeretném, ha öntetszelgés, önsajnáltatás volna bármelyik mondatom. Se bűntudat, se hiúság!” (47.) – írja Varga Imre. Miért is? Mert úgy érzi, úgy tudja, hogy a földi életben végső soron minden szenvedés: az igen küzdelme és a nem kishitűsége is; ugyanakkor a segélykiáltás még a pokol torkából is érték – annak a keresése, mi az, ki az, ami/aki sem belül, sem kívül nincsen, de azért mégiscsak van. Azt kell(ene) hát megtudnunk, leírnunk, világként milyenek vagyunk; milyen a világ bőrünkbe kötve-zárva. S mindezt úgy, hogy közben az egységben, az Egyben maradunk, benne és belőle élve; hogy ne csupán személyes életünk legyen, hanem az út és az igazság is legyünk (50.), hiszen nincs menekvés önmagunk elől.
El kell fogadnunk, szeretnünk kell, akik éppen vagyunk. Kerül, amibe kerül. Elfogadni, amibe kerülünk, hiszen minden törvényszerű, minden igazságos, minden jó, ezért a Teremtő nem szereti, ha az életed kétségbeesett fuldoklás, kapkodás. Hogy Isten mit vár tőled, neked kell megtalálnod: ha magadat kicseréled, ha megváltozol, az istened is más lesz (64.).

Részt kell vennünk a teremtés bőségében. Tudnunk kell, hogy minden: múlt, jelen és jövő bennünk van mint időtlenség, mint örökkévalóság: az erő bennünk van és körbevesz bennünket, így csak mi magunkat verhetjük ki a teremtés öröméből, megélve a sivatagot, mint ágyunkat és szeretőnket, miközben csontjainkat lángra lobbantja, elégeti a vágy, s „a száj is csak dadog ékes beszéd helyett, a nyugtalanul verdeső ujjak nem szerszám nyelét markolgatják, a fogak nem zamatos gyümölcsbe harapnak, hanem a húsomat tépdesik, a bőrömet rágcsálom, a teremtés derűje, boldog küzdelme helyett nyugtalanság, rossz érzések” (65.) töltenek el. A világos, fölemelő és öntörvényű élet mindig is túlterjed önmagunkon, körbevesz bennünket élő elemként: úszkálunk benne, mint a teremtés meleg vizű medencéjében, s ő is ugyanúgy bennünk úszkál és fürdik, megmutatva, kik vagyunk, kik lehetnénk valójában és egészében, megszabadítva bennünket félszegénységeinktől, félelmeinktől, féltékenységeinktől, félbehagyásainktól, félnótáinktól, félkegyelműségeinktől, féltestvéreinktől, az érzésszegény racionalitásunktól – engedve örülni másoknak, mások sikereinek.

„Valaminek a végére értünk, mondják, írják sokan. Válságban vagyunk. Vallások, filozófiák válnak emlékezetté és leletté; Isten meghalt, vélte Nietzsche. De vajon az is elmúlt, ami az Isten szó mögött sejlik? Meghalt a feltétel nélküli szeretet is? Meghalt a figyelmesség? Az önzetlenség? A teremtő erő is elveszett? […] ha nincs Isten, úgy merő haszontalanság az életünk is” (135.). Pedig: érik fölöttem édes csöndjében a lugasszőlő. Erősödnek a szőlőszemek, mert a teremtés teszi, ami a dolga: felöltözteti a mező liliomait, enni ad a madaraknak – s bizony, az emberrel is törődne, ha „engedné”, ha valamennyien tudnánk, együtt, az emberi nem, hogy bölcsek nem mi vagyunk, hanem a Bölcsesség létezik, rajtunk áthatóan, csak figyelnünk illene rája, hogy tudjuk, átkozott elégedetlenségünk, fölösleges javak utáni vágyódásunk egyre sötétebb mintákat teremt: Körbe írjuk a szenvedést, akár egy tojást, ezért messze még a húsvét, a feltámadás (83.).
„Volt idő, amikor örömmel, ártatlanul laktam a mindenség kertjét. De azóta az akaratosságtól kemény lett a nyakam, az aggodalmaktól, a félelmektől megromlott a szemem, a zsarnokoktól, akarnokoktól, a sok fölöslegtől, a vállalt rabságtól görcsös, fájdalmas lett a vállam, az erőszakoskodástól kihullottak a fogaim, egyik-másik benne ragadt a világ csíramálé testében; s ahogy gyarapodott a könyvtáram, ismereteim, egyre elégedetlenebb lettem” (84.). Lám, a szenvedés testet-lelket gyötrő tudatlanság, elválasztottság a mindenség kertjétől, s ezáltal saját kertünktől is; azért botladozunk a napvilágban, mert a belső sötétségünk kiárad; hiszen a kertünk a nagy természet, a kozmosz kicsiben: „A kertben lenni: a teremtés személyességében tenni s pihenni. A kert törvényei azonosak az emberével és a teremtőjével. A kert gyomtalanítása, rendezése önmagunk megtisztítása, rendezése is. A művelt ember műveli kertjét. A szívvel művelt kert műveltséget ad” (85.).
Varga Imre tisztában van önmaga – s mindannyiunk – ellentmondásaival. S azt is tudja, amíg ezt nem fogadjuk el, nem léphetünk túl rajta. Az öröklét, az időtlenség fénye körülvesz a sötétségben is, de mi nem tudunk róla, mondja, mert telítve vagyunk önmagunkkal. Pedig nincs olyan tevékenység, amelyben ne a teljesség nyilvánulna meg: minden önmagában tökéletes; de ezt csak akkor ismerhetjük fel, élhetjük meg, ha a tudásunk feltétlen – jézusi – szeretetté válik, megszüntetve képmutatásunkat.

Nem lennünk kell valamivé, hanem elfogadni a magunkig, a forrásunkig érően, akik vagyunk, elengedve a fölöslegeinket, s rábízva magunkat – túl hiten és kételyeken – a mindenségre. Hiszen nem érhetünk el semmit, ami ne lenne bennünk eleve jelenvaló: csak azt engedjük el, ami láthatóan fölösleges, a szükséges már megvan. Vélt tudásunk álmából elég egy pillanat a felébredéshez; elég egyetlen szó; sőt egy se kell; elég a szavak forrása. Csak az elhivatottak jutnak el a teremtésig – mondja költőnk –, de hát mindannyian elhivatottak vagyunk: Isten szavai önmagáról.
„Ülök a ligeti padon, szemben a délutáni nappal, szemem issza magába a fényt; mindenünk oka és célja elönt, átitat, csak ez a valóság; boldog vagyok benne és általa. A többi, aminek itt már írásos nyoma is van, az önző én bűntudata, sértődöttsége, megalázottsága, gőgje” (171.). Ha ezt tudjuk, akkor azt is tudjuk, hogy az igazság nincs a birtokunkban, hanem a szeretet által nyilvánul meg, csodaként, a teremtésben. Így, ezt tudatosítva, minden visszatérül, amit másoknak adunk. S amit kapunk, úgy lesz elevenné, ha tovább is adom. Az ember feladata a tudatosság, a megvilágosodás elérése, a személyes és a közös énen való túljutás, hogy ne valakik ellen éljünk, hanem valakikért. Az ellenségképek mögött félelem van; ám akik szeretnek, nem félnek, hanem megbocsátanak ellenségeiknek is.
A dolgok végső soron egyszerűek – mondja Varga Imre. Ha van hozzá bátorságunk, s elég eredetiek vagyunk, az életünk is egyszerűvé válhat. A látszólagos bonyolultságok megszüntethetők, fokozatosan vagy azonnal. Ehhez kinek mester, kinek napi megújulás, kinek újjászületés-tapasztalat szükséges (167.).

*

A magányos vadlúd csapatban száll második része – India, India – egy indiai út följegyzései, 1992-ből. Az utazás a költőben élő vággyal, ábrándokkal indult: „Indiát látnom kéne” (181.). Az egymásra épülő tervek aztán konkrét célokban csapódtak le: himalájai utazás Kőrösi Csoma Sándor nyomában, tudományos és kulturális centrumok felkeresése, hanglemezek, szakkönyvek és tradicionális indiai játékok gyűjtése egy 1993-ban alakítandó budapesti kreativitás-centrum számára. Persze mindez a „mohóságra és a gyermeki jóhiszeműségre” (184.) épült, hisz a csatározások és ábrándozások során elveszett mind a kulturális központ terve, mind a Kőrösi Csoma-terv; minden „lassúbb lett a tervezettnél, de legalább földközelben maradtunk. Útleírásom is földközelben maradt” (185.). S repülő helyett vonat, busz, hajó, riksa, ódon bérautó – na meg a hathetes éberálom az elemien vonzó titokból, Indiából: a szent helyek, a nők, a jógik, a hinduk, a muzulmánok, a szikhek élete és szokásai; a nagy távolságok morajlása, a városok létforgataga, a hihetetlenül gazdag és zsúfolt piacok, a csodálatos templomok és a kevésbé csodálatos szállodák; a kéz a kézben járó fiúk, a heverésző, kérődző szent tehenek, az út szélén poroszkáló vándorszerzetesek, a titokzatosan mély női tekintetek, a hosszú bambuszbottal őgyelgő, bokszos képű rendőrök; Delhi, Benárez, Váránaszi, Kási, Mumbai, Csennai, Minaksi, Shrírangam – emberek, hitek, lázak. Fürdés az égről a földre aláereszkedő szent folyóban, a Gangeszban, a boldogságtól csatakos, a teremtőerő eleven dicséretét sugárzó lakodalmak, üldögélések a lépcsőkön, lótuszvirágos tópartokon, érezve, amint „égő tűzként elönti a lelket az otthonosság” (218.), „bámulni, szemlélni a tóban, amit az ég játszik gyermekeinek” (190.), vagy nézni derűsen a lombokon át Visnu és Allah kék egét” (192.). Gazdagság és szegénység, hittérítők és hiteltérítők, pompás szanszkrit iratok, védák, upanisádok, a múlt védelme és a jövő városának megteremtése, mocskos vizű pocsolyák és szentélyek, gyógyítások és szédelgések – a végtelenségig folytathatóan, okosan, tanulságosan papírra vetve.

(Varga Imre: A magányos vadlúd csapatban száll. Vámbéry Polgári Társulás, Dunaszerdahely, 2014, 280 oldal, 11,5 €/3400 Ft)