Grendel Lajos: Bukott angyalok (regényrészlet)

1.
Vera agydaganatával kezdődött, ami negyvenéves korban még olyan jellegű ritkaságnak számít, mint amikor, általános megütközést keltve, berúgva megy az ember a legjobb barátjának a temetésére.

Mint Lőrinc első felesége, Petra, az anyja barátjáéra. Lőrinc emlékszik arra a fülledt nyári éjszakára, amikor a szobában rekedt meleg szinte tapinthatóvá vált, a zöld függönyök meg sem moccantak, pedig keresztül-kasul nyitva volt az ajtó és az ablak, de mintha a huzat is elköltözött volna északra. Fél három volt, és Verának iszonyúan fájt a feje. Lőrinc volt a rendes neve, de Lavrincnak hívták a barátai, még egyetemista korában kapta ezt a gúnynevet – tehát jó régen. De az elbeszélő is Lőrincnek hívta, mert még korábban barátkoztak össze, egy bulin vagy egy hasonló alkalommal. Szóval Lőrinc fölébredt, már három Ibalgint bevettem, de nem segít, mondta Vera, és olyan hangon, mintha összeszorította volna a fogát – szóval nem normális hangon. Augusztus volt, augusztus eleje, mikor elkezdődik a csillaghullás, a szerelmesek évszaka, mikor úgy tűnik, hogy a szerelem örökké tart, mint a nyár, és az éjszakák még nem hűvösek. Lőrinc álom és ébrenlét között nem is gondolt többre, mint Vera hisztérikus szeszélyeire, mert olykor hisztérikus volt, mint egy primadonna.

Most vette észre, hogy Vera föl-alá járkál a szobában, mindkét kezét a homlokára szorítja, a zöld függönyök fekete árnyékcsíkokat vetnek az ágyra és a padlóra, hamarosan hajnalodik, gondolta Lőrinc, de jó lenne még három-négy órát aludni. Minden idegesítette, a meg-megroppanó parketta Vera lába nyomán, az ezerszámú lepkék az udvari lámpa erős világításában, az, hogy fáj Vera feje, ahelyett, hogy aludna, de mindenekelőtt a meleg, amely beszorult a szobába, és most a panelekből áradt, mint egy láthatatlan sugárzás. Az elbeszélőnek bevallotta, hogy sejtelme sem volt a baljós előjelekről, csak unta a meleget, unta, hogy negyven éven túl őszül a haja és kopaszodik, unta, hogy minden nap egyformán telik el, ahelyett, hogy valami izgalmas történne vele vagy velük, Verával. Nem érzett semmit a baljós csöndben, mert baljós volt a csönd, csak – úgy látszik –, az ember olyankor süket, amikor kiabálnia kéne.

Verával egy volt házassága romjain ismerkedett meg Lőrinc, még nem váltak el, de külön éltek, Lőrinc egy padlásszobában, ahová reggelente besütött a nap, de egyéb nem történt. Két kofferrel érkezett meg a padlásszobába, amelyet a keresztanyja adott kölcsön, amíg Lőrinc új lakást nem talál. Keresztanyja házsártos volt, de legalább nem alkoholista, mint Petra, az első felesége. Pedig micsoda boldog házasság volt! Lőrinc huszonhét éves volt, Petra huszonhárom, és azt hitték, hogy ismerik egymást, de túrót ismerték, Lőrincnek fogalma sem volt semmiről, mert szerelmes volt, és a szerelem pusztító vihar, elfojtja azt is, amit nem kell. Három-négy év sem telt el, és gyűlölték egymást, mint a Montague-k és a Capuletek, pedig már ott volt a gyerek is, sírt és bömbölt, legalábbis úgy emlékszik rá az elbeszélő, mint valami bömbölő masinára. Petra „rájárt az alkoholra” már a házasságuk előtt is, de Lőrinc abban a hamis hitben élt, hogy egy jó férj csodát csinál. A „rájár az alkoholra” Lőrinc kifejezése volt, mondhatni enyhítette az alkoholizmus kifejezést, a rájárás az alkoholra egy gyerekes csíny volt, itt-ott, suttyomban megiszik egy-egy féldecivel, de hát az ábra egészen más volt. Akkor hagyta őt ott, amikor levizelte a torontáli szőnyeget, úgy, ruhástul, bugyistul, mindenestül, és másnap reggel semmire sem emlékezett, még ő volt fölháborodva, még ő mondta, hogy takarodj innen, takarodj a pokolba. Hát csodát, azt nem csinált! Elköltözött a keresztanyja padlásszobájába, és végre békesség volt, nagy-nagy békesség. A gyereket eleinte látogatta, ez az eleinte úgy négy-öt évig tartott, aztán már ritkábban. A gyerek – Pali – komoly volt és magába zárkózó. Egyszer, úgy tizenkettő-tizenhárom éves lehetett, elvitte a pozsonyi állatkertbe, mert már Pozsonyban lakott, még nem költöztek össze Verával, de az újabb házasság már küszöbön állt, szóval elvitte Pozsonyban az állatkertbe, de Pali megváltozott, már nem volt az a gyerek, akivel kézen fogva járhatott. Három hónappal azelőtt, amikor utoljára találkoztak, még az volt. Ő nem győzött csodálkozni… Három hónap alatt megváltozik a gyerek, egyszeriben idegen lesz, szúrós tekintetű és mogorva, mintha nem is az ő gyereke volna. Lőrinc, Isten bizony, megijedt. Talán csak kamaszodott, első tekintetre nem volt benne semmi rendkívüli. De a nézése… A nézése az más volt. A nézése Petrát juttatta eszébe. Amolyan cinikus és kihívó volt a nézése. Mint egy felnőtté, pedig csak most kezdett kamaszodni. Igen, Lőrinc megijedt, mert azt gondolta, nem elég az alkoholista Petra, még a gyereke is alkoholista lesz, és ő nem tehet ellene semmit. De Petra néhány nap múlva megüzente, hogy sikeres elvonókúrán van túl, újra férjhez megy, és nem tart igényt Pali gyerektartására. Lőrinc csak ámult és bámult. Nem akart hinni Petrának, folyton az jutott az eszébe, hogy aki alkoholista volt, egy kis absztinencia után az marad továbbra is.
De hogy is jön ez ide? Az elbeszélő, ha nem vigyáz, összevissza beszél. Tehát, Lőrinc emlékezete szerint augusztusi, forró éjszaka volt, Verának fájt a feje, és Lőrinc nem tudott újra elaludni. Még sötét volt, de a fülemülék már rázendítettek, ami azt jelentette, hogy tíz perc vagy negyedóra múlva elkezdődik a pirkadat.

– Oltsd el a villanyt, talán egy kicsit jobb lesz – mondta, vagyis inkább könyörögte Vera.
Lőrinc automatikusan nyúlt az éjjeli lámpa kapcsolójához, és a következő pillanatban már csak az utcai lámpa világított, szerényen és szégyellősen, mint akinek, sajnos, nem áll módjában kikapcsolnia magát, holott Veráért szívesen megtenné. Az elbeszélő szeretne csöndben maradni, azt mégis elárulja, hogy Lőrinc sokkal jobb házasságot kötött Verával, mint az elbeszélő gondolta volna. Vera pozsonyi lány volt, és Lőrinc óvatosan közelítette meg, mint aki már egyszer megégette magát. Egy kora nyári napon ismerkedett meg vele – ez a kora nyári nap áprilisban volt, de már mindenki rövidujjú ingben járt, és délután háromkor a napsütés olyan volt, mint Szudánban, a szárazsággal együtt. Ők viszont fiatalok voltak, fütyültek a szárazságra. A napsütés felolvasztotta őket, mint a vajat. Moziba mentek, aztán megettek egy pizzát, és a fél éjszakát a belvárosban töltötték. Aznap este és éjszaka minden sikerült, legalábbis Lőrinc szerint, no, leszámítva a legfontosabbat… De ez most nem volt lényeges. Vera elfogadása egészen más volt, mint Petráé. Persze Petra esetében huszonéves volt, tele komplexussal és a komplexust irányíthatatlanná tevő, ostoba gőggel, melytől maradéktalanul megpróbált szabadulni, de attól tartott, hogy egy kicsit, egy icipicit későn. Vagy nem is tudott volna megszabadulni tőle? Lehet, hogy a gőggel születni kell? Hiszen gőgös volt már kisgyerek korában, mikor még fogalma sem volt róla, hogy mi a gőg. A büszkeséggel keverte? A büszkeség egy pozitív tartalmat hív elő, a gőg egy negatívat? Nem gondolkodott ezen, Vera juttatta eszébe, mikor a csecsemőt, az ő csecsemőjüket, úgy fogta kezébe, hogy a büszkeségtől majd kicsattant. Akkor jutott eszébe Verának, hogy most büszke vagy, végre nem gőgös. Először nem is fogta fel, hogy mi a különbség gőgös és büszke között. Aztán rájött, hogy Petrával, minden negatív tulajdonsága ellenére, gőgösen viselkedett. Hogy Petra előbb-utóbb mindenképp megneheztelt volna rá rá. Magyarán: előbb-utóbb megutálta volna. És ez a kérdés nehézséget okozott neki, mert már nemcsak Petra alkoholizmusát okolta a szétválásukért, hanem részben tulajdon gőgjét is, amit nem sikerült teljesen száműznie a tudata mélyére. Talán lelkiismeret-furdalása volt?
De ez bonyolult dolog, majd ha ráér, mesélni fog róla az elbeszélő, ha nem, hát nem. A rejtély, ha látszólag megoldódik is, rejtély marad továbbra is, legföljebb az elbeszélő hiszi úgy, hogy egy problémával kevesebb. Szóval hajnali három óra, talán fél négy is elmúlt. Lőrincet idegesítette, hogy nem tud aludni, idegesítette, hogy túlságosan érzékeny, hogy ahelyett, hogy megvigasztalná Verát, vagy csitítgatná, csak fölöslegesen hergeli magát. Végtére is Vera nem bakfislány, nem csitítgatás kéne neki, hanem egy kis megértés vagy szolidaritás vagy mifene, mindenesetre több türelem. Jóval több türelem. Akkor már virradt. És csodák csodája, egyik pillanatról a másikra megszűnt Vera fejfájása. Lőrincnek az orvostudományhoz annyi köze sem volt, mint a kopoltyúval lélegző állatokhoz, viszont csalhatatlan intuíciónak volt a birtokában, talán a katonáskodás tanította meg rá, mivel ott örökké figyelni kellett a levélrezdülésre is meg a tisztek hóbortjaira; szóval valahogy, első ízben, rossz érzése támadt. Valahogy nem stimmelt az egész. A három Ibalgin sem segített, viszont egyik percről a másikra abbamaradt a fejfájás, mintha a Jézuska segített volna egyetlen ráleheléssel. Lőrincet rossz érzés szállta meg, aminek hangot is adott.
– Talán el kellene menned orvoshoz.
– No – mondta Vera megkönnyebbülve –, ezúttal a hányás elmaradt. – Lőrinc sejtette, az orvost elengedte a füle mellett.

Talán ez volt a legrosszabb. Pedig Lőrincnek voltak orvos ismerősei. Stehlík például. Ővele egyetemista kora óta jóban volt, igaz, kissé könnyelmű volt és ábrándos, és nem is volt belgyógyász, de kiváló összeköttetései voltak a Kramáre kórház orvosaival, köztük egy belgyógyásszal is. És Kenessey, a fülspecialista. Bármennyire magyarul hangzott is a neve, egy szót sem tudott magyarul, Poprádról származott, túl elegánsan öltözködött és affektálva beszélt, de egyébként jó orvos volt. Stehlík és Kenessey minden további nélkül megvizsgálták volna Verát, de Vera csak folyton halasztotta dolgot. Nem tartotta sürgősnek. Migrén, mondta, migrén. A hányás is attól van. Lőrinc pedig beletörődött, a migrén az migrén, mert így kényelmesebb volt, mint munka után rohanni az orvoshoz. Egyedül nem ment volna el Vera, csakis ővele. Vera intelligenciaszintje jóval magasabb volt az átlagosnál, de az orvosoktól félt. Egyszer, még gyerekkorában, lábtörést szenvedett, és majdnem félrekezelték. Azóta fönntartásokkal fogadta az orvosokat. Egy kicsit félt is tőlük, a fehér köpenyüktől. Ha sapka volna rajtuk, szakácsnak nézném őket, mondogatta malíciával. De hát orvosok, a bélcsavarodás meg a lábtörés meg egyéb kínzások mesterei. Brrr. Lőrinc mindenesetre fölkészült a legrosszabbra: aludni már nem fog, az álom kiment a szeméből. Viszont Vera visszafeküdt az ágyba, és azonmód el is aludt. Ezen most is csodálkozott. Nem csak a fejfájás gyötörte meg. Az ember – Lőrinc – azt hihette volna, hogy most, miután a kínzó fejfájás elmúlt, a kimerültségtől alszik. De ez csak a látszat volt. Vera mindig könnyen elaludt, mint egy négyéves kisgyerek, még a nyála is kicsordult egy idő múlva. Ha elfáradt, azonnal elaludt, még ülve is. Ha mást nem is, hát ezt pokolian irigyelte tőle, mert ő sokkal rosszabb alvó volt.
Lőrinc fölkelt, lassan elkészítette a reggelit, és közben mindenféle nyomasztó gondolat járt a fejében – az a titok, ami még csak fogalmazódott benne, de máris a hideg rázta tőle. Hogy ez nem migrén. Ez valami súlyosabb eset. Nem merte megfogalmazni, hogy micsoda, de az intuíciója megint működött. Arra gondolt, hogy az ember születésétől fogva rabja a sorsának, még ha nem is tudja ezt megfogalmazni. Lassan, de nagyon lassan a rögeszméjévé kezdett válni ez a gondolat, mint ahogy tudta, hogy a föld alatt a városban patkányok élnek, még ha az ember ritkán látja is őket… De aztán reggel lett, és elvitte autóval Verát a gimnáziumba, ahol tanított. Vera nyugodt volt és jókedvű. Lőrinc pedig megnyugodott.

*

Aztán beállt a csőd, vagy minek nevezze. A csőd, amelyik olyan váratlanul jön, mint egy autóbaleset. Vagyis senki sem készül rá. Tizenegy óra felé járt az idő, éppen egy kínos beszélgetés folyt a hússzállító teherautók viteldíjáról, mert Lőrinc parancsba kapta, hogy csökkentse a díjszabást. Nem egészen értett vele egyet, de hát a piac diktál, ezt viszont jól megjegyezte magának. Rehák vitatkozott vele, alaposan bele is izzadt a tenyere. S akkor megszólalt a telefon. Sürgős, mondta a titkárnője. Vajon mi lehet olyan sürgős, hogy a titkárnő beszól, holott a lelkére kötötte, hogy most ne zavarjon? Fölvette a kagylót, és elsápadt. Valami nő szólt hozzá elképesztően magas hangon, valami fiatal nő a Kramáreról, hogy bevitték a feleségét, mert elájult, és azóta is kómában van. Rehákkal közölte, hogy holnap visszatérnek az ügyre, de most sürgősen el kell mennie. Tulajdonképpen a fél városon át kellett furikázni, a kikötőn, a Šafárik téren, föl a posta irányában, aztán az állomástól balra a hegynek – hajtott, mint a bolond, de így is fél órába telt, míg leparkolta a kocsit jó száz méterre a kórház előtt. Futva tette meg a száz métert a kórházig. Pedig senki sem hívta, az is kiderült a sebészeten. Most nem mehet be hozzá, mondta az ügyeletes orvos, a legjobb, ha hazamegy, és kivesz két-három nap szabadságot. Szóval az orvos fagyos volt, és Lőrinc csak állt, és nem tudta, mi a teendő. „Ha új fejlemény van, majd értesítjük” – mondta a jéghideg orvos, és elkérte a mobilszámát. Lőrinc megtudta azt is, hogy Vera továbbra is kómában van. Most alaposan megvizsgáljuk, persze majd ha magához tért, mondta az orvos olyan hangon, amit legszívesebben azok használnak, akik kiválóan értenek az állatokhoz. Szuper, gondolta Lőrinc, nincs ezekben egy csöpp tapintat sem. „Hát most hazamenjek?” – kérdezte tanácstalanul. Az orvos, akinek sűrű ősz haja volt, pedig még – erre Lőrinc megesküdött volna – nem volt negyvenéves, elmosolyodott. Nem volt a mosolyában semmi kihívó, de Lőrincet bántotta, hogy szüntelenül rendreutasítja, akár egy gyereket. „Föltétlenül” – mondta udvariasan, de meglehetősen ridegen, és otthagyta.

Délután, mivel nem hagyott neki nyugtot az arrogáns orvos viselkedése, végül is fölhívta Stehlíket, és rázúdította mindazt a mérget, amit a másik orvossal kapcsolatban érzett. Persze nem Stehlík volt a címzett. Ezt már jó előre leszögezte. Stehlík angyali türelemmel végighallgatta, nem csitítgatta, nem türelmetlenkedett, igyekezett ráállni Lőrinc rossz hangulatára, bár azért megjegyezte, hogy még nem lehet szó daganatról, számtalan oka lehet az agyérszűkülettől az erecske megpattanásáig, szóval nem kell mindjárt a legrosszabbra gondolni. Tulajdonképpen ezt várta Lőrinc. Azt a bűvös szót, amely mintegy varázsütésre eltereli a gondolatait másfelé, a lehetséges agydaganatról a fejfájás ezernyi okára, hiszen miért éppen a legrosszabb jut valahányszor az eszünkbe? Ez is egy rögeszme, gondolta Lőrinc. És az is rögtön az eszébe jutott, hogy miért Stehlíket hívta fel, miért nem Kenesseyt. Mert az nem tud olyan módon hazudni, hogy a hazugság igaznak tűnjön. Erre egyedül Stehlík képes. Stehlík valahogy optimistább volt, és erre az optimizmusra szüksége volt Lőrincnek, mint a szomjas embernek a vízre. Közben a lánya, a kis Vera, háromszor megkérdezte, hogy miért van a mama a kórházban. Nyolcéves múlt, már nem lehetett hazudni neki, mint a háromévesnek.

– Most beteg – jelentette ki komolyan Lőrinc, a komolyságát hangsúlyozva, hogy aztán a mondat második fele még meggyőzőbben hangozzék. – De meggyógyul, ígérem.
Másnap azonban elvitte a keresztanyjához, a jó lelkű Bettihez, az öreglányhoz, aki valójában még nem is volt olyan öreg, néhány évvel fiatalabb volt még Lőrincnél is. De öreglánynak szólították, amit meglehetősen rosszul viselt el, holott Lőrinc és Vera tréfának szánták. Betti nem volt az aggodalom nagymestere, most mégis megijedt. Ezek a nők tudhatnak valamit, ami a férfiak előtt titokban marad, gondolta Lőrinc. Nem tudják biztosan, viszont megérzik. Betti egy hétemeletes panelházban lakott Ligetfaluban, és úgy tett, mint akinek bolha van a szoknyája alatt. Vagyis mindenképpen Verára terelte a szót, holott Lőrinc azt, amit tudott, már elmondta neki. Istenem, Istenem, sóhajtotta Betti, csak valami nagyobb baj ne legyen. Visszafelé menet látott egy pasast, aki a házuk előtt áll. Nagydarab és kicsit görnyedt fiú volt, mert azt rögtön megállapította, hogy a magassága megtévesztő. Inkább egy nagy gyerek volt, semmi esetre sem felnőtt korú. Rá várt? Vagy másra? Aztán néhány másodperc múlva elszégyellte magát. Pali volt. Kiszállt az autóból, de a kamasz nem mozdult. Nézte őt, de mintha egészen mást látott volna, nem a tulajdon apját.
– Egy órája várok itt – morogta Pali, majd rögtön hozzátette. – Bemehetek?
– Hát persze. Micsoda kérdés?
Aztán kiderült, hogy otthon gondok vannak. Még ez is, gondolta Lőrinc.
– Megint minden nap részeg – újságolta el Pali. – Meguntam.
– Jó, és most mit akarsz csinálni?
– Nem tudom. Nem akarok soká maradni. Mondjuk egy nap vagy kettő… Aztán fölmegyek Prágába.

Lőrincnek nem tetszett a dolog. Sőt, kurvára nem tetszett, valahogy úgy csapódott le benne a dolog, mintha az egész világ összeesküdött volna ellene. Holott épp elég baja volt Verával is. Lőrinc szerint az összeesküvés láthatatlan dolog. Vera kómája és Pali váratlan látogatása bizonyos mértékben összefügg, de láthatatlanul; mint a tó vize: amit látsz, az mozdulatlan kékség, de ami a felszín alatt van, csupa mozgás, ami a mélyben van, az minden percben más alakzattal bír. Lőrinc tehát épp olyan bajban volt, mint a fia, tudomására is hozta, még mielőtt bármit kérdezett volna Veráról. De Pali csak bólintott, igaz, mintha megkönnyebbült volna, bár ez csak Lőrincnek volt a rögeszméje, mert valahogy kezdettől fogva úgy tekintett a fiára, mint aki utálja Verát. És csakugyan igaza lehetett, mert Pali fölhúzta a szemöldökét és hirtelen látszani kezdtek a homlokán a ráncok. – Rosszkor jöttem? – kérdezte. De nem volt a kérdésében sem részvét, sem csodálkozás. Mozgás, az volt, ahogy az ajkak mozognak egyfajta közönyös igennel vagy nemmel. Mindegy volt neki. De Lőrincnek nem volt mindegy. Vera még nem ébredt fel, és Lőrincet egyre jobban nyomasztotta ez a bizonytalanság, mivel úgy érezte, most már nem babra megy a játék. – Elmegyek – mondta Pali. – Lehet, hogy csak későn jövök meg.
Mit is mondhatott volna Lőrinc? Tulajdonképpen megkönnyebbült, bár ezt a szót utálta. – Csak menj, fiam, csak menj – mondta, és furcsán érezte magát, különösen a „fiam” szó hallatán. Mintha nem is ő mondta volna. Egy rég volt idegen, aki mintha egy pillanatra beköltözött volna hozzá, egy kisvárosi idegen, aki fiamnak szólította a fiát, aki ottmaradt a kisvárosban, és lassan Lőrinc is elfeledkezett róla. És most csodálkozott, hogy itt van. – Itt hagyom a holmimat. – Hát persze, itt hagyhatod. – És ez már nem az a hang volt, aki fiamnak szólította a fiát. Tárgyilagos hang volt, majdnem közönyös. Pali rövid ujjú ingben jött és fehér rövidnadrágban, a tarka olyan tarka volt az ingén, hogy beleveszett a színek kavalkádjába. Most meg kellett volna kérdeznie, hogy más ruhái is vannak-e a holmijai között, de erre nem érezte magát illetékesnek. A fia is volt, meg már nem is volt a fia. Hosszú ideig nem látta, azalatt megnőtt és megemberesedett. Lőrinc tulajdonképpen szándékosan elfeledkezett róla, mióta Petra megüzente, hogy soha többé nem akarja látni. Lőrinc furcsa változáson ment keresztül. Miközben a fia az ablakhoz ment, hogy kinyissa, lopva szemügyre vette, és megállapította, hogy a csípője túl széles, éppen úgy, mint az övé. Hát ez az: le sem tagadhatja, hogy az ő fia.

Mikor egyedül maradt, lefeküdt egy órára, de nem tudott aludni. Délután elment a kórházba, úgy négy óra felé. Két esemény történt, amiről csak évek múlva beszélt az elbeszélőnek. Pedig az elbeszélő a legjobb barátja volt. Illetve… Iszonyú dolog rendet teremteni – főleg annyi év után. Az elbeszélő ugyan a legjobb barátja volt, de a legjobb barát előtt is néma maradt, mert némaságra kötelezte a lelkiismeret-furdalás, melyről még halvány sejtelme sem volt az elbeszélőnek. Az elbeszélő bizonyos fokig naiv volt. Ezt azóta sem bánta meg, holott az idő őt igazolta… De mit igazol az idő? Tulajdonképpen semmit sem. Az idő betemet, és ugyanakkor új rétegeket tár föl folyamatosan. Lehet ezen nevetni, föl lehet ezen háborodni, túl lehet ezen lépni. Attól függ, hogy milyen az elbeszélő alkata: túl derűs, túl melankolikus vagy túl szangvinikus… Hát persze, évek teltek el, az elbeszélőnek már más a viszonya Lőrinchez, holott továbbra is a jó barátjának tartja. De most még néhány évvel korábban vagyunk!
Az első esemény egy találkozás volt, amelyet hosszú időn át eltitkolt az elbeszélő előtt. Ezt nem tudta az elbeszélő, csak évek múlva tudta meg, és – legalábbis eleinte – nem is volt olyan fontos a számára. De annál inkább Lőrincnek. Sápadt és beesett volt az arca, és az elbeszélő azt hitte, hogy ez Vera miatt van. Meg a rosszkedve, a mogorvasága miatt. Hát nem!… De ezt évek múlva tudta csak meg. A második találkozása az apósával történt, az apósával, aki évek óta nem vett tudomást róla. Igaz, az apósa különös ember volt – nem vett tudomást senkiről. Amikor megismerte, hamarosan belátta, hogy egy szörnnyel ismerkedett meg. Persze átvitt értelemben, mert ez a szörny nem harapott… És most eljött a kórházba, s ez olyan volt, mintha az állatkertbe látogatott volna. Csöndes volt, és mintha meghatódott volna. Azt mondta, hogy gyerekkora óta nem volt kórházban, tulajdonképpen, mondta szerény iróniával, nem is tudja, hogy milyen egy kórház. Leültek a földszinten egy kávémérésbe, mely olyan csöpp volt, mint egy lakótelepi konyha. Lőrinc apósa meglehetősen beszédes kedvében volt. Eleinte összevissza beszélt, a gyerekkoráról, a katonaéveiről meg hogy fél évig krumplin és spenóton élt. De ez régen volt, még nem volt házas. Aztán meghívta Lőrincet a lakására, ami olyan számba ment, mint egy kitüntetés. Már évek óta nem hívott meg a lakására senkit sem, csupán a lányát meg a fiát. Azokat is egyszer egy hónapban. Nos, Lőrinc erről sem számolt be, csak évek múlva. Egyelőre annyit tudott meg, hogy másnap reggel tért haza, de a fia már nem volt ott, meglépett Vera pénzével és bizsuival. Az apósa – hát az egy külön sztori volt, az elbeszélő szeretett volna írni az apósról. De ez már később történt, amikor Lőrinc apósát jobban megismerte. Mondhatni, nagyot fordult vele (és velük) a világ… De haladjunk csak szép sorjában.

Szóval Pali meglógott Vera bizsuival és pénzével, mint akinek egy csínnyel több vagy kevesebb, egyre megy. Lőrincet kis híján megütötte a guta. „Nemcsak hogy impertinens, még tolvaj is” – gondolta elkeseredetten. Mi lesz a fiából? Gengszter? Egész éjszaka nem aludt, így hát – a fia ide vagy oda – elnyomta az álom. Két órát aludt, de az csak tíz percnek tűnt. Valaki nyomta a csengőt, kitartóan és türelmetlenül. Még ez is – gondolta bosszúsan, és félálomban kiment ajtót nyitni. Két civil ruhás rendőr állt az ajtóban. Pedig nem is jelentette föl a fiát a tolvajlás miatt. Más miatt jöttek – Lőrinc, mondhatni, kis híján elájult. Mert ez már neki is sok volt. Pali, tegnap, még otthon, belekeveredett egy verekedésbe. Az áldozat – egy tizenkilenc éves fiú – meghalt. Nem ő ölte meg, de szeretnék kihallgatni. A rendőröknek az egyik srác mondta, hogy Pali Lőrincnél van. „Semmit sem tudok, évek óta nem láttam a fiamat. Persze, tegnap váratlanul megjelent. De nem mondott semmit a verekedésről. És ma reggel eltűnt” – mondta meglehetős nyugalommal Lőrinc, mert szorult esetben – az emberek nagy többségével ellentétben – halálos nyugalom szállta meg.
– Bassza meg – mondta az egyik rendőr mérgesen. Asztmás volt, ezt azonnal felismerte Lőrinc. És nem tudta, hogy sajnálja-e. Természetesen sajnálta, mert belenevelték a sajnálatot a szülei.
– Ha visszajön, értesítsen bennünket – mondta a másik rendőr, a köpcösebb.
– Nem jön vissza.
– És maga ezt honnan tudja?
– Mert elvitte a csomagjait is. Ezek szerint már nem jön vissza. Ha a csomagjait itt hagyta volna, még biztosan visszajönne.
– És csak úgy eltűnt, mint a kámfor?
– Nem voltam itthon az éjszaka. Reggel jöttem haza. De reggel már nem volt itt.

Azt nem mondta meg, hogy elvitte Vera pénzét, mert úgy gondolta, ez kizárólag rá tartozik. Ehhez semmi köze a rendőrségnek, ezt majd ők ketten tisztázzák. Persze szamárság volt, lehet, hogy soha többé nem látja a fiát. Mégis így tartotta helyesnek. Azt már nem tudta megmondani, hogy miért. Talán azért, mert ezt a kettőjük dolgának tartotta, s ha nem lett volna Pali a fia, magától értetődőn beszámolt volna erről a rendőröknek. Igen, ilyen hülyének nevelték… A rendőrök tehát dolguk végezetlen elmentek, s ő végre elaludt. Délután négykor kelt fel. Éppen a szemébe sütött a nap. Hirtelen ébredt, nem voltak fokozatai: a félálom, a nehezen ébredés, a pillanatnyi kóválygás. A hirtelen ébredés és a pár percre rá megszólaló telefon között valami észrevétlen összefüggés volt, valami, ami nem racionális, inkább ösztönös – az ember génjeiben lerakódik a sok-sok érzelmi és racionális tapasztalat. Enyhén izzadt a napsütésben. Ha kinyitotta a szemét, éppen belesütött a nap. És a következő pillanatban a telefon, mely szinte hörgött vagy sikított. Összerezzent, mintha a telefon kígyóvá változott volna. A hang már ismerős volt. Az a hang, amely néhány nappal korábban közölte, hogy a felesége kómában van. „Sajnálom – mondta a hang –, borzasztóan sajnálom.” Mit sajnál, kérdezte Lőrinc, de már tudta… Tudta, hogy a felesége meghalt. Állt a kagylóval a kezében, mint a cövek vagy a faszent, az agya vagy húsz képet hívott elő, csupa vidámat… Azt gondolta: mostantól megváltozik az életem, meg azt, hogy van-e az életnek egyáltalán értelme. Átfutott az agyán ezernyi gondolat, de úgy, hogy ezek a gondolatok nem voltak befejezve, „lógtak”, mert nem lehetett őket befejezni. Percekig állt a kagyló mellett, az ismeretlen nő már rég letette, csak a kagyló zümmögése hallatszott, mint egy ismeretlen, űrbeli hívás.

Az elbeszélő emlékszik rá, hogy néhány nappal az eltűnése előtt azt mondta: „A felnőttkor akkor kezdődik, mikor a bűnös és az áldozat között nem képes az ember különbséget tenni. Bűnös vagy? Áldozat vagy? Vagy mindkettő?” Akkor, több mint fél évtizede, az elbeszélő nem értette, hogy hová akar kilyukadni. Úgy gondolta, hogy túlreagálja Vera halálát. Holott semmi köze sem volt Vera halálához. Ez a történet egészen másról szólt. Vera halála után több, mint fél évtizedig megőrizte a titkot, amiről nem Pozsonyban, hanem Párizsban beszélt. Az elbeszélőnek úgy tetszett, bizonyos udvariassági körök mellőzésével, teljesen szabadon.