Grendel Lajos: Néhány gondolat… Márai Sándor Csutora, Lengyel József Igéző és Kosztolányi Dezső Alfa című művéről (esszé)

I.

Márai Sándoron nem fogott az idő, mintha nem is élt volna távol a hazájától több mint negyven évig. Pedig ugyancsak megmondta a véleményét nemcsak a kommunizmusról, hanem a Horthy-korszakról is. Naplójának az olvasása felnőtt (intellektuálisan is felnőtt) olvasót kíván. Olyan ez, mint a legfinomabb tokaji bor: drága, de megismételhetetlen.

Közvetlenül a rendszerváltás után két monográfia is megjelent róla: Szegedy-Maszák Mihályé és Rónay Lászlóé. Noha a legjelentősebb Márai-munkák között a Naplón kívül az Egy polgár vallomásait, a Föld, föld…-et és a Szindbád hazamegyet nevezik meg, a Csutoráról is figyelemre méltó megállapításokat tesznek. Szegedy-Maszák Mihály többek között ezt írja: „Utóbb mégis kénytelen volt eltávolítani Csutorát az otthonából, mert akadályozza a polgári háztartás gördülékeny működését.” Vagyis győz a polgár a művész felett, és ez lelkiismeret-furdalást okoz az írónak, mert elsősorban művész. Vagy nem? A művész és a polgár harca végigkíséri a pálya első szakaszát. A második szempontra Rónay László hívja föl a figyelmet. „Csutora makacsul ragaszkodik élete legfőbb értelméhez, a szabadsághoz, melyet szüntelenül el akar venni tőle a törvényeket alkotó, szokások rabságába merevedett ember.” De egy harmadik szempontot is felhozhatunk a kutya és gazdája viszonyára, függetlenül attól, hogy az előző kettő is érvényes. Ez nyolcvan évvel ezelőtt még rejtve maradt. Az ember magasabb rendű a kutyához képest, ergo, így vagy úgy, az embernek van igaza, mint magasabb rendű lénynek. A kutyán, mert nem engedelmes, túl kell adni. De rejtve marad egy másik üzenet is. A magasabb rendű, az ember, vereséget szenved, s a kutya győz. Pitiáner dolog, az ember vereséget szenved egy alacsonyabb rendű fajtól, hát istenem. Mondjuk, fogom a puskám, és lelövöm. Még csak meg sem büntetnek érte, hiszen a szenvedő fél csupán egy kutya volt. De akkor miért ez a lelkiismeret-furdalás, ami a gazdiból kitör a regény végén, abban a paradox gondolatban, hogy: „minden harapás ellenére Csutora sötét emléke mégis kedvesebb neki, mint a jóságos és szépséges Jimmy King (az új kutya) erényei. Mert amíg halad az életben, botorkálva és tévedések árán, kezdi megtanulni, hogy általában nem a szépet, a jót és az erényt szeretjük – hanem mindazt, ami elnyomott, tökéletlen, ingerült és vicsorogva perelő, ami nem az erény és beleegyezés, hanem a hiba és a lázadás.”

A Csutora Márai korai művei közé tartozik, még nem borítja el a Márai-stílus – üde és közvetlen, mondhatom úgy is, fesztelen, és a kor magasabb irodalmi ízlése és a divat között megfelelő egyensúlyt teremt. Még nyoma sincs a későbbi Márai-próza oly gyakori nehézkességének és modorosságainak. (Persze, bárcsak olyan szinten lenne modoros, mint A gyetyák csonkig égnek vagy a Sértődöttek egyik-másik fejezete. Mert Márai a modorosságban is elsőrangú.) Még egy el nem hanyagolható szempont kívánkozik ide, mely jól láthatóan megkülönbözteti más kutyaregényektől és -novelláktól, például Lengyel József Igézőjétől vagy Kosztolányi Dezső Alfájától. A Csutora kutya főhőse ugyanis már-már emberszabásúvá nő a szabadságért vívott küzdelemben. Vagy a szabadosságért? Szabadság vagy szabadosság? Még az írónak is nehéz eldöntenie, hogy most melyikkel van dolga. Mindenesetre a kutyaregény észrevétlenül vált át gyilkos küzdelembe, ahol is Csutora már-már emberré lesz.

Pedig jó darabig csak egy ún. pulikutya, akivel a gazdi meg akarja lepni a feleségét karácsonyra, ezért az állatkertből egy csemetét hoz, melyről azt hiszi, hogy tényleg pulikutya. (Persze az állatkerti gondozó is megéri a pénzét, de ez egy másik sztori.) A növekedése folyamán kiderül, hogy ha volt is a felmenői között pulikutya, Csutora sorsában ez egyáltalán nem számít. A pulikutyának és Csutorának semmi köze egymáshoz. Csutora „gonosz” kutya. Azért tettem a gonoszt idézőjelbe, mert a gazdihoz viszonyítva tényleg gonosz, de önmagában véve ártatlan, mondhatni, bűntelen. De ez sem pontos. A gazdi és a kutya tulajdonképpen nem értik egymást. Minél inkább ragaszkodik a gazdi a kutyatartás követelményeihez, annál idegenebb lesz számára Csutora. „Fantasztikus dög”, mondja a gazdi látogatója, egy vidéki úr, egy napon, amikor elpanaszolják neki, hogy Csutora már három napja megszakítás nélkül ugat. „De ilyen kutyát még nem láttam”, mondja a vidéki úr elképedve. Szóval valami alapjában véve nem stimmel, és a gazdi nem jön rá, hogy mi. Holott a kutya, így járja a szóbeszéd, az emberért még az életét is hajlandó feláldozni – a legvégső esetben. Tehát a gazdihoz viszonyítva tényleg gonosz. De most fordítsuk meg az esetet, és hozzuk le az Úristen magaslatából a gazdit… Tulajdonképpen egy kényúr a gazdi, és ebbe Csutora nem hajlandó belenyugodni. Az ő, Csutora szemével nézzük a valóságot. Mert Csutora szemével másmilyen a valóság. Valóság és valóság között különbség van. És erről fogalma sincs a gazdinak. Ő csak egy valóságot lát, a magáét. A kutya valósága szerinte nem fontos, mert a kutya alacsonyabb rendű lény, tehát fogalma sincs a „tulajdonképpeni” valóságról, ami az ember „kiváltsága”. És helyben vagyunk. A gazdi egy felvilágosult kényúr, afféle Mária Terézia, aki nem bánt, csak nevel, és ha a nevelése fölmondja a szolgálatot, akkor az (ember)-kutya nem érdemli meg a törődést, börtönbe vele, vagy – hogy csak maradjunk a kutyánál – szépen túladunk rajta.

Mégsem ilyen egyszerű a történet, bár hellyel-közzel az ember leegyszerűsíti, mivel szinte kínálja magát az egyszerűsítésre. Van ennek a történetnek egy további értelmezése is. Csutora ugyanis nem jó kutya, legalábbis az ember szempontjából. A jó kutya Jimmy King. Csak hát unalmas, mert minden cselekedete kiszámítható. Ellenben Csutora kiszámíthatatlan, ahogy a szabadság is kiszámíthatatlan. A legtöbb ember félreértése, hogy a szabadságot összekeverik a szabadossággal. Holott a „poroszos” módszer, melyet Csutorának el kell viselnie, a legalkalmatlanabb a kutyák egy típusának a nevelésére. Márpedig a gazdi a poroszos módszert alkalmazza, ami tovább dühíti a kutyát. Itt most már nemcsak a más valóságról van szó, hanem a valóság és az ember viszonyáról. Egy idő után életre-halálra megy a játék. Tulajdonképpen a gazdi nyárspolgár, s a kényelemszeretetében harcra kel Csutorával, és ebben a harcban mindketten veszítenek. Erre akkor jön rá, amikor már nincsen Csutora, amikor Jimmy King van, a jól nevelhető, de végtelenül unalmas kutya.

A Csutora az allegória és a parabola közötti regény. Az allegóriának ellentmond, hogy többféle megoldás is kínálkozik a regény végére. A regényíró lezárja a kérdést, méghozzá úgy, hogy inkább nyugtalanságot kelt az olvasóban, mondhatni átviszi a nyugtalanságát az olvasóra, mivel az olvasó előtt is nyitva marad a kérdés, vajon milyen más módszerrel próbálkozhatott volna az író. És ez a módszer már távol áll az allegóriától. De valójában parabolának sem igazán nevezhető, hiányzik a paradoxon, ami igazi parabolát csinálhatna a történetből. Kutyatörténet? Jóval több annál, hiszen kutyatörténetből számtalan van, hogy a magyar irodalmat vegyük: Lengyel József Igézőjétől Déry Tibor Niki című kisregényéig. Talán nem tévedek túlságosan nagyot: Márai regénye – akarva-akaratlanul – az ember találkozását idézi a természettel. A természet pedig erősebb mindenféle emberi akaratnál. A természetben az erősebb győz. Az embernek van esze, egyébként gyönge figura. Ezért kell egy Csutora, hogy figyelmeztesse az embert: az ész csodálatos dolog, de korántsem minden. Ezért történik az, hogy a vereségen, mi tagadás, Csutora és a gazdi osztoznak.

II.

Az „igéző” a Magyar Értelmező Kéziszótár szerint elbűvölő hatású, de nem azonos hatású a varázslattal és a kuruzslással – sokkal áttételesebb és egy kicsit szimbolikus. Lengyel József Igézője telitalálat, jobb, megfelelőbb szót nem is találhatunk a kisregényre. András megigézi az idegen kutyát, „elcsalja” a gazdájától, aki komisz ember és csaló.

András idegen az orosz (vagy ukrán?) faluban (magyar?), talán számkivetett (a legvalószínűbben az – a börtönviselt embereket Oroszországban még számkivetéssel is sújtják). Csőszként alkalmazzák. Kerüli az embereket, az egyetlen cimborája egy Miska nevű szénégető, akivel szívesen van együtt. Hamarosan megbarátkoznak, mert Miska szószátyár, de egyenes ember. Mígnem megismerkednek Jevszejjel, az erdőkerülővel. Jevszej goromba és fukar ember, a harmadik feleségét sem igazán szereti, de jómódban él, és Jevszej számára ez a fontos. Jevszejnek van egy öregecske kutyája, Najda, amelyik kölyköt vár. Jevszej úgy határoz, hogy megvárja, amíg Najda megkölykezik, aztán lelövi, mert már úgysem tudja hasznát venni. Okos kutya, éppen hogy csak beszélni nem tud, mondja Jevszej. „Beszélni is tud” – mondja András, de Jevszej nem egészen érti a mögöttes tartalmat. Számára a kutya csak egy kutya, bármennyire értelmes is. Megkölykezik, aztán lelövi. A kutya azonban mintha valóban érteni vélné a szavát. Dönt, és Andrást választja. Megszökik Jevszejtől, és Andrással él tovább. Jevszejt a hiúságában és a gőgjében sértette meg, ezért Najdának pusztulnia kell. Najda pusztulása után – el az emberektől – András kiköltözik az erdőbe egy kunyhóba. Megtudja, hogy Jevszejt leváltották, mert tojást lopott. Miska gyakran ellátogat hozzá. Beszélgetnek. „Csak a kutyákról nem beszéltek soha és a múltról.”

Ennyi a történet – egyszerű és mégis nyugtalanító. Jevszej orosz (ukrán) név, feltehetőleg tehát Oroszországban játszódnak az események. De észak vagy dél? Kelet vagy nyugat? Tajga vagy Európa keleti fele? Nem tudjuk. Oroszország hatalmas birodalom, Kelet-Európától a Csendes-óceánig terjed, és mindenféle nép lakja, az orosztól kezdve a baskírokon át, teszem azt, a csukcsokig. András idegen, tehát nem orosz. Nem is oroszországi (vagyis szovjetunióbeli)? Nem derül ki. Mélyen titkolódzik, valószínűleg van valami a rovásán. De az is lehet, hogy ártatlanul ült. Nem kérdezi senki sem, hogy ki fia-borja, legjobb nem tudni semmiről. Ezt az orosz emberbe beleverték. Nem tudni semmiről, az a legjobb, mert az a legbiztonságosabb. Ez nem Nyugat-Európa. András félig-meddig elszólja magát a kutyával kapcsolatban. Azt mondja: „Nem emberi, mert akkor kegyetlenebb volna.”

De van valami más is a hallgatásában, és, mi tagadás, a menekülésében. A szabadsághiány. András még mindig bűnhődik, jóllehet a száműzetés sokkal enyhébb módja a kiközösítésnek, mint a gulág vagy a börtöncella. Akár még szabadnak is érezheti magát az ember, ha nem jön egy Jevszej, aki a maga otromba módján figyelmezteti őt, hogy egy senki. „Hát te érted?” – szól pöffeszkedve Andráshoz Jevszej. „– Ne tegezzen engem! – Nem kiabált, de közelebb lépett Jevszejhez.” Ebből, és az apró elszólásokból érthetővé válik, hogy András kényszerlakhelye csupán a falu. A sztálini tisztogatások után vagyunk? Ez sem tisztázódik igazán, de ez a sok tisztázatlanság, paradox módon, a kisregény előnyére válik. Lengyel József úgy szól a sztálinizmusról, hogy Sztálin neve el sem hangzik közben – sőt a sztálinizmus kifejezés sem. Mert Lengyel József nem a sztálini diktatúráról ír, hanem jóval elvontabban, a diktatúráról általában. Sőt! Még nagyobb paradoxon a történetben, hogy minél távolabb kerülünk a sztálinizmustól, annál jobban felragyog az igazi mondanivaló. Béládi Miklós szavait idézzük: „Nem a számonkérést vagy a vádemelést tartotta fontosnak – ez sem hiányzik írásaiból –, hanem az emberi felelősség messze hangzó intelmeit fogalmazta meg.” A kutya szerepe itt válik fontossá, talán a leginkább fontossá a kisregényben.

Jevszej kutyája valóban megsejti, hogy miben sántikál a gazdája. Megsejti, mert ridegen bánik vele, míg Andrásban, bár ezúttal is ösztönösen, védelmet nyerhet. És a kutya választ – megint csak ösztönösen, mert nem ismeri a képmutatást, mert egyszerűen csak „állat”. Ha ember volna, sokkal kegyetlenebb volna, idézzük fel a tanulságot. A kutyatörténet fokozatosan vált át az ember és ember közötti küzdelem síkjára, ahol Jevszej végül is megöli a kutyát, mert Andráson akar bosszút állni. Két embertípus jelenik meg a kisregényben: András nem szereti a képmutatást, egyenes ember. Persze ő lesz a vesztes, mert az egyenes ember mindig vesztes. (Hogy ő is tisztában van-e ezzel, az bizonytalan.) Jevszej gőgös, ráadásul csaló. Annyira primitív ember, hogy mindjárt az első összeütközéskor leveti képmutató modorát. De ő is csak ideig-óráig lesz úgynevezett nyertes, mert tojáslopáson kapják – tehát ő is vesztes, csak egészen másképpen, mint András. András tulajdonképpen nyer, bár súlyos árat fizet ezért. Végül is a vesztes Jevszej, bár sosem volt erkölcsi érzéke, így tulajdonképpen a veszteség sem jut el a tudatáig. Legföljebb apró kellemetlenségnek fogja fel a tojáslopást.

Két ember, akin nem lehet változtatni, ahogy a jón, illetve a rosszon sem lehet változtatni.

Lengyel József persze nem fatalista, legalábbis én úgy gondolom, bár lehet, hogy a történet enyhe parabolisztikus ízt hagy maga után. Vagy nem? Ez is bizonytalan. Nincs az egész írásban semmi politikai íz, illetve jó mélyen rejtve van. És ez a csodálatos benne. Mert tulajdonképpen a kisregény az első mondatától az utolsóig a politikáról szól, de mennyire másképpen, mint, mondjuk, Déry Nikije és a többi politikailag elkötelezett, ellenzéki írásmű. Még Szolzsenyicin is, Az Ivan Gyenyiszovics egy napjában többet árul el a sztálini rendszer embertelenségeiről, mint a Lengyel József kisregénye. Igazi mestermű az Igéző, a legjobb tíz-tizenöt huszadik századi magyar prózai remekmű közé tartozik. Mondhatnám, az a baj, hogy a magyar irodalomban született, és nem, mondjuk a lengyelben, csehben, oroszban, mert nemhogy a szakma nem becsüli meg, ma már az íróról is mintha elfeledkeztek volna. Még az sem mentség, hogy Lengyel József, a kezdeti Kassák-követése után, nem tartozott sehová sem. A Szovjetunióba emigrált, 1938-ban a gulágra vitték, majd tíz év múlva, száműzöttként egy dél-oroszországi faluban telepedett le, s csak 1955-ben tért haza Magyarországra. Hatvanévesen másodszor is író lett, méghozzá kitűnő író. Hangsúlyozom: nem mentség ez sem, legföljebb a magyar sznobizmus bizonyítéka. Az a pechje, hogy tulajdonképpen nem tartozott semmilyen irodalmi társuláshoz vagy csoportosuláshoz sem. Ez a legfőbb „bűne”. Nem tartozik sem a „jobbosokhoz”, sem a „balosokhoz”, mert politikailag magasan fölöttük áll. Nem „ideológus”, ami, ezek szerint, súlyos hiba – legalábbis jelenleg. (Még a sokkal népszerűbb Déryről is elfeledkeztek manapság, a felejtés, úgy látszik, íratlan szabálya a magyar sznobizmusnak.)
Nos, leginkább a kutyát sajnáljuk, mert hűséges teremtmény, és mert nem érdemelte meg a sorsát. (Akárcsak András?) Najda és András között több párhuzam is felállítható – bizonyos értelemben mindketten szenvednek, és mindketten túl akarják élni a szenvedésüket. Az egyiknek sikerül, a másiknak nem. „Csak a kutyákról nem beszéltek soha és a múltról.” Vagyis, tulajdonképpen, az erőszakról és a kiszolgáltatottságról.

III.

Alfa egy haragos kutya, egyáltalán nem hasonlít Najdához, a szelíd, de nem mindig engedelmes ebhez, és Csutorához sem, mert az anarchista-lázadó viselkedés nem éppen a stílusa. Viszont hihetetlen dühbe tud gurulni egyetlen ember láttán. Wohl az illető, jegyző a parlamentben, szürke ember (amolyan ürge – Ottlik Géza szava), nem nyilvánít tehetséget semmi iránt, de tulajdonképpen ártatlan. Nem oszt és nem szoroz. Alfa dühe, végső soron, érthetetlen. De az ember nem kutya, így fogalma sincs róla, hogy a kutyát mi ingerli, mondhatni, a végsőkig. Mert a kutyák agya – bizonyos értelemben – másképpen gondolkodik, mint az ember agya. Vagy nem? Bizony isten, tudja a fene, hogy mi fészkelte be magát Alfa fejébe Wohl láttán. De van egy másik novellája is Kosztolányinak, a Silus. A római kor idején játszódó történetben Silust, aki rabszolga, és éppen elvesztette a feleségét, minek okán kétségbeesése nem ismer határt, minden ok nélkül megharapja egy kutya. „Mindezt már nem bírta el. Keservesen sírni kezdett.” – fejezi be a novellát az író.

Mi az, hogy „mindezt”? Ha a „mindezt”-re választ kapunk, megfejtjük a novellát. De a „mindezt”-re nem kapunk választ, mint sok minden egyébre az életünkből – ugyanis nem létezik rá válasz, vagy megfordítva, olyan válasz van rá, amely sokféle, annyira sokféle, hogy az ember elveszik a keresésében. Kosztolányinak azok a legsikeresebb novellái, amelyek az irracionalitásba futnak ki, egyebek mellett a Silus és az Alfa. Bizonyos értelemben, megkockáztatnám a kijelentést, hogy a „realista” Kosztolányinak az útja az irracionálisba vezet, mint az ember útja a halálba. Hiszen, végső soron, a halál az ember számára fölfoghatatlan és abszurd. Az Alfa, bizonyos értelemben, egy „halálos csók”? Talán.

Mi az Alfa titka? Kosztolányi nem ad választ a legfontosabb kérdésre, hogy a kutya miért jön őrült dühbe, ha már a lépcsőházba belép Wohl. Hiszen még nem is látja! Talán a szaga miatt, amit az emberek nem éreznek, a kutya viszont érzi? Wohl nem való a házba – legalábbis a kutya szerint, mert, ellentétben Alfával, még csak „aranyserleget” sem kapott. A kutya lenézi Wohlt, mondhatni, arisztokratikusan viselkedik. De miért csak Wohlt nézi le? Szóval ez a megoldás is sántít. Wohl agglegény? Szegény, szerencsétlen „ürge”? Lehetséges, de azért mégsem olyan tehetségtelen, hisz a belváros közepén bérelt lakást. Szegény Wohl is töpreng. Lehetséges, hogy a jelleme olyan hibáját rója fel neki, amelyet még maga sem ismer? A legszörnyűbb, legiszonyúbb következtetése az, hogy „engem gyűlöl, személyesen. Nemcsak kifogása van ellenem, hanem tagadja egész lényemet.” Ez már nemcsak megfontolandó, hanem ijesztő is. Gondoljunk csak Silusra! Ezek szerint bizonyos mértékig az ész parancsol, de adódnak esetek, amikor az intuíció erősebb az észnél.

De ne menjünk ilyen messzire, bár a kutya jellembeli kiválóságával csak a lakók jellembeli hitványsága mutat némi párhuzamot – tudniillik fokozatosan a kutya pártjára állnak, csupán kényelemből –, és egy napon a kutya jellemessége és a lakók jellemtelensége találkozik. Mind a kutya, mind a lakók gyűlölik Wohlt, Wohlnak, ha jót akar, el kell hagynia a házat. De nehogy azt higgyük, hogy a szerencsétlen Wohl ártatlan. Ha ezt hittük volna, a novella utolsó része meggyőzhet tévedésünkről. Wohl, a balfék ürge, nem tudja elviselni a megaláztatást, ráadásul egy kutyától. Végtelen sértettségében és alattomosságában egy nap visszaoson a házba, és mérgezett hússal kínálja Alfát, amit az be is fal, és, istenuccse, megdöglik. Nem éppen shakespeare-i tragédia. A gonosz győz. De ki a gonosz? A kutya? Wohl? A lakók? Az egész rendszer? Külön-külön nem gonosz egyikük sem, de a szerencsétlen intuíció gonosszá teszi valamennyit.

Kosztolányi egzisztencialista író, még ha ez a szó, hogy egzisztencializmus, egy kicsit később is keletkezett. Kosztolányi, mint a nagy elmék egyike, megsejtette a folytatást. Már nem élt, mikor az egzisztencializmus az egész európai kultúrkörben elterjedt, Kafka berobbant a világirodalomba, Camus megírta legsikerültebb regényét, a Közönyt, a színházi világot pedig Sartre uralta. És persze a mi tájainkon kitört a bolsevizmus, és Kosztolányinak egy időre befellegzett. A hatvanas évek második felétől fokozatosan újra értékelni kezdték, de ez már az egzisztencializmus utáni korszak. És mégis? Talán olvassuk el a Néró, a véres költőt vagy a Caligulát Kosztolányi és Camus feldolgozásában. Rengeteg hasonlóságot lelünk Kosztolányi és Camus között, pedig nem ismerték egymás műveit. A kor ugyanazt a komor többletet adta Kosztolányinak is, amit Camus-nek. Nem ők találták meg az egzisztencializmust, hanem az egzisztencializmus találta meg őket.

Kosztolányi is, Camus is a XIX. századi formában írt regényt és novellát. Legalábbis első ránézésre. Mert azért a párbeszédtechnikájuk egészen más, mint Jókaié vagy Mikszáthé, sokkal közelebb áll Fitzgeraldhoz és Hemingwayhez, függetlenül attól, hogy ismerték vagy nem ismerték őket. Az elhallgatás okán. A huszadik század első fele a regényműfajban számtalan kísérletezést hozott, a belső monológtól egészen az esszéregényig. De nem temette el a hagyományos regényt sem, gondoljunk csak Camus-re és a századközép amerikai „realistáira” is. Hogy Kosztolányi ennek ellenére is modern (sőt számos vonatkozásban túlélte a formai kísérletezést), elsősorban szemléleti okai vannak, nevezetesen, az egzisztencializmus felfutásáé. A gyakorlatban az egzisztencializmus halottnak tűnő filozófia, de az irodalomban olyan kérdéseket vet föl, amelyek az ókor óta izgatják az emberiség fantáziáját.
Az Alfa jellemző esete a megnyugtató megoldások hiányának. A sértett emberben végül is elszabadulnak az indulatok, s egyszerre csak állattá válik. Hogy is mondja Teilhard de Chardin: az ember csak egy fokkal több az állati formák sorozatánál. Az örökös ugatásra a gyilkosság a megfelelő válasz. Vagy nem?