Tóth Elemér versei
Ez a varázslat…
Szikrázom érted, tőled,
nem futhatok előled.
Hiszen a vágyak tornya
már égig ér lobogva.
Te sem szaladhatsz el már,
hisz lassan kész a leltár.
Libera me! Kegyelmezz
nekem! – aki szerelmes.
Gyere velem az úton,
mert szenvedek, vajúdom.
A hiányodtól félek,
erről szól minden ének.
Erről szól minden emlék,
édes titkaid lesték
kufárok, másra restek,
csak én vágytam: Szeress meg!
Sóvár szívvel reméltem,
kinyílunk mind a fényben.
S szikrázunk éjjel-nappal,
fagyos télben, tavasszal,
nyáron és arany őszben,
a mindig vetkőzőben.
Így volt, s így van mindmáig,
bár a szívünk már fázik.
Hát gyere, vess a tűzre,
hadd lobogjon, és űzze
kételyeink kígyóit,
mert csupáncsak az gyógyít.
Az varázsol majd vissza
oda, hol minden tiszta.
Ahol két ember szíve,
együtt dobban szép rímbe…
Ez a varázslat adhat,
az élethez hatalmat.
A költő
Holnaptalan idő komorló csúcsa – sötétség.
Csüggedt borulat az égen és a szívekben.
A jövő kerekének súlytalan fordulása,
s a fogyó hold fénytelenül legel az égen.
Az útnál álló jegenyék karcsú tornyai
vágyják az éjszaka hűvös, simogató kezét.
Denevérek cikáznak, baglyok feleselnek,
a semmi jajong, s a jó alszik a gonosz ölén.
Csupán a költő görnyed íróasztala fölött…
Negyvenhármas cipőjét rég ronggyá taposta,
a szent kocsmába se jár fél deci bátorságra,
már csak káromkodik, veszettül káromkodik…
Mocsok és szenny
Naponta szívemnek ütődik a világ,
a valóság keselyűi húsomat tépik.
A bivaly-idő túrja magát előre
a végtelen sötétlő csatornái felé.
Mocsok és szenny. Bűzös felhők örvénylenek.
A szeretet simogató keze merre jár?
Hol a kút a tisztaság ígéretével?
A reménység madara, hol rakott fészket? Hol?!
Vaddisznók, farkasok csörtetnek köröttünk.
Értékeinket véres pofával őrölik.
Mi kétségbeesve állunk a hegytetőn,
s fogcsikorgatva nézzük a pusztítást alant.
Sírnunk, jajonganunk, üvöltenünk kéne,
mert elég már a baj, a fájdalom, a bánat.
Hol a hajdani éden szent ígérete?
Kimeresztett körmökkel környékez az élet.
Hát újra meg újra a szívemet dobom
elétek, hogy örömet igyatok belőle.
Mert mivé lesz a dicső múlt latrok kezén?!
Jaj!, hol tart, mivé silányul a szegény magyar?!
Szerelem
– Szép vagy! – mondom.
– Ragyogsz, akár a nap.
– Semmi gondom.
Nincs nálam boldogabb.
– Szeretsz? – kérdem.
– Hogy lángol, nézd az ég!
– Az nem érdem…
Igen! Hajlok feléd!
– Gyere! – mondom.
– Borulj rám csendesen.
– Ó, bolondom:
ruhám hová tegyem…?!