Dušan Mitana: A héja

(elbeszélés, Tóth László fordítása)

Peter jól átgondolt mindent. Bár bosszantotta, hogy noha átkutatta az egész házat, sehol nem találta nagybátyja golyós puskáját, de azért azt nélkülözni tudta az ember. Végül is, a revolver lett volna a legjobb, de arra gondolni sem lehetett. Ján nagybácsinak feltehetően nem is volt, s ha véletlenül mégis, biztosan nagyon jól elrejtette, mint mindent, ami Petert az apjára és arra az egy évvel ezelőtti esetre emlékeztette volna. Mintha azt remélték volna, hogy egyszerű környezetváltozással, és azzal, hogy a hallgatás falát emelik a szüleivel történtek köré, megszabadíthatják a kísérteties emléktől.

Habár csak tizennégy éves volt, tudta, hogy a revolverrel elboldogult volna. Már tizenkét évesen elbűvölte apját éles szemével, valahányszor kimentek a kertbe, hogy a kúszó szőlőindákkal teljesen benőtt kerítésre erősített céltáblára lövöldözzenek, amely kerítés így nyaranként egészen olyan volt, mint egy eleven zöld fal. A lőtéren pedig, ahova szép nyári délelőttökön az apja kivitte magával őt is, sokan megcsodálták, amint azokra a bizonyos, valahonnan a föld alól előröppenő, ellipszis alakú tányérkákra lövöldözött, melyekre ráfogták, hogy galambok. (Soha nem jött rá, miért éppen galambok, hiszen egyáltalán nem is hasonlítottak rájuk.) Az apja büszke volt rá, és detektív kollégáinak – akiket bár kriminalistáknak nevezett, de az ő számára detektívek voltak – tréfásan mint a jövő sportlövő olimpiai bajnokát mutatta be, s bár Petert sokkal jobban érdekelte a foci, nem akarta elrontani apja örömét.

De sebaj, revolver nélkül is menni fog. Két órája lesz rá. Néhány napi megfigyelés után ugyanis kitapasztalta, hogy Viera néni számára a bevásárlás általában két órát vesz igénybe, noha az üzlet nem volt messze tőlük. Tudta viszont, hogy mindig elpletykálja az időt, ami miatt a nagybátyja állandóan piszkálta, bár – mint mondta – nem haragudott rá, mivel ez nőszemélynek egyszerűen életszükséglet, és a mindennapos bevásárlások jelentették számára az egyetlen lehetőséget, hogy kiszakadjon a falusi élet unalmából. Viera néni nem volt állásban, állandóan otthon tartózkodott, mivel Peter nagybátyja, aki fényképész volt egy közeli városban, eleget keresett ahhoz, hogy a feleségének – ahogy mondta – ne kelljen tönkretennie magát, és hogy megkímélje őt a gyors öregedéstől. Az emberek irigyelték is Viera nénit, mondván, hogy a férje a tenyerén hordozza őt, de Peter tudta, hogy milyen ostobák, és sejtelmük sincs arról a különös, homályos eredetű feszültségről, mely ezt a tágas új házat uralja, amely főleg azzal tűnik ki, hogy mindegyik falát Viera néni fényképei díszítik – egyiken az egyik ruhájában, majd a másikban, a harmadikban, mindegyikben, amije csak van; a konyhában, a szobában, az udvaron, mindenütt ő, s Peter tudta, hogy sejtelmük sincs a nagynénje arcán ülő szomorúságról, amit néhányszor észrevett rajta, amikor Viera néni magára maradt, és azt gondolta, hogy senki nem látja.

„Peter, megyek a boltba”, hallotta a verandáról Viera néni hangját. „Ha akarsz, elmehetsz a fiúkkal.”

Peter a padlásszobában a régi Štartokat nézegette a rekamién. Itt szeretett legjobban. Valahányszor, ha már nem lehetett elviselni a feszültséget, ezt az életveszélyes titkot, ide vackolta be magát. És ez elég sokszor előfordult, főleg amióta egy éjszaka benyitott a hálószobába, és megpillantotta a nagybátyját, amint könyökével a matracon támaszkodva fekszik a békésen alvó Viera néni felé fordulva, és mereven bámulja őt, aki mosolygott is álmában; igen, pontosan emlékszik – a nagybátyja háttal volt neki (meg se moccant, mint amikor a kígyó mereven bűvöli az áldozatát), miközben a nagynénje éppen úgy mosolygott, mint amikor később félelemmel teli, szorongó hangon így szólt hozzá: Ne aludj, a nagybácsim figyel téged. De ő csak mosolygott, mintha ez így lett volna rendjén, mintha az egész csak nagybátyja iránta érzett szerelmének megnyilvánulása lenne. Először ekkor kerítette hatalmába az a nagynénjével kapcsolatos, kimondhatatlan félelem, mely elől mindig ide menekült fel a padlásszobába, amiért mindketten tréfásan a Nagy Magányosnak nevezték, de ő tisztán érezte, hogy a mosolyuk kényszeredett, és csak a kétségeiket igyekeznek leplezni vele. Iránta megnyilvánuló állandó, bár leplezett figyelmük is az idegeire ment. Nevetségesnek tudta igyekezetüket, hogy minden idejét a többi gyerekkel töltse. Szünet nélkül figyelték a reakcióit, és szorongva lesték, hogy más-e, s miben, mint a többi gyerek, és nem is tudatosították, hogy éppen ezzel a viselkedésükkel, ezzel a szemmel látható bizalmatlanságukkal és gyanakvásukkal egyenesen rákényszerítik, hogy az ellenkezőjét tegye, mint amit elvárnak tőle. Képtelen volt elfelejteni Ján bácsi szavait, melyeket egyszer véletlenül meghallott: Minél kevesebbet legyen egyedül, ki tudja, mi jár a fejében, egyszer még felgyújtja a házat. A padlásszobában jól érezte magát. Talán mert a falakat itt nem tarkították Viera néni fényképei, ami talán éppen ezért jelentette számára a menekülés szigetét ebben a titokzatos, fenyegető házban. A szoba unokatestvéréé, Ivané volt, aki most a seregben szolgált. Ivanra csak nagyon homályosan emlékezett, talán öt éve is van, hogy utoljára találkoztak, de úgy érezte, vele megértenék egymást. Biztosan megértenék egymást azzal, akinek az ő ízlése szerint berendezett szobája van, s aki olyan oltári levelet írt neki. Igaz, nem ő jelentkezett elsőként, de ez természetes. Peternek elég volt, hogy azonnal válaszolt a levelére, melyet rögtön azután írt neki, hogy idejött a szünidőre. Megírta, hogy az ő, azaz Ivan szobáját kapta meg, és hogy nagyon tetszik neki. Azt írta, már abból is látni, hogy Ivan futballista, ahogyan a szobáját berendezte, és ő is igen szeret focizni. Azt is megkérdezte tőle, hogy a szünidő alatt használhatja-e Ivan futballcipőjét (pumáit), és hogy kivághatja-e a Štartokból Pelét meg Eusebiót. Ivan a válaszában kissé leteremtette, amiért ilyen maguktól értetődő dolgokat kérdez tőle. Örülök, hogy tetszik a szobám, írta, és természetesen mindent használhatsz, mintha a tied lenne. Attól kezdve Peter állandóan Ivan melegítőjében és a hátán a kilences számot viselő mezében járkált, a lábán pedig szüntelenül az ő futballcipőjét hordta. S bár a mez – melyre kitűzte a saját Slovan-jelvényét – egy kicsit lötyögött rajta, elégedett volt.

Figyelte, mikor csapódik be az ajtó, de csak Viera néni hangját hallotta.
„Peter, kérlek, nem tudom behúzni a cipzáramat.”
„Igen, máris megyek”, csukta be kényszeredetten a folyóiratot.

A cipzár végtelenül hosszúnak tűnt neki. Igyekezett minél előbb behúzni, s hogy minél kevesebbet lássa Viera néni meztelen hátát, bronzszínűen csillogó, egyenletesen lebarnult bőrét, melyet még a melltartóját jelző fehér csík sem éktelenített – mindig meztelenül, teljesen meztelenül napozott. Peter sietett megszabadulni a látványtól, melytől elöntötte az arcát a vér. Attól félt, hogy nem bírja tovább, és beleharap az asszony hátába. A cipzár elakadt. A keze remegett, a tenyerét undorító, ragadós izzadság lepte el. A cipzárral matatott. „Várj, óvatosan, mert elszakítod”, nevetett Viera néni, és amint hátranyúlt, hogy segítsen, egymáshoz ért az ujjuk. Peter elkapta a kezét, mintha megégette volna. Ekkor vette észre. A nyakszirt alatt és a bal lapocka fölött is. A kis vörös véraláfutások láttán könny szökött a szemébe. Maga elé képzelte Ján bácsi vastag, telt ajkait, és hosszú, vékony kezeit az örökké nedves ujjaival, melyekkel megérinti Viera néni testének legrejtettebb helyeit is, és a gyűlölettől megcsikordultak a fogai. Megölöm. Megijedt, mert úgy érezte, hangosan szólalt meg. Viera néni lehúzta a cipzárt. Tudta, mi következik – az asszony kiküldi őt, noha ezt igyekszik oly módon, mintha Peter maga is ezt akarta volna tenni, csak megfeledkezett róla.

„Nem felejtetted el, hogy ma futballozni mész? Hánykor?”, kérdezte, mintha csak mellékesen.
„Nem ma. Csak holnap”, felelte Peter türelmesen.
„Aha. Értem. Akkor ma edzésetek van.”
„Az sem. Nincs”, a fiúnak nem sikerült úrrá lennie ingerültségén.
„Akkor ne haragudj. Azt gondoltam, hogy ma”, felelte Viera néni megbántottan.
„Ma szabadunk van. Hogy ne hajtsuk túl magunkat”, igyekezett mosolyogva eloszlatni a nő iménti sértettségét, de úgy érezte, mindez kevés, ezért hozzátette: „Este horgászni megyek. Velem jöhetsz, ha akarsz.”

„Remek. Már ha magaddal viszel”, nevette el magát az asszony, és egy csókot nyomott Peter homlokára, amihez fel kellett ágaskodnia. A pillanat, amikor az arcuk szorosan egymás mellett volt, szorongással töltötte el a fiút. Közelről látta a nő zöld szivárványhártyáját, s úgy tűnt neki, mintha a színe kissé megfakult volna (valamikor sokkal élénkebb lehetett, gondolta), és ettől mintha kicsit szomorúvá vált volna a tekintete, amit nem sikerült oly mértékben palástolnia, mint az arcán. Ettől Peter mindig zavarba jött. Nem tudta, hogy Viera néni gyanít-e valamit, vagy csak azért szomorú, mert sajnálja őt. Már sokszor el akart neki mondani mindent, de amikor végre rászánta magát, nem jutott tovább ennél: A nagybátyám rossz ember. De aztán megtorpant az asszony arckifejezésétől – a meglepetést, melyet tükrözött, mégsem színlelhette. Nem, semmit sem sejt, bizonyosodott meg róla. Semmit sem sejt, én meg nem szólhatok neki, mert az egyetlen, amit elérnék, hogy sajnálni kezdene. Ezt is elintézné azzal, hogy fura szerzet vagyok, amit finoman éreztettek is vele. De az is lehet, hogy semmi nem igaz az egészből, és az egészet csak ő találta ki, talán tényleg csak egy csodabogár gondolhat ilyet.

Tudta, hogy csodabogárnak tartják, és félnek, nem tesz-e valami őrültséget. Jól tudta, hogy ide is mint afféle gyógykezelésre küldték a keresztszülei, akik a szülei halála után magukhoz vették. A nyugalom, a csend, a jó levegő, a környezetváltozás majd eltereli a gondolatait. Azonkívül pedig – hiszen Vierának rengeteg az ideje, állandóan odahaza van, szép nagy a házuk és sok a pénzük, nem úgy, mint nekünk, szegényeknek. Viera néni pedig valóban gondoskodott róla, hogy már szinte kellemetlen volt Peternek. Ráadásul háromnaponként meg kellett méredzkednie; már öt kilót felszedett. Úgy volt itt, mint egy válogatott az edzőtáborban. Rendszeres étkezés, mindennap fürdő, délelőtt asztalitenisz (ha szép, szélcsendes volt az idő, az asztal kint állt az udvaron egy külön erre a célra lebetonozott részen, míg az esős, szeles napokon a verandán játszottak; Viera néni és Ján bácsi remek játékosok voltak, az elején volt, hogy egy játszmában tizenöt pont előnyt is adtak neki, de hamarosan javulni kezdett, úgyhogy attól kezdve már csak ritkán tudták tönkreverni, a meccseik kiegyensúlyozottá váltak, már semmiképp sem becsülhették alá, sőt néha már megvernie is sikerült őket), masszázs (ezt szerette – fekszik a rekamién, és Viera néni puha, melengető ujjai körbejárják lesoványodott testét, meglátod, megerősödsz még, az asszony elégedetten nevet fölé hajolva, miközben a haja, hosszú, fekete, ruganyos haja az arcába hull), a késő délutáni horgászások, az edzések, a meccsek, győzelmek. Mielőtt idejött volna, félt a számára idegen emberektől, akikkel találkoznia kell és akikkel elkerülhetetlenül beszélgetni fog – legfőképpen ettől félt, a beszélgetésektől –, ugyan miről beszélhetne, főleg ő, aki naphosszat nem mondott többet öt szónál. De végül is meglepődött, nagyon kellemesen meglepődött. Maga csodálkozott a legjobban, milyen folyékonyan tud beszélgetni, s milyen szellemes válaszokat ad. Mondogatta is Viera néni: És még azt írták, hogy mekkora mafla vagy, és folyton csak hallgatsz. Hiszen egyáltalán nem ismernek. Rájött, hogy Viera nénivel majdnem olyan jól érzi magát, mint amikor otthon az apjával az éjszakai közvetítéseket hallgatták a hoki-világbajnokságról, ami számára a boldogság teteje volt. Vagy amikor késő éjszaka csak feküdtek az ágyban, a sötétben csupán a rádió zöld szeme világított, egészen lehalkították, hogy fel ne ébresszék az anyját, akinek korán kell kelnie; ő nagydarab, izmos apja mellett feküdt, fejét annak inas vállára helyezve, beletúrt mellének sűrű, fekete szőrzetébe, nyomogatta az izmait, melyek olyanok voltak, mint a kő, mindezt a legnagyobb csendben, a meleg szobában csupán a riporter izgatott hangját és az apja nyugodt lélegzetét lehetett hallani. A meccsek két játékharmada között pedig az apja – egyenesen a fülébe suttogva – érdekfeszítő detektívtörténeteket mesélt a munkájából, ő meg szinte csüngött az ajkán, amikor pedig a mieink betaláltak a hálóba, megfeledkezve alvó anyjáról és arról, hogy késő éjszaka van, felüvöltöttek, és együtt ordították, hogy gól, gól, és átölelték és összevissza csókolgatták egymást; miközben apja szájából az a bizonyos összetéveszthetetlen, kellemes, bensőségesen ismerős dohányillat áradt: fújd rám a levegőt, kérlelte, ha rám fújod, olyan, mintha én is dohányoznék, mire az apja felnevetett: nem lehet, utóbb még tüdőbajt kapsz; közben az anyja is felébredt, álmosan és bosszankodva nézett rájuk, ők pedig átölelték: nyerünk, nyerünk, és az anyja mormogott valamit, de már mosolygott, végül nem bírta tovább, és elnevette magát: ó, ti, bolondok, és visszafeküdt melléjük, és így feküdtek hármasban az ágyban, középen Peter, miközben az anyja nemsokára újból elaludt.
Eleinte Ján bácsi is tetszett neki. Örökké a sötétkamrában volt, a fényképeit hívta elő, rengeteg fényképet, de főleg azt szerette, ahogy Viera néni fotóit nagyította és teleaggatta vele a házat. Viera nénivel is sokat nevetett azon, hogy a férje milyen megszállottja volt a színes fényképeknek. Lerakta a földre Viera néni nagyméretű fotóját, letérdelt mellé, és kiszínezte. És addig nem is hagyta abba, míg az egészet be nem színezte, aprólékosan, mindent pontosan Viera néni ruházata szerint. Ahány ruha, annyi kiszínezett kép. Az asszony csak nevetett rajta, talán meghibbantál, hogy vénségedre szakmányban gyártod itt a giccseket, de valószínűleg jólesett neki az egész, bár tényleg nevetséges volt egy kicsit. Ján bácsi azonban köztiszteletben álló ember volt, rengeteg pénzt keresett, és egy sereg újság közölte a fényképeit, alattuk a legfontosabbal: Ján Biely felvétele, azaz még különc volta sem csökkentette a tekintélyét az emberek szemében, akik egyszerre csodálták és irigyelték, de nemcsak őt, hanem főleg Viera nénit, amiért a férje oly végtelenül szereti. A fényképeken kívül Ján bácsi még főleg azzal a héjával foglalkozott szívesen, melyet egészen kicsi fiókaként hozott valahonnan, és amellyel úgy törődött, mintha a fia lett volna. (Még Ivannal sem foglalkozott annyit, nevetett a néni, amikor Peter mindent ki akart tálalni, de csak a „A nagybátyám rossz ember”-ig jutott, mert Viera néni közbevágott, hogy senkiről se beszélhetsz így, és főleg nem a nagybátyádról, majd réveteg mosollyal hozzátette: Lehet rossz ember, aki így tud gondoskodni egy héjáról? Nem, Peter, nem rossz ember ő, hanem csak egy nagy gyerek.) Ján bácsi szerzett egy hatalmas kalitkát, mely a verandának csaknem a negyedét elfoglalta, etette a madarát, becézgette, és teljesen megszelídítette, hogy az emberek a csodájára jártak, hogy tudta ezt elérni, hiszen mégiscsak egy ragadozó. Csak nyers húst nem szabad neki adni, magyarázta a nagybátyja, a ragadozó is hozzászokik a kényelemhez. Ami igaz is volt. A héja szelíd volt, akár egy galamb. A kalitka ajtaja állandóan tárva-nyitva, a héja szabadon röpködhetett az egész házban, berepült mindegyik szobába, ki mindegyik nyitva hagyott ajtón, ki az udvarra is, a galambok között üldögélt a háztetőn, és játékos kedvében még bújócskázni is lehetett vele. Gyakran a hálószobában bújt el, ráült a csillárra, a tükörre, a szekrény tetejére, vagy bebújt az ágy alá. Amitől a nagybátyja és Viera néni nagyon boldog volt, és nagyokat nevettek Peteren, aki mindig figyelmesen ellenőrizte, hogy jól becsukta-e a padlásszoba ajtaját. Ne légy ilyen gyáva, hiszen olyan, mint egy galamb. És Peter nem tudta, mit válaszoljon, csak kényszeredett mosollyal bólogatott, de a bizalmatlanságát (félelmét?) nem tudta levetkőzni. A héja magától értetődően a nagybátyját szerette a legjobban, s bár mindenkivel rendesen viselkedett, egyedül csak neki evett a tenyeréből, és a karjára se ült másnak.
„Hogy te milyen nyakigláb vagy. Lassan már föl se érlek”, mosolygott Viera néni, amikor homlokon csókolta Petert. „Akár az apád”, tette hozzá, de hirtelen elpirult, és beharapta az alsó ajkát.
„Most olvasok egy keveset, de amikor visszajössz, pingpongozunk egyet, jó?”, mondta Peter gyorsan, hogy kisegítse az asszonyt a zavarából. Viera néni hálásan belekapaszkodott az odanyújtott szalmaszálba: „Azután meg elmegyünk horgászni.” Majd kis hallgatás után hozzátette: „A hűtőben találsz limonádét meg fagylaltot. És egyél egy kis sonkát is.”

„Hisz egyfolytában csak eszem.”
„Csak aztán ne szidj bennünket, hogy éheztettünk”, túrt bele az asszony a fiú rövid hajába, és az ajtó felé indult.
A fiú figyelte, hisz tudta, hogy valahogy szeretné őt rávenni, menjen vele, tudta, hogy fél egyedül hagyni őt a házban. Az ajtóban hirtelen megtorpant, de a mozdulatot, hogy visszaforduljon feléje, végül nem fejezte be, hanem mintha menekülne önmaga elől, kilépett az ajtón. Valószínűleg egész idő alatt nem lesz biztos a dolgában, az is lehet, hogy hamarabb hazajön, mint szokott, sietnem kell.

Peter a veranda üvegfalán keresztül figyelte, hogy az asszony hogyan távolodik a fából készült fekete kiskapu felé, fiatalosan, ruganyosan ring a csípője (tizenöt évvel volt fiatalabb a férjénél), Morzsa, akihez egyáltalán nem illett ez a név, mivel egy jól megtermett farkaskutya volt, ugrándozva követte, majd a kapunál megnyalta az arcát, és lassan visszaballagott a helyére. Az asszony is visszafordult, és odaintett Peternek, mintha biztos lenne benne, hogy figyeli. Azután eltűnt a kapu mögött.

Peter azon gondolkodott, nem azért hívta-e az asszony, hogy húzza fel a cipzárját, mert tudja, milyen kínos számára látni a meztelen testét. De talán mégsem ezért. Nem akart és nem is tudott arra gondolni, hogy szándékosan ingerli őt. Nem! Hisz azt mégse tudhatja, hogy a lepedőjére száradt szürkés, kerek foltok gyötrelmes, őrült erotikus álmokkal teli éjszakáinak termékei, melyeknek az asszony a szereplője. Nem. Hiszen nem láthat bele az álmaiba. A legjobban az a kérdés foglalkoztatta, hogy a nő észrevette-e már férfivá válásának ezeket a kétségtelen jeleit, amelyekre igazából büszkének kellett volna lennie, ám mégis kimondhatatlan szégyenérzetének és gyötrelmeinek forrását jelentették a számára. Viera néni kezdetben mindig bevetette az ágyát, de az egyik, így megjelölt reggeltől Peter már maga vetette be. Ha maga elé képzelte Viera nénit, ahogy az ágyneműjét kiviszi az erkélyre (melyet estére mindig átjárt a napfény és az üde hegyi levegő illata), s ha maga elé képzelte ironikus, határozottan gúnyos mosolyát, szinte remegett felindultságában. És a legelső ilyen eset óta álmatlanság gyötörte. Félt elaludni, mert soha nem tudta, mikor törnek rá a sötétből ezek a kínzó képek. Kész pokol volt minden éjszakája. Volt, amikor azt képzelte, hogy Viera néni gyanít valamit, de rögtön el is vetette az egészet. Hiszen nem lehet, hogy ha mégis sejtene valamit, ilyen kegyetlen legyen hozzá. A legjobban azzal sértette és alázta meg, hogy gyerekként kezelte Petert. Kint feküdt a kert közepén, rejtve az idegen szemek elől, a magas zöld élő sövény védelmében, anyaszült meztelenül, miközben békésen babrálgatott Peter hajával. A fiú feje az asszony ölében, és egy detektívregényből olvasott fel neki. Teljes nyugalommal behívta őt a fürdőszobába, és megmosatta vele a hátát. Peter, amikor rájött, hogy csak Ján bácsit helyettesíti, szörnyen kiborult; bosszantotta, amikor elképzelte, hogy a nagybátyja azokat a dolgokat műveli vele, amikről ő csak álmodott. Ama reggel után, hogy először vette észre a foltokat a lepedőn, eldöntötte, hogy soha többé nem teszi be a lábát a kertbe, ha az asszony meztelenül napozik, s már soha többé nem mossa meg a hátát. Ám nem volt szándékában tartani magát az elhatározásához. Azt mondta magának, hogy egy ilyen hirtelen változás gyanús lehetett volna, de akarva-akaratlan be kellett vallania, hogy képtelen volt lemondani legalább erről az aprócska örömről. Minden folytatódott tovább, és tovább nőtt benne a nagybátyja iránti gyűlölet. Viera nénit nem okolta semmiért, mindenért a nagybátyja volt a hibás. Egyre nőtt hát benne a gyűlölet és a bosszúvágy, ami egy pillanat alatt megszállottsággá változott, amikor rájött, hogy a nagybátyja titokban mégis nyers hússal eteti a héjáját.

Hirtelen vécére kellett mennie. Bűnös cselekedet előtti idegesség?, gondolta, de nem tehetett semmit. Habár máskor szeretett oda járni, főképp a vécéhez tartó út miatt, most azonban nem jött jókor; fölösleges időhúzásnak tűnt. Élvezte, hogy biciklivel mehetett vécére. A ház ablakai egy nagy, hosszú kertre nyíltak, a vécé annak végében volt. Persze, bent a házban is volt egy, de Peter mindig a kerti vécére járt, amit a nagybátyja emelt, hogy a kertből ne kelljen folyton felszaladgálnia a házba. Valójában itt minden Peter kényelmét szolgálta, aki most fogta Ivan kerékpárját, és a kerti úton elkerekezett a vécéhez, ahol mindig szívesen és hosszan el szokott időzni. Egy tükröt is kihozott ide, a bódé deszkafalaira pedig sportújságokból kivágott képeket ragasztott, és legalább húsz szakadozott filléres regényt is tartott itt, melyeket a padláson talált. Gyakran órákat ücsörgött a vécén, melynek ajtaját sarkig tárta a friss levegő miatt, s csak ült és olvasott. Vécépapír helyett egy menetrendet használt. Rájött, hogy így olcsóbb, és a papírja is finomabb. Azonkívül pedig, mióta ezt használja, az országban majdnem mindegyik vonat indulását és érkezését betéve tudta. Egyszer minden jól jöhet még valamihez. Volt, hogy olvasgatott, volt, hogy keresztrejtvényt fejtett. A kis négyzetecskéket, melyek látszólag a legfontosabbak, azokat, melyek a megfejtést kiadják, üresen hagyta. Nem érdekelte a megfejtés. A keresztrejtvény megfejtése legtöbbször úgyis valami butaság volt. A titok nem arra való, hogy felfedjék. Az egyszerűen csak van. Be kell érnünk azzal, amit az előérzetünk diktál, hajtogatta az apja. Peter nevetett rajta, hiszen éppen a te munkád, hogy megfejtsd a titkot, és nem értette, amikor az apja így szólt: Talán éppen ezért. Petert egyedül a megfejtés folyamatáért érdekelték a keresztrejtvények. Az apja érdekfeszítő történeteiben is az volt a legjobb, ahogyan előadta ezeket, a hihetetlen elragadtatás, mely az arcán tükröződött, amikor belemelegedett, s bár Peter tudta, hogy nagyon sok mindent csak kitalált, ezt nem vette rossz néven tőle, s nem akarta megfosztani a mesélés és a képzelet játékának örömétől; a legjobban azt élvezte, amikor apja úgy belebonyolódott, hogy elfelejtette, mi az, amit kitalált, és mi, ami valóban megtörtént. Ezen aztán rengeteget nevettek, amikor az apja hirtelen megszólalt: No látod, már megint hazudok, teljesen máshogy történt, csak már nem tudom, hogy. Mire másnap az apja egyszerűen hazahozta a munkából a nyomozati jegyzőkönyveket, amelyek azonban, amikor elolvasták azokat, teljességgel unalmasak voltak, ezért Peter így szólt: Ezek a jegyzőkönyvek szerintem csapnivalók, csak megtévesztik az embert, semmiképpen nem lehetett így, neked volt igazad.
A vécé egyetlen hátránya az volt, hogy közvetlenül a kerítés mellett állt, s a szomszédasszony állandóan ott matatott körötte; most is hallotta a háta mögül a lépteit, és nem volt biztos benne, hogy valamelyik deszkahasadékon keresztül nem lesi-e őt. Peter számára természetesen igen kellemetlen volt az egész, ezért fütyörészni meg köhécselni kezdett, és a papírt zörgette, hogy valamiképp túlharsogja a belei kiürítését kísérő kellemetlen hangokat. Volt idő, amikor nem tudta elképzelni, hogy a lánynak, akit szeretni fog, szintén vécére kell majd járnia; mára ez már elmúlt.
Most nem időzött sokat a vécén. Felült a kerékpárra, és igyekezett vissza, bár útközben leszakított még pár szem egrest és néhány ribizlifürtöt. A kék Favoritot nekitámasztotta a falnak – valami azonban igencsak ingerelte. Aztán rájött, hogy elfelejtett vizelni. Kigombolta a nadrágját, és menet közben az udvaron kiengedte magából a vizeletet. A tyúkok, melyek békésen szemelgették a szerteszórt magokat, rémülten rebbentek szét körülötte, és bizalmatlanul kaptak bele a friss cseppekbe. Bement a házba, felszaladt a nyikorgó lépcsőn a padlásszobába, ahol már korábban előkészítette Ivan kövekkel telerakott sporttáskáját. A köveket a legnagyobb figyelemmel válogatta össze a folyóparton, nem volt mindegy, melyik milyen, nem lehettek sem túl nagyok, sem túl nehezek, de túl kicsik se, éppen a tenyerébe kellett illeszkedniük, hogy megfeleljenek a célnak. A táska nehéz volt, a kövek zörögtek: Peter a korlátba kapaszkodva óvatosan lement a lépcsőn. (Amikor legelőször körbejárta a házat, elsők között arról győződött meg, hogy a lépcsőkorlát nincs-e véletlenül elfűrészelve. Tudta, hogy az agyafúrt bűnözők ilyen aljas módszereket is alkalmazni szoktak.)

A galambok a háztetőn ültek. Peter megnyugodva föllélegzett, amikor megállapította, hogy mindegyik ott van. Leginkább attól félt, hogy valamelyik hiányozni fog közülük. Kilencüktől lélekben bocsánatot kért, amiért ártatlanul fognak elpusztulni, de nem tehetett semmit – annyira hasonlítottak egymásra, hogy képtelenség volt kiválasztani közülük az igazit. Egyenesen fenséges látványt nyújtottak a világoskék égbolttal a háttérben, a nap sugarai szikrát vetettek a tollukon, békésen ücsörögtek egymás mellett, a fejüket büszkén feltartották, turbékoltak, hófehér golyvájuk föl-alá járt, jóllakottaknak tűntek, de Peter tudta, hogy nem azok, mert bár Viera néninek azt mondta, hogy megetette őket, ez nem volt igaz; tartott tőle, hogy ne most röppenjenek szét, amikor szüksége lesz rájuk. Füttyentésére a galambok azonnal fölfigyeltek. Amikor pedig a tenyeréből az első szem mag földet ért, szinte egyszerre röppentek fel, szárnyuk süvítve kavarta fel a forró levegőt. Mindegyik szerette volna a legtöbb magot megkaparintani; alaposan ki voltak éhezve. Peter a fészer felé araszolt, melynek falán ott volt felszögezve annak a nyúlnak a bőre, amelyet Viera néni délelőtt fültövön vágott, sütötte a nap, és a Bőrösnek nevezett cigányra várt. Peter vékony, magokból álló csíkot húzott maga után, melyet az utolsó szemig elnyeltek a telhetetlen csőrök.
Amikor már minden galamb a fészerben volt, egyszerre kétmaroknyival szórt eléjük, és elreteszelte a deszkaajtót. A galambok nem zavartatták magukat; nem sejtették, hogy a fiúba ennyi gonoszság szorult. Még egy kevés magot szórt eléjük. Most mindegyik Peter szeme előtt volt, ahogyan elképzelte. A galambok tenyérnyi területen verekedtek az eleségért, ő pedig éppen ezt akarta – mindjárt az első csapással megölni, amennyit tud; kövekkel ez nehezebb lesz. A hatalmas, széles szeneslapát kétlépésnyire volt tőle a falnak támasztva. Óvatosan kézbe vette, majd lassan fölemelte, ügyelve, hogy a lapát árnyéka ne ijessze meg a madarakat. Az ütésbe beleadta minden erejét, nagybátyjával szembeni minden elfojtott gyűlöletét. Mintha bomba csapódott volna be a kicsi, tollas testek közé. Peternek ideje se volt megszámolni, hányat talált el; lesújtott újra, majd még egyszer. A vér-, hús- és tollcsomóból három galamb vált ki, és fejvesztve, megzavarodottan röpködtek a fészerben, és tompán neki-neki csapódtak a deszkafalaknak, hiába keresve a kijáratot. A lécek között beszűrődő napsugarak vékonyka, ferde sávjaiban por és toll kavargott. Hat galamb már megdöglött, egy azonban még mozgott. Peter előrehajolt, s ahogy lesújtott a lapáttal, be kellett csuknia a szemét. A sporttáskába már előre odakészített egy nagy műanyag zacskót, elvégre a táskát nem vérezhette be. Undorodva fogta meg meleg, bíborpiros lábacskáiknál a véres húscafatokat, ujjai közt érezte a kemény, elszarusodott pikkelyecskéket. A hét test félig sem töltötte meg a zacskót. Rápillantott az órájára. Mindössze húsz perc telt el Viera néni távozása óta. Elég ideje van még. Hiszen már csak három maradt, azután csak fel kell söpörnie, hogy egyetlen toll se maradjon utánuk, a véres talajt pedig beszórja homokkal. A folyó melletti elhagyatott helyet is, ahová a testeket elviszi, előkészítette már.

Úgy ment minden, ahogyan eltervezte. A galambok egyszerűen elrepültek – nevetett, amikor maga elé képzelte Ján bácsi méregtől eltorzult arcát. Peter a megmaradt három galambot nézte. A gerendákon ültek, és egész testükben remegtek. Elképesztő, mennyire remegtek. Az egyiknek eltört a szárnya, vele nem lesz sok dolga. Megmarkolta az első követ. Amint a kövek becsapódtak a fészer deszkafalába, pokoli zajt csaptak. Nem törődött vele. Elég volt rágondolnia a nagybátyára, máris kellően érzéketlenné vált minden iránt. A végén a legutolsó galamb is elpusztult.
Valaki veszettül verte a fészer ajtaját. Megismerte a nagybátyja hangját: mégsem sikerült teljesen, ma valahogy korábban jött haza, mintha megérzett volna valamit, gondolt rá Peter szenvtelenül.
„Nyisd ki, mert rád töröm az ajtót”, üvöltötte a nagybátyja, és Peter elnevette magát, amikor elképzelte, hogyan vágódik neki a fészer ajtajának Ján bácsi vézna teste.
„Törd”, mondta, és odament az ajtóhoz.

Az egyik keskeny résen keresztül látta, ahogy nagybátyja, magán kívül a haragtól, valóban nekiszalad az ajtónak. Amikor a jobb vállával már-már nekiütődött volna a deszkának, Peter hirtelen felrántotta az ajtót, és nagyot nevetett, ahogy Ján bácsi feltápászkodott a földről, és lábra állította a feldőlt nyúlketrecet, s ahogy esetlenül kergette a fészerben fel-alá rohangászó, megrémült nyulakat. S még akkor is nevetett, amikor Ján bácsi dühtől eltorzult arcát látta közeledni maga felé.

2

Nem bánt semmit. Konok hajthatatlansággal hagyta megválaszolatlanul a kérdéseiket. Viera néninek, aki a védelmébe vette, valóban nehéz dolga volt. Megpróbálta csitítani az őrülten jajveszékelő, teljesen magán kívül levő Ján bácsit, aki majd megfulladt a dühtől. Szűköcske torkából csak úgy ömlöttek a szavak, veszettül hadonászott fogpiszkáló-karjaival. Peter figyelte, ahogy vad táncot jár az ádámcsutkája, s bármiben fogadott volna, hogy az menten kiugrik a torkából. Viera néni tényleg nehéz helyzetben volt. Peter pedig nem segíthetett neki. Csak hallgatott, és az asszony sokadszori kérését is, hogy az istenért, legalább próbálja megmagyarázni a dolgot, és kérjen bocsánatot Ján bácsitól, eleresztette a füle mellett. Hisz nem volt mit megmagyaráznia, az egész megmagyarázhatatlan volt.

Természetesen a nagybátyja fölemlegette az összes előző vétkét is. „Ami sok, az sok”, mondta. „Jó, megbocsátottam, hogy eldugtad a ruhákat, s még azt is megbocsátottam volna, hogy megölted a héját. De ez… ezt már lehetetlen megbocsátani. Hidegvérrel, szadista módon elpusztítani tíz galambot, nem – lehetetlen, hogy valakibe ennyi aljasság, gonoszság és gyűlölet szoruljon?! Mit vétettek, az istenért, mit vétettek neked azok a szerencsétlen madarak? Semmit. Ami sok, az sok.”

„Ne felejtsd szavadat”, szólt közbe Peter, „de nem kell úgy ordibálnod.” A nagybátyja nyelt néhányat szárazon, azután magához tért. „Megértem, hogy nagyon megviselt a szüleid halála, szörnyű, ami velük történt, minket is nagyon megrázott”, folytatta már halkabban, „de azért vannak bizonyos határok. Nem. Vagy beteg vagy, és kezeltetned kell magad, vagy ilyen megátalkodott, és nevelőintézetben a helyed. Itt már nincs helye semmiféle tapintatnak. És már nem először tettél ilyet, ugye? Emlékszel még, hogyan égettétek el a galambokat, ugye? Biztosan emlékszel, igen, tudok róla, ne kertelj.” Hát ezt is megírták nekik, gondolt gyűlölködve Peter a keresztszüleire. Igen, valóban volt ilyen, de nem szívesen gondolt rá. Elkeseredetten védekezett magában a benzinnel leöntött és élő, repülő fáklyaként lángoló, vergődő galambok emlékképe ellen. „Nem, ez már túlmegy mindenen. Már holnap hazamész, én már kezdek félni tőled”, folytatta a nagybátyja.
Peter azonban nem figyelt rá. Sarkon fordult, és elindult a padlásszoba lépcsői felé, s már majdnem fent volt, amikor még meghallotta a nagybátyja sípoló, fáradt hangját: „Akár az apja, ő volt ilyen önfejű, de legalább galambokat nem ölt.”

A padlásszobában leült egy kicsit a rekamiéra, de kisvártatva fel is pattant, és elkezdte lerángatni magáról Ivan sárga mezét. A nap már lement, a szobában is sötét volt, de nem kapcsolta fel a villanyt. Attól félt, hogy a kivilágított szobát már nem lenne ereje itt hagyni. Az ismerős, bensőségesen ismerős tárgyakat elrejtő homályban könnyebb volt számára a távozás. Levetette magáról Ivan melegítőjét is; a futballcipőjétől vált meg a legnehezebben. Jó volt benne rúgni a labdát. Bár két számmal nagyobb volt a kelleténél, de tizenöt gólt rúgott benne, és már most, a holnapi döntő előtt bizonyos volt, hogy senki nem veszélyeztetheti az első helyét a góllövőlistán. A legjobban azt sajnálta, hogy a holnapi mérkőzésen már nem játszik. Még az is eszébe jutott, hogy ezzel nem árulja-e el a haverjait, de amikor eszébe jutott a nagybátyja, megszűnt a határozatlansága. Tudta, hogy holnapra a fiúk kis ünnepséget készítettek elő a számára, tudta, hogy összedobták a pénzt, és egy hatalmas tortát süttettek neki a következő felirattal: „A torna legjobb játékosának – Az alvégiek.” Ezt Jano mondta el neki, aki a csapat másik összekötője volt mellette, de megeskette: nem árulja el senkinek, hogy tud a dologról, mert ez elrontaná a meglepetést. Mindenki nagyon jó volt hozzá, valószínűleg mert hozzásegítette őket a győzelemhez a helyi labdarúgótornán. Különben biztosan legfőbb ellenfelük győzött volna, de neki köszönhetően 5:1-re legyőzték őket (az ötből négyet ő rúgott). Ha veszítenek is a holnapi döntőben, az első helyet már nem veheti el tőlük senki.
Előkereste a szekrényből a sötét ruháját, melyet a szülei temetésén viselt, felöltötte világoskék svéd ingét, és felhúzta félretaposott félcipőjét. Mintha kalitkában lett volna. Helyzetét össze sem lehetett hasonlítani azzal a szabadsággal, melyet melegítőben, sárga mezben és futballcipőben érzett. Tényleg, a jelvény, jutott eszébe, és a mezről levette a Slovan-jelvényét. Kitette maga elé a szekrényből a bőröndjét, melyet vastagon belepett a por, és dobálni kezdte bele az ingeit, alsógatyáit, nadrágjait, zoknijait, pulóvereit, farmerjeit, edzőcipőit. Majd szomorúan lecsukta a bőrönd fedelét, és még egyszer, utoljára, körülnézett a szobában.

Persze, nem akarták őt elengedni az éjszaka közepén a hosszú útra, mely előtte állt. Meg kellett viszont hátrálniuk a makacssága előtt. „Jól van. Hagyd őt, hadd menjen, mert még valamit elkövet, ha nem engedjük”, szólalt meg a nagybátyja. Peter átnézett rajta, de ezeknél a szavaknál nevetnie kellett. Tudta, hogy a nagybátyja semmit sem szeretne jobban, minthogy minél előbb eltűnjön tőlük, ő pedig egyedül maradhasson Viera nénivel, és ne legyen itt senki harmadik személy, aki megakadályozhatná pókszövésű tervei véghezvitelében. Petert ugyanis a nagybátyja egyfolytában pókra emlékeztette. Vékony kezeivel, vékony lábaival, keskeny nyakával, melynek tetején kopasz, nagy feje imbolygott – akár egy kivénhedt pók. Viera néni csak egy buta kis légy volt, melyet körbe kellett kerítenie a hálójával. De még itt volt ő is, akár a dongó, amely ugyan nem árthatott a póknak, de elszakíthatta volna a hálóját. Amit néhányszor már meg is tett.
Legelőször a ruhákat dugta el. Viera néni összes ruháját, melyeket Ján bácsi kiszínezett fényképein viselt, belegyömöszölte három nagy cementes zsákba, és elrejtette a padláson a régi, porlepte limlom között, melyet már legalább öt éve nem bolygatott senki. Az ablakaikat állandóan nyitva hagyták, Viera néni néha fél napokat is oda volt bevásárolni, de eszébe sem jutott becsukni az ablakokat, eszébe se jutott, hogy tolvajok is léteznek a világon. Elég volt kissé feldúlnia a szobát, valamint sietség és kapkodás látszatát kelteni, és máris mindenki bevette a mesét, annyira meglepte őket a dolog.

Nem akarta, hogy elkísérjék az autóbuszhoz. Ám ezt is egy keményfejű legényke hősködésének vélték, s mintha meg se hallották volna. Mindketten felöltöztek, és a nagybátyja felemelte a bőröndjét. Peter egész testében remegett, kiabált, s még a lábával is dobogott hozzá, mint a megvadult bakkecskék, amin a moziban mindig jókat nevetett. A nagybátyjáék ettől szörnyen zavarba jöttek; így még soha nem borult ki. Ő maga is csodálkozott, hogy így elragadta a hév, de nem tehetett róla. Torkig vagyok velük, gondolta. Látta, ahogy a nagybátyja megint haragra gerjed, s hogy milyen erőfeszítésébe telik uralkodni magán; mintha minél előbb szeretett volna túl lenni az egészen, mintha félt volna. Igen, fél tőlem, gondolta Peter kárörvendve. Fél tőlem, noha tudja, hogy nem árthatok neki, tudja, hogy képes lenne visszaverni az érveimet és ellenem fordítani azokat. Mindezt tudja, mégis fél, mert ha mindent elmondanék, talán mégis elültetném Viera néniben a kételkedés magját, s talán mégiscsak más szemmel kezdene nézni a férjére.

„Én sem kísérhetlek el téged?”, kérdezte halkan Viera néni, és Peter úgy érezte, hogy az asszony könnyei a hangjában remegnek.
„Te elkísérhetsz.”
Ján bácsi letette a bőröndöt.
„Ahogy akarod”, mondta. „Látom, nem szeretsz, pedig tényleg nem tudom, mit vétettem ellened. Nem baj. Nem erőltetem. Látom, engem nem akarsz felvilágosítani. Nem haragszom rád. Majd kibékülünk később.”

Mialatt Peter hallgatta, újból, mint már annyiszor, elbizonytalanodott a gyanúját illetően. Mi van, ha tévedek? Hisz lehetetlen, hogy ilyen hideg fejjel képes legyen valaki megjátszani magát. Azután felidézte magában a pillanatot, amint kint állt az udvaron, és a veranda üvegfalán keresztül észrevette, ahogy nagybátyja titokban hússal eteti a héját. Viera néni üzletben volt, Peternek edzésen kellett volna lennie, a ház üres, csak Ján bácsi üldögélt a kalitka ajtajánál, és nagy nyugalommal, mosolyogva bámulta a héját, amint éhesen marcangolja a nyers húsdarabokat.
Még csak kezet se nyújtott neki. Úgy tett, mintha nem is látta volna. A nagybátyja felsóhajtott, és tanácstalanul megvonta a vállát, vékony keze bénán hullott a combjára.
Végigmentek a csendes, sötét udvaron. Ján bácsi a veranda lépcsőjén ácsorgott, a sötétben csak cigarettája parazsa világított. Viera néni vitte Peter bőröndjét, ami a fiúnak igen kínos volt, de az asszony nem engedte neki kivenni a kezéből. A falnak támasztva ott állt Ivan kék kerékpárja. „Elfelejtettem visszatenni a helyére”, szólalt meg Peter. Viera néni elnevette magát, és végigsimított a fiú fején. „Egyszer sem vittél el horgászni, pedig annyiszor megígérted.”

„A horgászfelszerelés ott van a fészerben. Ha nem felejted el, engedd ki a kukacokat az üvegből.”
„Már biztosan végük.”
„Gondolod, hogy megfulladtak?”
„Nem tudom. Lehet, hogy nem. Ki tudja, hogy lélegeznek, ha egyszer a föld alatt élnek.”
Morzsa felugrált a vállukra, játszani akart velük. „Adjál pacsit, Morzsa”, mondta a kapunál Peter. A kutya a hátsó lábára állt, és a fiú tenyerébe tette az első mancsát. „Szevasz, te mackó”, rázta meg a mancsát Peter. Morzsa a fiú arcához nyomta nedves orrát, aki viszont megvakargatta a kutya füle tövét. A kapu megnyikordult. A fiú nem nézett vissza. Egészen a kis hídig nem szóltak egy szót sem. Döngött a lábuk alatt a deszkapalló; a patak csobogása ismét a horgászatot juttatta eszébe.
„Holnap lesz a döntő. Tudod, hogy egy tortát készítettek neked?”
A fiú nem felelt. Haragudott Viera nénire, amiért ezt eszébe juttatta. Talán az egész falu tud a tortáról, gondolta bosszankodva.
„Nem fordulunk vissza? Hova mégy most ebben az éjszakában?”
Peter tovább hallgatott, Viera néni pedig folytatta: „A nagybátyád nem úgy gondolta. Csak nagyon dühös volt. Hiszen tudod, mennyire szerette a galambjait.”
Igen, különösen az egyiket, gondolta Peter dühösen. A héja halála után a nagybátyja főleg az egyik galambot kezdte kényeztetni. Állandóan vele volt, s bár mind szelídek voltak, csak az az egy ült meg a nagybátyja vállán, csak az az egy evett a tenyeréből. És egyedül csak a nagybátyjáéból. Lassan, észrevétlenül átvette a héja szerepét.
„Vigyázz a szemedre”, mondta Peter aggodalmaskodva.
„Mi van?”, kérdezte a nő értetlenül. „Nem fordulunk vissza?”
„Nem”, felelte a fiú ingerülten.

Kifordultak az országútra. Egészen az autóbusz-megállóig nem találkoztak senkivel. És a buszra sem várt senki. Viera néni letette a bőröndöt.
„Nekem sem mondhatod el, miért ölted meg a héját?”, kérdezte halkan. „Ne félj, nem mondom el senkinek.”
Megint kezdi. Összeszorította a fogát. Az asszony nem tudhatta, hogy amikor a nagybátyja a padláson megtalálta az elrejtett ruhákat, s amikor ő újból elkezdte hordani őket, meg kellett ölnie a héját.
„Nem szólsz senkinek azokról a galambokról?”, kérdezte az asszonytól könyörgő hangon.
„Kis buta. Ugyan mit mondanék bárkinek is? A nagybátyád iránti dacból ölted meg őket. Pedig tényleg tévedsz. Ján szeret téged, csak képtelen megérteni.”
„Én nem akartam mind. Csak egyet.”
„Csak egyet? Miért?”, kérdezte az asszony értetlenül. „Gondolom, nem féltékenységből?”
Meghökkent, mert sértve érezte magát, és mérgesen kibökte: „A nagybátyám meg akar ölni téged.” De nyomban meg is ijedt a saját szavaitól.
Viera néni tágra nyílt szemmel nézett rá, melyben azonban nem félelem, hanem sajnálkozás tükröződött. Nem félt. A fiút sajnálta. „Szegénykém”, mondta kedvesen.
Megérkezett az autóbusz.
„Tettem a bőröndbe narancsot és egy darab sonkát. Egyél majd a vonatban”, mondta, és meg sem ölelte őt, mintha visszariasztotta volna a fiú gonoszsága.
3

Kedves Ivan!

Csodálkozol majd, ha megkapod ezt a levelem, de nem érdekel. Lehet, hogy minden, amiről most írni fogok, puszta kitaláció, de írnom kell neked róluk…

Miután elküldte Ivannak a levelét, melyben megosztotta vele a gyanúját, egy kicsit megnyugodott. De továbbra sem beszélgetett senkivel, nem ízlett neki az étel, s a kilókat, melyeket Viera néninél fölszedett magára, ismét leadta. Már keresztszülei szűnni nem akaró kérdéseire sem figyelt: Miért tetted, miért ölted meg a héját, és miért a galambokat, miért, miért, miért… Szarért.

Szinte egyáltalán nem járt ki a házból, most, a nyári szünetben még az a néhány srác sem volt itthon az utcájukból, akiket ugyan nem tartott a barátjának, de akikkel mégis gyorsabban telt az idő. Mint a megváltást, úgy várta az iskolaév kezdetét. Az egyetlen világos pillanatot a szünidő komor vége felé Ivan válaszlevele jelentette a számára. Ivan magával egyenrangúnak tekintette őt, egészen komoly hangon írt neki, semmit nem vett félvállról, s bár azt írta, hogy talán még sincsenek egészen úgy a dolgok, ahogyan azokat Peter látja, határozottan úgy gondolja, hogy valami nincs rendben, és majd igyekszik, hogy mielőbb szabadságot kapjon és hazamenjen körülnézni. Ami Petert módfelett megnyugtatta, s ahogy múlt az idő, úgy hagyott alább Viera nénivel kapcsolatos félelme is, és amikor elmaradtak az ágylepedőjén azok a bizonyos kerek szürke foltok, s amikor Viera néni egyre ritkábban jelent meg az álmaiban, lassanként javulni kezdett a kedélye is. Azt mondta magának, hogy valóban nagyon csúnyán és hálátlanul viselkedik a keresztszüleivel szemben, és elhatározta, hogy megpróbál változtatni a helyzeten. Ezért a hír, amit az egyik este hoztak a tudomására, villámcsapásként érte. És abban a pillanatban meggyűlölte őket, még ha tudta is, hogy igazságtalan velük szemben. Közölték vele, bár igen habozva és nagy-nagy szüneteket tartva, hogy a továbbiakat illetően tanácstalanok vele kapcsolatban, s talán ő is rosszul érzi magát náluk, talán más környezetre lenne szüksége és hasonlók, míg végül kibújt a szög a zsákból. Az új iskolaévtől kezdve intézetbe adják. Azt nem mondták, hogy milyenbe, de ő tudta – azt gondolják róla, hogy bolond. Alaposan megharagudott rájuk, de nem szólt semmit. Egy idő után azonban mégis beszélni kezdett, úgy is jó, jobb lesz nekem ott, sőt később már lassan azt is kezdte beismerni, hogy talán igazuk van. Talán valóban beteg. Újból végiggondolta a szünidőben történteket, és most, az idő múlásával rájött, hogy minden csak képzeletvilágának a szüleménye, rájött, hogy nem a nagybátyja, hanem ő, Peter a rossz. S most, hogy Viera néni is megszűnt kínzó álmai tárgya lenni, végül azt is lehetségesnek tartotta, hogy féltékenységében találta ki az egészet. És nevetségesnek tartott mindent. Ok nélkül, pusztán ostobaságból úgy találta, hogy a nagybátyja meg akarja ölni Viera nénit, csak mert titokban nyers hússal etette a héjáját, éjszakánként pedig a feleségét nézegette. Peternek nevetnie kellett a teljesen logikátlan feltételezésén, de még most is, amikor elképzelte, amint a héja ráveti magát Viera néni arcára, amint vadul belevájja csőrét az asszony szomorú szemébe, még most is kiverte őt a verejték, és egészen beleremegett.
Alig várta a szünidő végét. És örült az intézetnek. Igen, rossz vagyok, és másokat vádolok meg ezzel, csakhogy ne kelljen beismernem, mondogatta magának. Ki kell gyógyulnom a gonoszságomból. Levelet írt a nagybátyjáéknak, melyben köszönetet mondott nekik a szép szünidőért, és elnézést kért Ján bácsitól a ruhákért, a héjáért, a galambokért, mindenért. Postafordultával válaszoltak neki, lehetett látni, hogy a levelével nagy örömet szerzett nekik. És mindent megbocsátottak neki.

Két nappal azelőtt, hogy bevonult volna az intézetbe, amikor már minden eldőlt, levelet kapott Ivantól, amely alaposan felborította a nyugalmát. Ivan közölte vele, hogy végre szabadságot kapott, és hazautazik. Előtte azonban még eljön hozzá, Peterhez, hogy még egyszer nyugodtan és aprólékosan végigbeszéljék a dolgot. Megijedt ettől a találkozótól. Most, hogy rájött, egyedül ő találta ki az egészet, nem találkozhatott vele. Hiszen Ivan az egyedüli, aki mint egyenrangú az egyenrangúval beszélt vele, nem, ő is csak meggyűlölné, s megrémült, amikor arra gondolt, hogy elválásukkor Viera néni félelmében még csak meg sem ölelte őt. Amikor Peter Ivan szobájára gondolt, amelyben ő is lakott, a futballcipőjére, a melegítőjére, sárga mezére, horgászzsinegjeire, kerékpárjára… nem, nem találkozhat vele.

Elhatározta, hogy elmegy otthonról. Este előre becsomagolta a holmiját, és ruhástul feküdt le aludni. Sokáig várta, míg a lakásban kialszanak a fények, de végül mégis elaludt. Reggel a keresztszülei ébresztették. Nagyon izgatottak voltak, észre sem vették, hogy felöltözve aludt. Megijedt, hogy Ivan már megérkezett.
Ám azt közölték vele, hogy Viera néni meghalt. Kíméletesek és figyelmesek voltak vele, amennyire csak lehetett, tudták, mennyire szerette, tudták, mennyire féltette mindig. Az első, ami kijött Peter száján, ez a kérdés volt:

„És a szeme?”, és lélegzetvisszafojtva várta a feleletet. „Hogyhogy a szeme, milyen szeme?”, kérdezték értetlenül. „Hát a szeme? Kivájta-e valami a szemét?” A keresztszülei jelentőségteljesen egymásra néztek, majd a keresztanyja halkan, szomorúan megjegyezte: „Szegénykém!”
„Akkor nem? Mi? Igen vagy nem?”, kiabált.
„Na, nyugodj meg, Peterkém, nyugodj meg”, ölelte át a keresztanyja.
Durván kitépte magát az ölelésből.
„Akkor hát… válaszoltok?”
„Nem”, kiáltott fel a keresztapja. „Semmi nem vájta ki a szemét. És hagyj már fel a kitalációiddal. Nem tudom, mi ütött beléd megint. Isten bizony, ideje már, hogy elmenj”, kiabált, de Peter már nem figyelt rá.
Hát mégse, sóhajtott fel megkönnyebbülten. Mégis tévedtem.
„Morzsa valahol elkapta a veszettséget, és megharapta”, válaszolta magyarázatképpen a keresztanyja. „Még szerencse, hogy a nagybátyádat nem. Még szerencse, hogy sikerült agyoncsapnia őt”, tette hozzá.
Morzsa. Róla teljesen megfeledkeztem – gondolta Peter, és egész testében nagyon erőtlennek érezte magát, ami nyugtalanító bűntudata hirtelen, meleg hullámával tört rá.

Tóth László fordítása