A költészet olyan, mint a kung-fu” (beszélgetés Michal Habajjal)

Irodalmi Szemle: Legújabb könyved, a Caput Mortuum nemrégen jelent meg. Mikor keletkeztek a könyv első versei, és mikor kezdett kialakulni a gyűjtemény? Volt valamiféle előzetes koncepciód, vagy ez fokozatosan rajzolódott ki a versek írása és kötetbe rendezése során?

Michal Habaj: A legelső versek, amelyek a Caput Mortuumba bekerültek, valamikor 2011 tavaszának végén keletkeztek (Aha Enter – Ni, Enter; Precitnutie – Ébredés). De talán még az előtt, hiszen a Výzva (Kihívás) című vers volt a legelső. Az első szövegeket, amelyeknél tudatosítottam, hogy egy új könyv kezdetét vagy ígéretét jelentik, 2011 augusztusában írtam, ez a költemény vagy annak torzója, a História (fragment) – Történelem (fragmentum) című volt. Ugyanabban az időben még az előző, Michal Habaj című könyvem kéziratának utolsó javításán dolgoztam – ez éppen egy évvel később, 2012 őszén jelent meg. Egynéhány szöveg (Strach – Félelem, vagy a Coniuctio) még a 2011-es év végéig elkészült, az új könyv koncepciója azonban homályos volt és bizonytalan, tehát a felismerés és a formálódás határán állt. Az a törés, amikor pontosan tudatosítottam, hogy min is dolgozom, 2012 májusában állt be, ekkor írtam az első nagyobb, összefüggő ciklusokat (például a Nevinnosť – Ártatlanság, vagy az Objatie – Ölelés címűt), amelyek költői gondolkodásom irányát és gesztusát mutatták meg. Ezután a könyv már többé-kevésbé folyamatosan készült. Idővel a koncepció változott, sokkal tömörebbé és pontosabbá vált azzal, ahogy az új versek, új kihívások és impulzusok jöttek. A kötet szerkezete és belső építkezése szintén nagyon természetesen alakult. A könyvet 2014 augusztusában fejeztem be és zártam le véglegesen. Eredetileg A spekulatív poszthumanizmus versei lett volna a címe, de végig elégedetlen voltam a címmel. Gyakorlatilag a már majdnem kész kézirat felett töprengve találtam meg a helyes címet – Caput Mortuum. A cím latin alakban szerepel, az eredeti cím pedig a kötet alcíme maradt.

ISZ: A kötet szövegeiben a legkülönbözőbb vallások, aktuális események és körülmények töredékei, az „utolsó napok” idejének biblikus próféciái s a hollywoodi filmek apokalipszisaira emlékeztető elemek keverednek. Olyan kódok jelennek meg, amelyeket nem mindig tudunk dekódolni, például fiktív eseményeket jelölő változó évszámok, amelyek a zsidó időszámításra emlékeztetnek – vagyis a teremtéstől számítjuk az időt, s így a töredékes időrétegek komplexitássá zárulnak. Olvasóként sokszor tanácstalan voltam. Mennyire, milyen mélyen kell ezekkel a kódokkal foglalkoznunk?

MH: Nem kell nekik túl nagy fontosságot tulajdonítani. Inkább a világ természetének értelmezésében van szerepük, mint közvetlen megtapasztalásukban. Ez talán egy kicsit a mi mai helyzetünk metaforája is. A valós és fiktív események közötti határ elmosódik, a tényszerűség eltűnik, vagy kifordul a medialitásban – a jó és rossz csomóját nehéz kettévágni, a világ tele van forrásokkal, amelyeknek az eredete, természete és meghatározottsága számunkra rejtett marad. Ilyen helyzetben nehéz dönteni: ugyanakkor minden nap döntésekre vagyunk kényszerítve, olyan alapállásra, amely egyértelmű, és kizárja a másfajta hozzáállással való megbékélést. Jobb lesz egy ilyen világban szabadon mozogni, előítéletek és spekulációk nélkül: ez nem azt jelenti, hogy nem kell kritikusnak lennünk, de azt igen, hogy nem szabad elveszteni az intuícióra való képességet. Tehát minden olvasat más lehet. Szerzőként nincs semmiféle használati utasításom, csak ezek a javaslatok. A Caput Mortuum világa túlságosan átláthatatlan hely, ahogy a mi világunk is az. Az idők, a naptárak, a vallások, az identitások, a valóságok pluralitásának világa ez, s az emberi szív és elme szinte esélytelen orientálódni benne. Ez a sokféleség azonban nem a célunk, hanem inkább az egyesítés és teljesség felé vezető út szemete. A tanácstalanságot állandóan érezhetjük, de a kíváncsiságunkat és a megismerés örömét meg kell őriznünk. Nem szükséges mindig tudnunk, mit jelentenek a dolgok. Az igazat megvallva, ezt szinte sosem tudjuk. Nyomozzunk figyelmesen, de ne tulajdonítsunk nagyobb jelentőséget a nyomoknak, mint magának a nyomozásnak.

ISZ: A Caput Mortuum cím, hasonlóan a verssorokhoz, szintén többjelentésű. A „halott fej“ nemcsak a szürkésbordó (?) szín speciális árnyalatát jelenti, amely nevét a vesztőhelyeken felszáradó vérről kapta, és amelyet a könyv borítóján is megtalálhatunk. Az alkímiai folyamat első és legfontosabb stádiumát jelenti, ismertebb nevén a nigredót, s a cím így az apokalipszis szövegvariációinak tükrében is értelmezhető. A szövegben több helyen is találunk alkímiai utalásokat (például a Coniuctio című versben). Az alkímiai szimbólumok és folyamatok szempontjából való értelmezés, amely adja magát, mintha egy lenne a szövegközi olvasat ösvényeiből. Ezek is véletlenszerű és töredékes utalások, mint a többi, különböző „naptárakból, vallásokból… stb.” származó elem, ahogy említetted? Állíthatjuk, hogy a kötet e töredékek valamiféle romhalmaza, amelyeken át az utolsó idők kiáltása hallatszik?

MH: Igen, ez pontos. Ez a romok világa, amelyekből összeillesztgetjük a világunkat, szorosan a pusztulás előtt. Persze ennek a pusztulásnak nem kell bekövetkeznie – de kiáltásnak kiáltás, amelyben ezek az utolsó idők benne foglaltatnak. A költészet elég gyakran dolgozott ezzel a tudattal, ha a történelmet nézzük, sok hasonló helyzetet találunk. És mégis, a napok végének félelme mindig új és éppoly nyugtalanító hangon szólal meg. Talán sokkal jobb az emlékezetünk, mint gondoljuk, és funkciói közül az egyik a jövőre való emlékezés képessége. Ami a címet illeti, helyesen mutatsz rá a többértelműségre. Az olvasat alkímiai kódja az egyik a lényegesebbek közül. Szinte biztosan nem elkerülhetetlen, a legtöbb olvasó alighanem egyáltalán nem fogja érzékelni, ám ha a könyvről komplex képet akarunk kialakítani, nem tudjuk elkerülni ezt sem. Legyen szó akár az alkímiai folyamat legmagasabb síkjáról, a szimbólumok funkciójáról, az imagináció elveiről, amelyek a hermetikus gondolkodásban gyökereznek. Az alkímiát úgy is értelmezem, mint magának a történelemnek, avagy annak alsó áramlataként, a gondolkodás és a nyugati kultúra történetének részét. Ez a búvópatak magában hordozza a társadalmi rendszerek, rendszerváltások, forradalmak és ellenforradalmak keletkezését és pusztulását. És az összeesküvés-elméleteket. Fikciót és valóságot és misztifikációt (lásd az utóbbi kérdést). De végül is ez minden egyén útja és személyes sorsa, az emberi létezés lelki dimenziója, amely próbára tesz, és amelyet különböző szubjektumok és entitások által figyelek. Persze ezek csak az alkímia szimbólumainak és folyamatainak foszlányai, amelyek néhol kötetlen költői nyelvként felvillannak.

ISZ: A rengeteg allúzió ellenére a kötet szövegét mégsem érzékelhetjük szimplán úgy, mint szövevényes intertextuális kódok ravasz komplexumát. Itt térnék vissza ahhoz a bizonyos kiáltáshoz, amely a (neo)avantgárd (mely számára az apokaliptikusság sosem volt idegen – lásd például Georg Traklt) verstechnikáira emlékeztet. Az expresszív és provokatív artikuláció, a repetíciók és variációk alkalmazása, a szövegelemek kombinálása előző, Michal Habaj című kötetedet is jellemezte. Milyen kapcsolatban áll a két kötet?

MH: Talán azt mondhatnám, hogy az intertextuális kódok komplexuma, hála sokféleségének, metaforikusan szólva, valamiféle transzhistorikus, sőt ahistorikus szervezet csontvázát alakítja ki, amely „monstruózus”. Abban az értelemben, hogy az arányai különböző módon deformáltak. Ebben a monstruózusságban megvan a lehetőség a felszabadításra, és a katarzis felé irányul, hála annak a módnak, ahogy artikulálódik. Ezzel függenek össze azok a technikák, amelyeket használok. A forma számomra különösen fontos: a költői nyelv sajátságosan alakul, és a ritmus által különféle jellegű és alakú alkotásokat képez. Imaginatívabb helyzetek is vannak itt, amelyek a képiségen és a nagyon egyszerű, közvetlen, ütésszerű, gyakran repetitív nyelvi sokkoláson alapulnak. Egyaránt érdekel a líraiság és az expresszivitás. Különböző heterogén folyamatokkal és technikákkal irányulok egy komplex és teljes mű kialakításához. S ezzel a kérdésedre is válaszoltam, hogy mi a közös a Michal Habaj és a Caput Mortuum című könyvben. Első pillantásra eléggé különböznek, noha van köztük hasonlóság, egyrészt a költői munka, másrészt valamiféle szintézisre irányuló hibridizáció szempontjából. Leginkább azonban mind a kettő a radikális önkifejezés formája és a világ- és önmegismerés útja számomra, de az imagináció lehetősége szintén közös. Az imagináció lényegében alkotó és dinamikus jellegű, és kulcs a költészet azon aspektusához, amely a mentális alkímia területével függ össze. A költészet végső vagy legmagasabb célja az ember belső átváltozása, vagyis – az alkímia nyelvén – a transzmutáció. Ezek kiinduló- és végpontjai az utóbbi két kötetemnek, amelyek különbözőképp beállított helyzetekkel dolgoznak (már ami a személyes és általános kapcsolatát illeti), habár az intenció azonos.

ISZ: A kötetet olvasva állandó feszültséget érzek egyrészt a szerző valamiféle filológusi perverziója – amelyben mintha a legkülönbözőbb szövegekből származó elemek egymásba szövésében és keverésében élné ki magát –, másrészt a bolondhoz hasonló spontaneitása között, amelyben sorra azt mondja, ami csak eszébe jut (lehet, hogy ez az a bizonyos kiáltás). Talán emiatt sincs elképzelésem sem arról, milyen lehet Michal Habajnál az írás folyamata. Beavatsz minket?

MH: Éppen ez az, amit nehéz elmagyarázni. A diszkurzivitás és spontaneitás közötti feszültségről tudok. Számomra ez természetes. Inkább attól félek, hogy mi történik, ha a világunkat teljesen uralma alá keríti a racionalitás, és minden szenvedélyt, vágyat, álmot megfojt. Éppúgy félek tőle, mint attól, hogy a világot elárasztja az irracionalitás, és elvész az értelem maradéka is. Úgy tűnik, nekem a mérlegelés adatott meg, a középpont keresése, egyszerre lenni „filológusnak” és „bolondnak”. És hogy milyen maga az írás folyamata? A szavak nem tudom, honnét szállnak alá, de egyszer csak itt vannak. Az én legfőbb feladatom várni. És aztán elkapni a ritmust, feljegyezni, amit diktálnak. Nagyon gyorsan írok, spontán módon, ösztönszerűen, átírás nélkül, maximális koncentrációval. A költészet kicsit olyan, mint a kung-fu.