Ayhan Gökhan: „A mesék egyáltalán nem a racionalitás ellentétei” (beszélgetés Boldizsár Ildikóval)

Ayhan Gökhan: „A mese a felnőttek műfaja volt évezredeken keresztül, ezért nem szívesen választom külön a gyerekekre és a felnőttekre gyakorolt hatásait” – nyilatkozta egy interjúban. Tehát ami jó a gyereknek, az jó a felnőttnek, és fordítva is?

Boldizsár Ildikó: Az idézett interjúban arról volt szó, hogy a népmese élettanilag egyformán hat a gyerekre és a felnőttre: mesehallgatás alatt ugyanis mindenkiben egyfajta módosult tudatállapot alakul ki, amely összekapcsol bennünket – többek között – a népmese „titkos üzeneteivel”. Természetesen az már életkorfüggő, hogy ezekből az üzenetekből mit értünk meg, mint ahogy az sem mindegy, mikor mit és hogyan mesélünk. Egy kisgyermeket nem érdeklik az érett felnőttkor vagy az öregkor problémáival foglalkozó mesék, mint ahogy a legtöbb felnőtt ideges lesz a gyerekek számára oly fontos láncmeséktől. Vagyis a népmesék tudatos használatakor (ez lenne a mesék terápiás használatának a célja) egyáltalán nem biztos, hogy ami jó a gyereknek, az jó a felnőttnek, és fordítva. A műmeséknél már egészen más a helyzet: a jó műmese egyaránt örömet okoz mindkettőjüknek.

AG: A mese hosszú időn keresztül képletesen a való világ makettjeként szolgált, az abban fellelhető bonyolult problémákat és megoldásokat kínálta fel szimbolikusan. Mára a mesék megváltoztak, gyakorlatibb dolgokat tükröznek vissza. Hogy látja, nem vesztett-e ebből az ősi forrásból a kortárs mese?

BI: A kortárs mesének más funkciója van, mint a népmesének. Nem is lenne jó, ha mindkettő ugyanazt szolgálná. Persze az új keletű mesék sok mindent örököltek az „ősi forrástól” (például a szerkezetet, a motívumkincs egy részét, a mesélő hangot), de rengeteg olyan témát is feldolgoznak, amelyek nem szerepeltek a régi történetekben, gondoljunk csak a szobatisztaságra, válásra, hisztire, gyerekkori szorongásokra és félelmekre. Amellett, hogy a kortárs meseírók közvetlenebbül nyúlnak a gyerekeket körülvevő valós eseményekhez, ezekben a gyerekkönyvekben a hangnem, a nyelv is más, mint a népmesékben. Természetesen nem a gügyögésre gondolok, hanem a gyereknyelv sajátosságait vagy a befogadói türelmet, világképet és tudásszintet is figyelembe vevő írók, költők alkotásaira.

AG: A mostani világhelyzet, mint az eddigiek is, kedvez a gyógyító meséknek. Milyen meséket, történeteket ajánlana legszívesebben, amikor a terrorizmus és az egyéb globális kihívások az ember legrejtettebb félelmeit hívják elő?

BI: Amióta a világ világ, az ember mindig félt valamitől. Villámlástól, fenevadaktól, sötétségtől, más emberektől – hosszan lehetne sorolni a történelem megannyi félelemforrását, amelyekre váratlanságuk okán a legtöbb esetben nem lehetett előre felkészülni. Tragikus, hogy az embernek manapság a másik embertől van leginkább félnivalója. Sok szülő panaszkodik, hogy gyermeke a háborútól fél, és tőlem kérdezik, mit mondjanak neki. Nem tudok megnyugtató választ adni, hiszen a megnyugtató válasz az lenne, hogy „nem lesz háború”. Ugyanakkor az sem lenne szerencsés, ha célzottan elkezdenénk felkészíteni gyermekeinket egy háborúra vagy a terrorizmus elleni harcra. Ez még nagyobb szorongást szülne. Úgyhogy a legtöbb, amit tehetünk, hogy sok olyan történetet mondunk – mítoszokat, legendákat, meséket, igaz történeteket –, amelyek a helytállásról és a bátorságról szólnak. Ezekkel erősíthetjük őket anélkül, hogy a veszélyforrásokra külön felhívnánk a figyelmet. Célzott, tematikus meséket pedig azoknak kellene hallgatniuk, akik a maguk életét éppúgy semmibe veszik, mint másokét.

AG: Önnek milyen (elmondható) félelmekkel kellett szembesülnie? Melyik mese jött jól akkor?

BI: A legerősebb félelmeim a gyermekeimmel kapcsolatban voltak. Bár nem vagyok túlaggódó anyuka, nagyon sokszor volt arra szükség, hogy az őket féltésben egy-egy mesével nyugtassam meg magam. Ezek a „nyugtató mesék” mind a Gondviselésről szóltak, meg arról, hogy egy szülőnek előbb-utóbb mindenképpen útra kell bocsátani gyermekét… Vagyis arra tanítottak, hogy ha azt a bizonyos hamuban sült pogácsát finomra sütöm, és semmit nem hagyok ki belőle, bátran útnak engedhetem a „vándorlegényeimet”.

AG: A legújabb, Mesék az élet csodáiról című kötetébe bekerült mesék kiválasztása mi alapján történt?

BI: Látja, ez a kötet például pont egy olyan kötet, amely az életerőt és az élet szeretetét növeli az emberben. Az összeállítását az a vágy hívta életre bennem, hogy szerettem volna megmutatni, milyen gyönyörűségekkel van teli a világ, és milyen jó dolog élni. Sajnos olyan korban élünk, amikor egyre kevesebben gondolják így, a félelmek mellett a panasz, a siránkozás, az elkeseredés és a lemondás határoz meg leginkább bennünket. Tény, hogy manapság elég alaposan meg kell dolgoznunk azért, hogy a világ és önmagunk szebbik arcát is meglássuk, ezért is gondoltam összeállítani egy ilyen kötetet, ugyanis épp ezt a „meglátást” lehet gyakorolni a kötetben található teremtéstörténeteken, bátorságmeséken, szerelmes-és bölcsességmeséken keresztül.

AG: Miképp fogalmazná meg, milyen, felnőttkorára kiható tartalékokat mentett át a gyerekkorából, hasznát vette-e ezeknek a munkája során?

BI: Nagyon kíváncsi gyerek voltam, minden érdekelt, ami körülöttem zajlott. És persze mindent meg akartam érteni: mi miért történik úgy, ahogy történik. Ez utóbbi „kutakodás”, „oknyomozás”
ma már nem határozza meg annyira az életemet, átvette a helyét az elfogadás és a megértés. De a kíváncsiságom nemhogy csökkent volna, inkább erősödött. Szenvedélyesen érdekel a világ, legutóbb például a kvantumfizika rejtelmeibe vetettem bele magam, és – minő csoda ez is! – megtaláltam a meseterápia tudományos, elemi részecskékig hatoló magyarázatát.

AG: Szokott-e kedvtelésből, a saját maga szórakoztatására meséket olvasni, vagy a munkája mindig arra kötelezi, hogy szakmai szemmel nézze a meséket?

BI: Bevallom, én még manapság is kedvtelésből olvasok meséket. Az külön szerencse, hogy a munkámhoz is nagyszerűen tudom használni mindazt, amit kedvtelésből a magamévá teszek. Ez úgy működik, hogy minden előfeltevéstől, előítélettől és várakozástól mentesen, ám tele kíváncsisággal olvasok el egyegy történetet (egyébként minden más szöveget is), és engedem, hogy magával ragadjon, elbűvöljön, ha akar. Ha ez megtörténik, elgondolkodom azon, vajon mi lehetett ennek az oka. Ha meg nem történik meg, hát „engedem, hadd menjen…” Lehet, hogy egyszer visszajön hozzám, vagy ha nem, hát nem volt dolgunk egymással. Persze nagyfokú fegyelemre is szükség van, hiszen nem tudhatom, hogy az elengedésre szánt mese nem lesz-e valaki másnak a hasznára egyszer. Ezért azt megteszem, hogy fölírom a címét egy füzetbe, hozzáfűzve, hogy milyen élethelyzetben venném elő.

AG: Mi a népmesék mai napig tartó varázsának, bűvöletének a magyarázata? Megfejthetetlen titokról lenne szó? Mit tudott a régi ember, többet tudott-e, mint a huszonegyedik század gyermekei?

BI: Én emberi tapasztalatok gyűjteményének tekintem a népmeséket, és azt gondolom, hogy az elképesztő emberismeretük miatt van ekkora hatásuk.

A régiek nemcsak a világot akarták megérteni és megmagyarázni a meséken, történeteken keresztül, hanem önmagukat és a másik embert is. Figyeltek, észrevettek, megértettek – majd mindezt mesékbe zárták. Mi pedig magunkra ismerünk a több ezer éves történetekben, hiszen minden mese rólunk szól.

AG: Aki a meséket érti és szereti, ön szerint jobban képes hinni a magasabb rendű dolgokban, Istenben, sorsban, s mindez nem gátolja-e abban az embert, hogy a való, racionális világban érvényesüljön? A gyakorlatban mire jó a mese?

BI: A mesék egyáltalán nem a racionalitás ellentétei. A legtöbb mese nagyon is racionális dolgokkal foglalkozik. Az állatmese például az erkölcsi rend megteremtésével és stabilizálásával, a novellamese az észbeli képességek pallérozásával, az ördögmese a kísértésekkel való megbirkózással, a tréfás mese a nem jól működő dolgok felismertetésével, s még a varázsmese is tartalmaz olyan motívumokat, amelyek praktikus módon használhatók a mindennapok során.

Ha a mese csodás elemeit nézem, akkor sem mondhatom, hogy egy irracionális világot látunk működésbe lépni, hiszen a csodák arra jók, hogy hinni tudjunk határtalan lehetőségeinkben. Mert a lehetőségeink valóban határtalanok, az elérésükbe fektetett energia lehet csak véges.

AG: Számos foglalkozást, meseterápiát vezetett már. Előfordult, hogy valakinél nem ért el eredményt, kudarcba fulladt a terápia? Ha volt ilyen, megtenné, hogy elmondja, hogyan élte ezt meg, milyen módon dolgozta fel?

BI: Ha a kudarc oka az, hogy nem tudom a megfelelő pillanatban „előrántani” a tudatomból vagy a tudattalanomból a megfelelő mesét a terápiás cél megvalósításához, nehezen élem meg. Főleg azért, mert minden terápiában vannak egyszeri, megismételhetetlen pillanatok, és ha a terapeuta nem ismeri fel, veszni hagyja ezeket a pillanatokat, megfosztja önmagát és a kliensét is egy nehezen visszatérő lehetőségtől. Igaz, később mindig eszembe jut, mit kellett volna mesélnem, de az már nem ugyanaz… Ezek a kudarcok arra inspirálnak, hogy még inkább eltakarítsam magamból azokat a tudati szennyeződéseket, amelyek útját állják az „ősi forrásnak”, ahogyan ön fogalmazott az interjú elején.

AG: Mindenkinek van saját, testreszabott meséje? A meséket ránk írták – rólunk, nekünk?

BI: Úgy pontosítanék, hogy minden élethelyzetnek van meséje. És igen, a meséket ezen élethelyzetek megértése miatt őrizték meg számunkra a régiek. AG: Felidézné, hogy gyerekkorában milyen meséket szeretett, akad-e olyan is köztük, amelyet a mai napig közel érez magához, és a meseterápiái alatt is használja?

BI: Nem ismertem a népmeséket, a városi gyerekkönyvtárat ABC-sorrendben olvastam végig. Így hamar eljutottam Andersenhez, akinek egyes meséi teljesen magával ragadtak (nem azok, amelyek rosszul végződnek). Ezeket a meséket azonban nem használom a meseterápiában, viszont tagadhatatlanul hatnak rám íróként.

AG: Az elkövetkező időszakban milyen meglepetéseket tartogat az olvasóinak, készül-e valamilyen nagy dobással?

BI: Óriási terveim vannak, öt új könyv forog a fejemben. Szeretnék írni egy felnőttmesekönyvet, egy gyerekmesekönyvet és egy családi mesekönyvet, aztán törleszteni régi adósságomat: megírni a Mesekalauz útkeresőknek – Életválságok meséi című könyvemet, amely folytatása az előző Mesekalauznak. Az ötödiket babonából nem árulom el, de annyi tudható róla, hogy évekig tartó, hosszú munka vár rám.
És persze nagy dobás lesz az is – bár nem könyv formájában –, hogy május végén megnyitom a saját tulajdonú Metamorphoses Meseterápiás Központomat Balatonrendesen. Új szakasz, új korszak kezdődik az életemben.

AG: Honnan nyer ennyi energiát a munkához? Csak azt ne mondja, hogy a mesékből…

BI: Úgysem hinné el, és különben is csak félig lenne igaz… Mondhatnám azt, hogy a családomtól, a barátaimtól, a hajnali futásoktól, a tánctól, a tanítványaimtól, de ez is csak részigazság lenne. Én azt tapasztalom, hogy élet csak életből fakadhat, vagyis az energiaállapotomat az határozza meg, hogy milyen lefedésben vagyok más élőlényekkel. S mivel számomra az élethez való kapcsolódás kulcsfontosságú, igyekszem minél erősebb kapcsolódásban lenni mindazzal, ami él. Ebből nyerem az energiát, és ezt tudom továbbadni is.