Kispál Dániel: Partraszállás (novella)

„Ami mögöttem, az még előttem van.”
K. L.

…és mindenki nevet. Vállamra kapom a táskám. Sietek, hogy elérjem a korábbi buszt, de az egész osztály szinte egyszerre tömörül oda a tanterem ajtajához. Óriási tolakodás veszi kezdetét, amelynek eredményeképp T. csodálatos hátsó fele majdhogynem a sliccem súrolja. Latex cicanadrágban feszülő bájos hátsója megigézi tökéletes árnyalatú, mélyzöld szemeimet.
Utolsók között sikerül kivergődnöm a tanteremből. T. szebbik fele bájosan és emelkedetten ringatózik az iskola folyosóján. Eltűnődöm, hogy egy rusnya elsős gimis csajból tizenhét éves korára hogyan válik ilyen alakzat, és eszembe jut, hogy egykor oda meg vissza volt értem, és hogy én többször megaláztam ezért az egész osztály előtt, de kiteljesíti lényem a tudat, hogy bármikor megkaphatom. Ennek fényében vonulok végig a folyosó utolsó szakaszán, erőtől duzzadó, lendületes testtel. Szétáramlik bennem az endorfin. Rávicsorítok egy elsős lányra, aki tornacipőben, picsagatyában és az alján csipkézett, testhez simuló, márkás felsőben húz el mellettem, és úgy néz rám, mint aki itt helyben magáévá tesz.

Miután lekésem a buszt, elhatározom, hogy megvárom a következőt. Nem teljesíthetem gyalogszerrel a közel két kilométeres távot az iskola és az otthonom között, mert ha most kifáradok, az nem csupán a mai napom teheti tönkre, de kicsinálhatja az egész hétvégémet is. Így hát bemegyek a suli melletti kisboltba, vásárolok magamnak egy csomag chipset és egy dobozos Pepsit, majd ezt az egészet magamba küldöm a bolt mögött, aztán rágyújtok egy cigire. Ránézek a telefonomra, megállapítom, hogy még közel fél óra van hátra az indulásig, majd visszamegyek az iskola sportcsarnokába, és százhúsz darab fekvőtámasszal, valamint százötven darab felüléssel fojtom el a bűntudatot, amit az iménti nassolás miatt érzek. Kidolgozott felsőtestemen végigfut néhány izzadságcsepp. Egy ideig még bent maradok a csarnokban, tekergetem a Facebookot.

A buszmegállóban várakozva megpillantom a sarkon a névtelen cigánygyereket, aki meghatározott időközönként mindig ott áll. Elhatározom, hogy az esti bulira újítok egy gramm zöldet. Odamegyek hozzá. Tudom, hogy kockáztatok, hiszen nem a legmegbízhatóbb minőség, de azt semmiképp sem akarom, hogy anyag nélkül állítsak be este, és értékes perceim menjenek rá a beszerzésre. Az akció után még mindig marad pár percem, leülök hát a padra az öregasszonyok mellé, akiknek a szagától ugyan elfog az undor, azonban teljesen kimerültnek érzem magam, így maradok. A dunsztos, párás hőség másodpercenként ismétlődő képpé darabolja fel a várost. A nap álmosan vigyorog a megkopott égbolton.
Miután felszállok a buszra, és közel három percet utazom, megérkezem a következő buszmegállóba, ahol lemászom a járműről. Nem indulok rögtön haza, benézek az út túloldalán lévő kocsmába, hiszen tudom, valószínűleg ott találom apámat, mivel ezen a napon nagyjából egy időben végzünk. Ösztöneim nem csalnak, meghívatom magam vele egy sörre, majd közösen elszívunk egy cigit a kocsma előtti placcon. Bentről régi magyar slágereket szolgáltat a zenegép. Ahogy a tűző nap feloldja ereimben a jó hideg csapolt sört, meghatározhatatlan forrású boldogság tölti be a testem, ezért meg kell tekernem magamnak még az este előtt egy reményteljes cigit. Apám csúnyán néz rám, azt mondja, ennek a mocsoknak az árából két napig ihatnám a jéghideg sört, azonban mikor megígérteti velem, hogy otthon a disznók alól ma én hordom ki a szart, feloldódik benne minden ellenérzés.

Felszabadultan és teljes nyugalommal szívom a cigit a hátralévő pár száz méteren, mindenkire ráköszönök. Otthon munkásruhába bújok, eleget teszek az ígéretemnek, a nagy meló után pedig megebédelek.
Késő délutánig tekergetem a Facebookot, és elfog a szorongás, mert látom, hogy az esti bulit reklámozó Facebook-eseményről elkezdenek lejelentkezni az emberek, köztük a legjobb nők. Kiküldök néhány üzenetet, hogy megtudjam, mi lehet a titokzatos jelenség oka. Néhány perc múlva megkapom a választ: két parti is lesz ma, a negyedikes csajok összebalhéztak az eredeti bulit szervező lánnyal, és rászerveztek az ő eseményére. A szívem begyorsul, az ereim megfeszülnek, kétségbeesés lesz úrrá rajtam, nem tudom, mihez kezdjek, hová menjek most, a világom stabilitása meginog. Megtekerek egy újabb cigit. Miután tüdőre veszem az első slukkot, és megtalál a végtelen nyugalom, kinyitom szobám ablakát, meztelenre vetkőzöm, és megfürdetem testemet a beömlő forróságban. Eldöntöm, hogy maradok az eredeti bulinál, mivel T. is oda van feljelentkezve, és egyébként is: a seggén feszülő, fényes latex cicagatya látványát retinámba égette a perzselő napfény. T. profilját nézegetve maszturbálok gyorsan egyet, majd felöltözöm és eszem egy kis édességet. Aztán összeveszek anyámmal, mivel nem akar annyi pénzt adni nekem, mint amennyire szükségem lenne. Kifakadok, hisztériás rohamom van, de mikor látom, hogy anyámat ez nem hatja meg, zsebre vágom az asztalon heverő pénzt, és visszamegyek a kocsmába. Miután egy egész heti szarlapátolást ígérek meg neki, apámtól megszerzem a maradék pénzt.

A pénz egy részéből jófajta házi kolbászt vásárolok, és kimegyek a zöldhatárnak arra a részére, ahol a minap néhány srác a szakközépből elbontotta a kerítés egy kis részét. Leheveredem egy kupac kiszáradt bokor tövébe, és megtekerem a maradék anyagot. „Minden cigányban egy nagyfaszú magyar lakozik, aki csak arra vár, hogy előhívogassák”, mondotta volt néhai nagyapám, akinek gondolatai aktualizálódnak agyamban, miközben tőlem néhány méterre bőrfejű és roma együtt üti az arabot. Odafut hozzám egy srác, megkérdi, hogy nem szállnék-e be én is, mire megköszönöm neki, de nemet intek, majd hozzáteszem, hogy számomra a partvonalon való lét tökéletesen megfelel. A srác vakargatja a fejét, nem érti a helyzetet, hátat fordít nekem, hogy visszatérjen a helyszínre, azonban mielőtt otthagy, megkérem, hogy hozzanak nekem ide arab gyerekeket, ha találnak. Nem telik el sok idő, megjelenik előttem az iménti srác és még három társa egy arab kisfiúval, illetve annak ordítozó, sikoltozó apjával, akit alig bírnak lefogni. Tört angollal ígéretet teszek az apának, hogy szabadon távozhatnak, ha megvacsoráznak velem, majd a nejlonszatyorból előveszem a kolbászt, kicsavarom a papírból, és elkezdem felszeletelni a bicskámmal.

Miután meggyőzöm őket, apa és fia mohón rávetik magukat a felkínálkozó élelemre, közben könyörgő pillantásokat vetnek felém. A srácok, akik idehozták őket, bambán és egykedvűen fröcsögnek a nevetéstől.

Rágyújtok az utolsó adagomra, amit az imént megtekertem, majd a lakoma után, a legvégső slukkokat szívva, el-elnézem az arabokat, vörösre meszeli őket a lenyugvó nap fénye, s ahogy távolodnak, lassacskán elcsendesedik körülöttem minden, a srácok kitombolták magukat, nyugovóra térnek otthonaikba, a tombolás tárgyai tovább vándorolnak. A House of the rising sunt dúdolom, T. fénylő, latex cicanadrágjára gondolok, ahogyan megfeszül a seggén, és a kezdődő estében elsírom magam a gyönyörtől.
A buli anyagbeszerzéssel indul. Szerencsémre nem kell sokáig vacakolni vele, az összeköttetéseim szinte egytől egyig ott tartózkodnak a város szélén lévő garázssor előtt, ahol már javában megy a klikkek kialakulása, mire odaérek. A bulit szervező csaj szüleinek van itt egy garázsa, ott tároljuk a piát. A helyiség sörös, boros szekciókból, illetve a röviditalokat gyűjtő blokkból áll. Én egy üveg kommersz vodkával és két üveg olcsó borral támogatom meg a szórakozásunkat. Miután megszerzem az anyagot, az italokat elhelyezem a garázsban, majd tekerek magamnak egy cigit, és egy doboz sör társaságában elszívom. Néha T.-t próbálom elkapni a szemeimmel, de szándékom egyelőre sikertelen.

Néhány osztálytársammal beszélgetek az online szerepjátékok élvezeteiről, valamint az internetes pornóvideók kategorizálásáról, közben tekergetem a Facebookot. Ránézek az eseményre is, és megnyugvással konstatálom, hogy T. nincsen lejelentkezve. A közelemből olykor hangos kiáltásokat hallatnak az elsős gimisek. „Rohamra”, ordítják, majd futólépésben megindulnak a garázs felé. „Szanitéc”, mondják, amikor már éjfél körül jár az idő, és a garázsok mögé segítenek egy lúzert, aki ültében összehányja saját magát. Nem számolom, de már legalább az ötödik vagy a hatodik sörömet iszom, közben a harmadik cigimet tekerem meg, munícióm fogytán van. Fölnézek a kitisztult égboltra, a csillagok unalmasan és prózaian ragyognak.

Miután a sör elfogy, borra vetemedem, beballagok a garázsba, ekkor megpillantom T.-t, akin testhez simuló, fekete miniszoknya van, ami alig takar valamit. Hozzá fekete márkátlan magassarkú párosul (harisnya nélkül!), és egy semmitmondó blúz, ami még csak nem is tapad a testéhez, így a melleiből szinte alig látni valamit. T. mosolyogva integet felém az egyik kezével, majd ugyanazzal magához is hív. Megpróbálok olyan fejet vágni, mint aki éppen szemrehányást tesz, hátat fordítok neki és kijövök a garázsból egy pohár irtózatosan keserű vörösbor társaságában. Tekergetem egy darabig a Facebookot, közben kedvem lenne kiposztolni, hogy T. egy büdös kurva vagy valami hasonlót, de elvetem az ötletet. Egyre jobban szétárad bennem a düh, elhatározom, hogy felpörgetem magam, így a maradék pénzemből szerzek speedet az egyik negyedikes csajtól.

Miután felszippantom, hatalmas boldogság árad szét bennem, körbetáncolom az összes klikket, és hozok magamnak egy újabb pohárral abból a szar borból, és táncolok tovább, és puszit nyomok az arcára néhány belevaló tininek, és lesmárolom T.-t, és kibékülök a sráccal, akit néhány napja fellöktem a folyosón, és érzem, hogy mindenki tele van életkedvvel, és tovább táncolok, és megtervezem az egész következő hetemet, és meglátom, hogy van még dugisör, és az összes jó nőnek fényes, fekete latex cicagatya tapad rá a csodálatosan formás hátsójára, és…

—

* Az itt közölt novella a Kortárs hangon – XII. Nemzetközi Irodalmi Pályázat pályaműve. A pályázat kiértékelésében részt vett lapunk szerkesztősége is, Kispál Dániel pályamunkáját különdíjjal jutalmaztuk. A pályázaton a megosztott harmadik helyen végzett Plonicky Tamás, aki a Bevetés 2016 című blokkunkban mutatkozik be. – A szerk.