Hudák Katalin versei

készülődés felejtésre
        elhalt egy újabb nap előlem,
        fura pára vesz körül, amit maga után hagyott.
        testemről lemosom az emberszagot,
        csak a kémia termékei párolognak belőlem
        agyam csavarjai között homokszemek.
        a ma eseményei – értelmetlenül karistolnak,
        a szavak pedig kéretlenül futnak papírra.  
        én tiltanám, de ők adnak munkára engedélyt a tollnak.

        ha így van, kábán engedem.
        kint a jég önmagát fagyasztja,
        benn egy gép zúgásával a csend nyugalmát árasztja
        én félálomban az emberszaghiányt szenvedem.  
        s érzem, mennyire nem érint engem az,
        amit önmagamnak tudok.
        egész nap nem én vagyok, aki teszek-veszek, lótok-futok.
            csak bensőmben mélyen vidámkodik
            élő szinten egy világ,
            ahol a tudatom részecskéi
            most épp a redőnyöket lehúzzák
            mert éjszakai műszakba fognak
            előkészítik éjszakára,
            fekete papírba csomagolják
        rémálmaimat, hogy majd az álomcsapda
        ezüst, könyörtelen, de hatástalan csapdájába dobják.

        aztán az igazi csalás művészetét gyakorolják…
        átfestik az új, elfogadhatatlan képeket,
        újraszínezik a logikátlan,
        fantáziátlan vagy bármi okból
        nem megfelelő eseményeket,
        azt remélve, a holnap már felmenti őket
        e méltatlan foglalkozástól.
        az emlékek újragyártását
        enyhébb verziók előállítását
        intézik fáradhatatlanul
        kizárólag nekem,
        kizárólag jószándékból,
        és magyarul.
        hogy értsem, kizárólag magyarul.

    gondolat a bátorságról I.

        majdhogy nem ember feletti
        a bátorság, amely a földiektől való
        teljes elszakadást és a mennyeiekhez való
        teljes ragaszkodást választja
        és a világban élő, de attól teljesen
        elhatárolódott, magányos egyénné válik,
        a köz által lenézett, meg nem értett,
        el nem fogadott és – mivel az ilyen ember
        tiszta fényében a köz rondasága
        még inkább megmutatkozik,
        így – közutálat tárgya is,
        …majdhogy nem emberfeletti
        tehát a bátorság, amely egy átlagos embert
        efféle életmódra segít abban a reményben
        … vagy hitétől függően: tudatban –
        hogy mindez a fájdalom nagyobb
        dicsőséget hoz majd a halál utáni életben,
        s a bátorság jutalma e földi létben
        maga az erő, amely enged
        úszni élők árjával szemben,
        s enged boldognak lenni,
        ragaszkodás nélkül – félelem nélkül
        boldognak lenni
        s e boldogsággal a boldogtalanok
        bolygóján magányosan elégedettnek lenni

    gondolat a bátorságról II.

        igazán nagy bátorság az,
        amely a földiekhez való
        teljes ragaszkodást választja,
        miután megismerte.
        milyen félelem nélküli boldogságot hoz
        a mennyeiekhez való teljes ragaszkodás
        majdhogy nem esztelennek tűnő
        de mégis nagy bátorság az,
        amely barátként öleli magához
        a meglévő boldogság elvesztése
        fölötti félelmet,
        holott jól tudja
        – hisz elméjét a menny már
        rég világossá tette –
        hogy amit a világ tegnapelőtt adott,
        azt már tegnap el is vette,
        hogy csak árnyéka látszik
        a szeretett lénynek,
        mert a halálhoz sétál minden nap közelebb
        és nem tudni, a holnap
        nem nyitja-e meg a másik kaput
        számára végleg…
        kérdés, hogy csodálni vagy szánni való-e
        az erő, amely mindennek ellenére
        a földhöz dagasztja a lelket,
        az álomba szállás előtti pillanat
        nem hálát, inkább megkönnyebbülést sóhajt:
        „nem ma volt az a nap”,
        s az ébredés nem könyörgéssel,
        az új napért járó hálával,
        hanem az átmeneti félelem
        teljes átölelésével indul
        félelemmel telt boldogság,
        átmeneti elégedettség,
        a boldogtalanok bolygóján
        furcsán visszhangzó,
        bizonytalan hangszínű kacagás
        egy-egy magányölő ölelés során,
        s mikor gyönyörrel telik meg az öl,
        s mikor szerelmesen csordul a nyál a nyakra,
        mikor reményteljesen kulcsolódik
        kézre a kéz,
        a halál, a félelem hallgat,
        hatalmas bátorság az, ami mindezt tartani hagyja

    fecskék a póznán

        ma eszembe jutott a kiskertünk.
        tulipánok születését lestem
        minden áldott reggel,
        mikor iskolába mentünk,
        s úgy tudom, más öröm
        nem nagyon várt… talán az ebéd,
        egy finom kakaó, amit
        élvezettel kortyoltam,
        más nem.
        Istenem… miért volt olyan
        átkozottul rossz annak a gyereknek, aki én voltam?

        eszembe jutottak a fecskék,
        amikor új iskolaév indult.
        reggelente őket bámultam,
        ahogy sorakoztak a póznán,
        s nem bírtam futni,
        mert duci voltam, a tornaórán.
        gyűlöltem és féltem,
        mert csupa felelősséggel járt,
        de ki nem hagytam volna,
        mert elfoglalt, elvarázsolt és adott is valamit –
        egy napra sem az iskolát.

        s emlékszem az utca képére,
        amin néha gyakoroltam a hosszú út alatt
        azt képzelve, hogy egyedüli élő vagyok.
        a pánik agyamon hullámokban végigszaladt,
        mégis sokszor játszottam a gondolattal,
        talán mert sejtettem, hogy egyedül vagyok
        tényleg, egyedül önmagammal.
        haldoklásom második feléhez érek,
        mégis rám törnek (mert nem nézek
        szembe velük) újra és újra ezek a képek.
        a gyerek-én élete, amikor szenvedtem,
        mégis szinte szünet nélkül daloltam.
        Most már rendben vagyok, de daltalan a torkom.
        Istenem, hogy kell eltemetni
        azt a folyton szenvedő gyereket, aki voltam?