Pavel Sybila – Extrénisták

– Nem ugranál el a boltba kifliért? – kérdezte ijedten Erzsike, éppen akkor, amikor be akartam nyúlni a nadrágjába. A szemem behunytam, mert attól féltem, hogy felpofoz. De amikor a kiflit szóba hozta, rögtön kinyitottam.
Az ágy fölött anyám állt, a kezében a farmeremet tartotta, amelyet hajnali háromkor akasztottam ki a balkonra. A diszkó után bűzlött a bagótól. Imádom, hogyha reggel ilyesmire ébredek, s mielőtt kinyitnám a szemem, hallgathatom anyám isteni kinyilatkoztatásait. Semmi „Jó reggelt!” vagy „Hogy szórakoztál?”.

– Pfuj! Bűzlesz, mint egy kocsmai patkány. Téged ez nem zavar? Egész éjszaka ülni abban a füstben? Inkább túrázni mehetnél vagy…
Mondom, valóban imádom az ilyen reggeleket. Sajnos, már csak egy hét van hát-ra a szünidőből. De nem számít. Két hónap után végre ismét megláthatom Erzsikét. Jaj, Erzsi, azokkal a nagy csöcseivel! Már alig bírom kivárni.  

A diszkó egyébként egy rakás szart sem ért, a DJ pont azokat a szarságokat engedte, amelyeket egy héttel azelőtt is, a csajok is ugyanúgy vigyorogtak, s nyáladzva várták, hogy valami gazdag faszfej rájuk ragadjon. Csak azért mentem el, hogy hátha összefutok Erzsikével.
– Azzal a bögyössel? Az egész nyáron valahol Olaszországban flangál – mondta csak úgy az egyik osztálytársam, nem mintha kérdezte volna tőle bárki is. Te hülye, hamarabb is megtudhadtad volna, megspórolhattál volna legalább hat lityit, amit a nyáron beugróra és piára költöttél.
De az éjjel valami más is történt. Tizenegy után megjelent Dano is, aki esténként szívesen játszik skinheadre, s rögtön tudtuk, hogy most is akció lesz. Egy ideig a bár mellett iszogatott egy nála valamivel idősebb haverjával, aki úgy nézett ki, mint Miro Noga, majd két sör után a másik szomszédjához fordult magyarul, s a hogyléte felől érdeklődött.
– Nagyon jó, barátaim, nagyon jó – mondta amaz.
Dano erre már szlovákul válaszolt, s megvigasztalta, hogy még jobban lesz, ha odabasz neki egyet, a kurva magyarjának. Ebben a pillanatban a legközelebb lévő asztaltól felállt négy fickó és kirugdosták Danót és a haverját a bárból. Vicces volt, a-hogy kiebrudalták őket. A bár előtt ezek ketten rögtön belekötöttek a süket, hajléktalan Stanoba, aki valamikor a mi panelházunkban lakott. Nem tudom, de biztos az útjukban állt, mert Dano úgy pofán rúgta, hogy az nyikkanás nélkül elterült a járdán. Tíz méterre az esettől parkoltak a rend őrei, az egyik ki is szállt és Molnár Danónak baráti-an azt tanácsolta, hogy menjen haza, aludja ki magát, s ne csináljon az utcán fölösleges cirkuszt.
– És te meg húzz el a p…be! Nincs más dolgod, mint elállni az utat? – ordított rá a járdán fekvő Stanóra, aki már harmadszor próbált meg sikertelenül feltápászkodni.
A konyhában pohár vizet töltöttem magamnak, üdvözöltem a hugocskámat és elmentem azokért a hülye kiflikért.
A posta mellett találkoztam a süket Stanóval. Nem tudtam a szemébe nézni. De nem tudom, hogy miért. Én tulajdonképpen semmit sem vétettem neki. Csucsubort vedelt a padon a bandájával, tehát már valószínűleg túltette magát az éjjel történteken.

Ebédre kiruccantam Kurincra. Reggel még szemerkélt az eső, de délre már ismét kisütött a nap.
– Elviszel engem is? – kérdezte a hétéves húgom, amikor a fürdőnadrágot és a szalámis kiflit csomagoltam.
– Már hideg van a fürdésre. Vasárnap majd elmegyünk az uszodába.
– De az uszoda zárva van!
– Mondd meg anyának, hogy estig hazajövök.
Mindannyian ott voltunk, akik idejártak, amióta megnyitották a strandot. Miso, Gábor, Iveta és Zsuzsika azzal a tetovált seggével. Miso a robogóján jött, ami legalább negyven rongyba került. Ezért nem is fürdött, mert minduntalan attól félt, hogy egy-szer meglovasítják tőle. Akkor meg mi a szarnak az neked, gondoltam. A haverjaival minden éjjel ott berregtek az ablakunk alatt. A Hypernova előtti parkolóban tartottak mini versenyeket, és stopperral mérték, ki tesz meg gyorsabban egy-egy kört.
Három óra tájban már elviselhetetlen lett az unalom, s ismét leégett a vállam. Már nem is tudom, hogy hányadszor az idén. S ebben a pillanatban a robogón megjelent Erzsike. Mielőtt engem észreve(het)ett volna, odaköszönt Gábornak, s valamit egyeztettek magyarul. Még egyszer megnéztem azt a gépet. Jesszusom, biztos több volt negyvenezernél! Azok meg ott társalogtak az egyik standnál, s a csaj megállás nélkül mondta a magáét. Én meg csak feküdtem bambán, s mit ne mondjak, imádtam, hogy legfeljebb az igent és a köszönömöt megértettem. Amikor végre engem is észrevett, már teljesen odalett a hangulatom.
– Istenien érzem magam, de már mennem kell – vetettem oda keserű mosollyal.
– Te már itthon vagy? – kérdezte anyám. Valamivel négy óra után lehetett.
–  Még működik Kokaván az a Simson nagyapánk? – kérdeztem tőle.
– Apádtól kérdezd. Én akkor ültem rajta utoljára, amikor terhes voltam.
– Velem?
– Nem, a húgoddal. De nem volt az olyan régen, ne félj.
– S hol van apa?
– Már itthon kellene lennie. Ha nem jön haza hatig, ugorj el érte a sarki lebujba.

Nyolcig ültem egy kofola mellett, s hallgattam apám és kollégái dumáját a politikai helyzetről. Borovicskát és sört iszogattak, s más nem lévén, unottan néztem, ho-gyan vedelnek.
Észrevettem, hogy a magyarok másképp isznak, mint mi. Úgy isznak, mint nálunk a nők. Lassan és pontosan kimérik, hogy a saját lábukon hazataláljanak. Ha  kocs-márosnő szolgál, akkor indulás előtt még tesznek feléje egy üres gesztust, s ha van nekik, végigsimítják a bajszukat. A szlovákok időre isznak (a gyorsabb a nagyobb legény), fenékig és sokszor egész záróráig. Mondhatom, szar helyzet, főleg, ha az apád szlovák.
Apa szerint a Simson olyan, mintha új lenne, de ha nem indulna be, nagyapa majd segít.
– No, mi van, fiatalember, csak nem valami magyar kisasszonyka van a dologban, aki tudni akarja, hogy mi van a lábad között?
– Ugyan már, nagyapa. Engem a magyar lányok nem érdekelnek.
– Ne is figyelj rájuk. Olyanok azok is, mint a Bugár. Úgy bámul ránk azokkal a bamba szemeivel, mint Szent Péter, de ő is csak a mi bőrünkre játszik. Nem különb ő sem, mint azok az extrénisták a pártjában.
Bugár? Extrénisták? Csak nem az extrémistákra gondolt? Sajna, fingom sem volt arról, hogy miket hadar itt össze nagyapa. Valószínűleg reggel több szilvóriumot hajtott le a szokásosnál. Még jó, hogy bejáratta azt a robogót.
Este küldtem egy sms-t Erzsikének, s megkérdeztem tőle, nem jönne-e el egy fordulóra a városba. Neked is van robogód? – írt vissza, s javasolta, hogy hét órakor találkozzunk a gimi előtt.
Vártam rá, mint a hülye gyerek, s már normálisan gyűlöltem, mert késik, azért mert nem is vett észre rögtön, amikor megjött Olaszországból. S azért is, mert olyan gyönyörű, de mégsem az enyém.
Biztos találkozott idefelé Gábor bandájával, s elmentek valahová füvezni.
Háromnegyed nyolc volt, amikorra befutott. Gyalog.
– Bocs, hogy késtem, de nem akartak elengedni otthonról, így egyszerűen leléptem. Milyen isteni retro robogód van – mondta.
Nem tudtam, hogy hülyét csinál-e belőlem, vagy csak így akar bocsánatot kérni.
– Aha, kösz. S milyen volt Olaszország, jól szórakoztál? – kérdeztem még mindig mérgesen.
– Soha a büdös életben nem veszek a kezembe zöldséget! Még egy millióért sem.
– Egész idő alatt zöldséget ettetek?
– Te kis hülye. Dolgozni voltam kint a szüleimmel, nem szabadságon. Zöldséget szedtünk egy farmon.
– Aha – csúszott ki belőlem.
Ismét minden oké volt köztünk.
– Ülj a hátam mögé. Furikázunk egy keveset.

Erzsike szilárdan megragadott, s elindultunk. Amikor felgyorsultunk, kicsikét hátrább csúszott, majd megint előre, s azok a gyönyörű mellei megérintették a csontos hátamat. Még a bundáján keresztül is éreztem a szívverését. Maga a gyönyör. A nyár akár véget is érhet. 

Juhász Dósa János fordítása