E. Fehér Pál – Az „orosz Švejk” írója, Vlagyimir Vojnovics

Vonzotta, vonzza a különös, sőt: vas helyzeteket. A valóságos kalandok szétválaszthatatlanul összefonódtak felettébb viharos irodalmi sorsával… Vlagyi-mir Nyikolajevics Vojnovicsot szeretném bemutatni, az utolsó fél évszázad orosz prózájának egyik legfontosabb művelőjét.

Szerb származású apa és zsidó anya orosz nemzetiségű gyermekeként látta meg a napvilágot 1932-ben, a türkmén Dusabné városában, amelyet akkor már 3 esz-tendeje Sztálinbádnak kereszteltek át. Jóval később felfedezi, hogy egyik példaképe, Jaroslav Hašek švejkjében név szerint szerepel egyik őse vagy névrokona, Emil Woinovich von Belobrerka gyalogsági tábornok, titkos tanácsos, az osztrák akadémia levelező tagja, a császári és királyi hadilevéltár igazgatója. Tehát – már csak ezért is – meg kellett írnia az „orosz Švejk”-ként emlegetett regényét. Előbb azonban sokféle foglalkozást (falusi pásztor, ács, repülőgép szerelő stb., stb., stb.) próbál ki, nem annyira kíváncsiságból, mint inkább megélhetési kényszerből. Iskolái? Egyetemre emigrációja idején került, amikor az Egyesült Államokba hívták, a princetoni egyetemre – előadónak, mint a bajor művészeti akadémia, a szerb tudományos akadémia tagja, de a legfőképp, mint írót, a legendás hírű és orosz földön elátkozott Ivan Csonkin közkatona figurájának megteremtőjét. Az „orosz Švejk” – szokták mondani e műről, és nem azért, mert Jiøí Menzel cseh filmet forgatott a regény alapján, hanem a két főhős erős rokonsága alapján.

Azonban még az is megtörtént vele, ami ritkán esett meg orosz-szovjet szerzővel: 1961-ben a pártvezér Nyikita Hruscsov a Lenin-mauzóleum emelvényén idézi egy versét, az űrhajósokról szólót, amikor az éppen soron következő űrutazást ünnepelték. Következményként a központi pártlap, a Pravda, amely általában roppant ritkán közölt verseket, kétszer is közzétette a különben jelentéktelen dalszöveget, először, az ünnepi alkalomhoz illően, a különkiadásban piros színnel nyomtatva. A nem keresett, váratlan dicsőség nem tartott sokáig. Vojnovicstól, persze, kértek és kaptak verskéziratokat a legkülönbözőbb szerkesztőségek, de szigo-rúan realista kisregényei kiverték a biztosítékot, és hát versben ugyancsak kikívánkozott belőle egy kis eretnekség, amelyet a hadsereg újságában maga a honvédelmi miniszter, a családi magányában rissz-rossz rímeket produkáló Rogyion Malinovszkij marsall észrevételezett. Azzal vádolta az akkortájt harmincesztendős fiatal írót, hogy „hátba támadta a szovjet hadsereget”. A dolog értelemszerűen, nem maradhatott hátrányos következmények nélkül, mert Hruscsovot ugyan leváltották, de Malinovszkij maradt.

Vojnovics hamarosan kikerül a hivatalosnak kikiáltott, privilegizált szellemi világból. Andrej Szaharov és Alekszandr Szolzsenyicin volt a másik, az új közegben az irányt mutató nagyság. Ellenkező irányokat mutattak: a fizika tudósának, a hidrogénbomba egyik feltalálójának küzdelme igazában annyiban egyezett csupán az írópróféta lázadásával, hogy mindketten elutasították a bolsevik diktatúra bármely változatát, ám a különbség a célokban csak később derült ki. Szaharov a polgári társadalom szószólója lett, Szolzsenyicin a patriarchális-pravoszláv közösséget teremtette volna újra. Vojnovics szellemesen határozta meg a két irány közötti távolságot: „Hallottam olyan vélekedést, hogy az emberi jogok, amelyről Szaharov oly sokat beszél – másodrendű ügy, amelynél sokkal fontosabb a nemzeti, illetve a vallásos újjászületés. Hiszen az emberi jogok nélkül semmilyen újjászületés nem képzelhető el. Legfeljebb valami rothadás vagy a jobbik, azazhogy a rosszabbik esetben az ideológiák váltása marad eredményként, az emberek átvándorlása az egyik mocsárból a másikba…” Ezeket a sorokat akkor írta, amikor a fizikust Gorkijba száműzték a Bresznyev-kor, a „pangás” alkonyán.

Egyelőre Szolzsenyicint, akit Hruscsov Lenin-díjjal akart kitüntetni az Iván Gyenyiszovics egy napjáért, amelyet megkönnyezett, amikor felolvasták neki, a Bresznyev-korszakban már üldözték. Vojnovics – nem csekélyke kockázatot vállalva – közreműködik a Szolzsenyicin-kéziratok külföldre juttatásában: primitív technikával fényképezte az üldözött kéziratokat, szervezte az „irodalmi csempészutakat”. Persze, őt szintén üldözni kezdik.  Sőt: a mindenható titkosrendőrség – ki tudhatja miért? – éppen vele akart a belső disszidensek számára elrettentő példát statuálni, holott nem tartozik az ellenzék vezéregyéniségei közé. Próbálják megmérgezni. Miután nem sikerül a gyilkossági kísérlet, 1980-ban kiutalják az országból, majd – az ismert recept szerint – megfosztják szovjet állampolgárságától. (Mihail Gorbacsov adja vissza hazáját, és azóta Vojnovics hol emigrációjának színhelyén, Münchenben, hol – egyre többet – Moszkvában él és dolgozik.)

Egyik, publicisztikáit összegyűjtő emigrációs könyvének már címe is jól mutatja szándékait: „A szovjetellenes Szovjetunió”. A hivatalos állam az író ellenfele, sőt: ellensége. „A legvalóságosabb szovjet ember voltam…” – vallja e gyűj-teményes kötet egyik önéletrajzi ihletésű írásában. – „Elmúlt néhány év. Helyzetem gyökeresen megváltozott. A legalacsonyabb szociális rétegből ugyan nem a legmagasabbra, de azért eléggé magas szintre jutottam fel: a szovjet írók privilegizált kasztjának tagja lettem. És fokozatosan megváltozott világlátásom. Tudatosítani kezdtem, hogy mint személyiségnek, mint a társadalom tagjának léteznek valami-féle kötelezettségeim és valamiféle jogaim. Már jobban eligazodtam a szovjet törvények között és a gyakorlati életben a segítségükért folyamodtam. És minél skrupulusabban betartottam e törvényeket, annál több kellemetlenség ért. Végeredményként száműzettem az írói kasztból és még azokat a nyomorúságos lehetőségeket is elvesztettem (például akár a legmostohábban fizetett munkához jutni), amelyek jártak nekem, amikor ács vagy egyetemista voltam. Először de facto, aztán de iure is megfosztottak a szovjet ember címétől és a rendszer ellenségévé nyilvánítottak. Teljesen igazságosan. Mert amikor rájöttem, hogy a Szovjetunióban mégiscsak léteznek törvények, elfelejtettem azt, amit korábban csak megsejtettem: semmiféle törvények nem léteznek a Szovjetunióban. Mert a lényegesek nem az írott törvények, hanem a viselkedés íratlan szabályai…” Vojnovicsot az önkény elleni indulat irányítja. Nemcsak az állami zsarnokság, hanem mindenféle diktátum felháborította és  írói cselekvésre ösztönözte.

Vojnovics bálványromboló lesz – immár egész további munkásságában. Minden kultusz, minden kritikátlan imádat arra készteti, hogy lázadjon. Íróként és közéleti emberként. A Szolzsenyicin-kultusz, amely az emigrációban kezdődött, de folytatódott a Szovjetunióban illegálisan és a bolsevizmus bukása után legálisan és hihetetlen méretekben. A szovjet rend bírálatát csak a pártboncok utasították el. Sztálin kritikájával az elkötelezett baloldal egyet is értett. Amikor azonban egy szatirikus regényben („Moszkva, 2042”) Vojnovics a szolzsenyicini prófétaság külsőségeit és az úgymond „megtisztított cárizmus” iránti vonzalmakat tette nevetségessé – szinte mindenki ellene fordult. Nemcsak Szolzsenyicin hívei, hanem a sznobok, a helyezkedők, az úgy nevezett irodalmi élet, amely – mint mindig és minden rendszerben – helyezkedett. Megadták a cézárnak, amit megkövetelt és közben egy divatos, titkolt értékrendnek hódoltak. A látható hatalomnak pedig ez is megfelelt, ha a lojalitás látszata megmaradt. Vojnovics esetében erről szó sem lehetett. Ezért a haldokló szovjet hatalom emigrációba kényszerítette. A Szol-zsenyicin-kultusszal való szembeszállása majdnem az irodalomból való kiközösítését eredményezte. Majdnem… A korábbi barátok szerint Szolzsenyicin, „a próféta” bírálhatatlan, mert ő a vezér, tehát csak hódolat illeti. Az örök orosz nosztalgia működött: a vakhit igénye. A marxizmus–leninizmus imamalommá deg-radálódott, a pravoszlávia viszont titokzatos volt és a birodalomba vetett hitet sem sértette. Vojnovics szerint: „Szolzsenyicin neve mindmáig tiszteletteljes borzongást kelt egyesekben, másokban pedig misztikus rettegést. Oka volt annak, hogy az igazat vele kapcsolatban nem lehetett kimondani,  manapság (e sorok 2002-ben íródtak) szintén nem lehet, de más okból, amely nem nagyon különbözik a korábbi helyzettől. És a következmények is hasonlóak. Szolzsenyicin ellenségei annak idején azért zártak ki az írószövetségből, azért tiltották be a könyveimet, mert védtem őt. Szolzsenyicin hívei egy paródia miatt Nyugaton tiltották be a könyveimet, hazámban pedig megátkoztak…” A teljesség kedvéért megjegyzendő, hogy Voj-novics nem csupán a kéziratokat segítette a nyilvánossághoz, hanem az Iván Gyenyiszovics egy napját olyan műként értékelte, amely „megrendítette a rendszer alapjait”, elismerte a Gulag szigetcsoport rendkívüli jelentőségét, a prófétai gesztusok nem tetszettek neki, a hódolók kritikátlan imádata keltett ellenérzést benne. A szerepjátszást utasította el, a cári világ iránti nosztalgia nem tetszett neki, miközben a tehetség erejéről mindenkor tisztelettel nyilatkozott. És védte minden körülmények között a szatíra jogosítványait.

„A csendháborító”: egy író (Jevgenyij Popov) és egy irodalomtörténész (Lazar Lazarev) egybehangzóan ilyen, lényegre utaló címmel méltatták munkásságát. A szovjet közeg nem kedvezett a szatíra műfajának, noha az utolsó sztálinista pártkongresszuson, a tizenkilencediken, a diktátor útmutatása nyomán az egyik utódjelölt (önjelölt?), Georgij Malenkov követelte, hogy legyenek új Gogolok és Szaltikov-Scsedrinek. Valójában pedig Mihail Bulgakovot folyamatosan tiltották, és bár életükben szerencsések voltak, a kemény zsarnokság idején az Ilf– Petrov-szerzőpáros regényei lényegében elérhetetlenek lettek. (Vojnovics egy újabb művében ekként korszakolta az októberi forradalom utáni időszakot, persze, ironikusan… A pince-terror Lenin idejében létezett, ekkor a cseka pincéiben végezték ki az áldozatokat; a Nagy Terror Sztálin alatt tombolt; a lenini normák által szabályozott terror Hruscsov találmánya volt; a célzott terror Brezsnyev idején működött; a hézagos terror Andropov uralmának találmánya és végül, napjainkra elérkezett – a Monumentális propaganda című regény 2000-ben jelent meg – a terror határok nélkül…)

Az irodalom számára viszonr abszolút tabu volt a zsidóság problémája, az antiszemitizmus és a hadsereg. Nem kétséges, hogy Ilja Ehrenburg legjobb regénye, a Lasik Roitschwanec hányatott élete sok vonatkozásban a švejk hatása nyomán íródott. Ez a „zsidó Švejk”… Ehrenburg életében, sőt 1989-ig egyetlenegyszer sem jelent meg az író hazájában. Pedig az író közel állt a hatalomhoz: egyszer, még a húszas évek elején. A leninizmus kérdéseiben maga Sztálin védte meg, előtte pedig a másik híres szatirikus regényről, a Julio Jurenitóról pedig Lenin nyilatkozott elismerően, dacára annak, hogy őt is megcélozta a szatíra – a zsidó sors dolgában azonban a hatalom nem ismerte a pardont. Még ridegebb volt az ideológia a hadsereg dolgában… Mintegy a cári tradíciót folytatva, a hadsereg szent és sérthetetlen volt Nagy Péter óta folyamatosan. Erre vigyázott a cenzúra, a hadsereg és a közvélemény, a progresszívként elkönyvelt értelmiség nem különben. Vojnovics a Csonkin regényfolyamatában nemcsak a hadseregről szólt szentségtörő módon, hanem sértette azt az álkegyeletet is, amely a második világháború – az orosz terminológia szerint –, a Nagy Honvédő Háború eseményeihez kötődik. Tiszteletlenség? Megint a bálványokról van szó és az író tudatosan vállalta ezt a szerepet. Hiszen tudnia kellett, hogy a hadsereg és a háború ama eseményeiről, amelyek a küzdelem tragikus oldalait vizsgálták – egyszerűen tilos volt a kutatás, a véleménymondás. Vojnovicsnak tudnia kellett, hogy a hatszoros (!) Sztálin- és az egyszeres Lenin-díjas Konsztantyin Szimonov háborús naplóinak közlését vagy egy évtizedre blokkolhatta a hadsereg politikai főcsoportfőnöksége. Mert Szimonov, a párthű és lelkes katona, a honvédő háború talán leghíresebb haditudósítója a harcterek igazságát akarta személyes tapasztalatai alapján bemutatni és ez sértette a háború hivatalos mítoszait.

És itt a különbség Hašek és Vojnovics lehetőségei között… A cseh író olvasói közül nem sok olyasvalaki akadt, akinek számára a Monarchia háborúja ne lett volna gyűlöletes, a hadseregét pedig senki nem érezte „sajátnak”. Más kérdés, hogy a Švejket általában és pontosan antimilitárisnak tartották, tehát a bolsevik diktatúrák sem szerették. A második világháború azonban az oroszok számára valóban létkérdés volt, a világ számára pedig az antifasizmus nagy-nagy reménye. A hadsereget ebből a látószögből szemlélték. Vojnovics azonban az egyes kiskatona tragikomikus kalandjairól írt. És a háború húszmillió áldozatának emléke még elevenen élt… Ugyanakkor a hadsereg más. Kivált, ha – mint Vojnovics – az egyéniség jogait mindenek elé és fölé helyezi. Érdekes párhuzam vonható a Csonkin és az amerikai háborús irodalom egyik vonulata között. James Jones Most és mindörökké-je tragédia, amikor a fasizmus elleni háborúban a saját hadsereg brutalitását ábrázolja. Ugyanez vonatkozik Joseph Heller ismert A 22-es csapdájára, amely már szatíra. Ezek a művek előbb születtek, mint Vojnovics regénye, vitákat sem indikáltak, adminisztratív intézkedésekről szó sem lehetett, ugyanakkor jelezték azt a tendenciát, hogy a társadalom – a háború után – nem óhajtott hallgatni ezekről a konfliktusokról.

Izgalmas és nehezen megoldható feladvány, hogy az orosz társadalom elfogadta ezt a látásmódot, amíg szigorúan realista stílusban, már-már egy úgy nevezett oknyomozó riport módszereivel, ám a tiszteletreméltó hírlapi műfaj ilyen normáit jelentősen meghaladva tette szóvá az író (a Kölcsönös levelezés útján című, 1968-ra dátumozott kisregényében) és nem fogadta el, amikor a szatíra túlzásaival élt. (A félreértések elkerülése végett: a hivatalos irodalompolitika mind az egyiket, mind a másikat határozottan és fenyegetésekkel kísérve elutasította.) Pedig hát Altinnyik, szintén kiskatona, sorsa akár szatíra tárgya is lehetett volna. Altinnyik még a seregben, magányában – ahogyan sok-sok más sorstársa tette – levelezni kezd egy nő-vel, mint hitte falusi kislánnyal, majd eltávozása idején meglátogatja. A kislányról kiderül, hogy nálánál idősebb, apa nélküli gyerekkel élő hárpia, aki leitatja a kiskatonát, majd a rokonság erőszakos segítségével az anyakönyvvezető elé cipelik. Aztán már nincs menekvés: a parancsnokok az – úgymond – magányos anya pártján állnak, a leszerelés után pedig belesüpped abba a nyomorúságosan köznapi létbe, amely milliók osztályrésze, ám számára még a feleség zsarnoksága súlyosbítja a helyzetet. A reménytelenséget sugározza a kisregény. Nincs kitörési lehetőség. És a sereg talán még jobb is ennél a „civil” életnél, mert a házisárkány testközelibb, mint a hadseregbeli rangok. Általában: Vojnovics konfliktustípusa a kiszolgáltatott kisember, a mindenkori Akakij Akakijevics az erősebb, rendszerint irracionális kis, közepes, netán nagyhatalommal kerül összeütközésbe. A Szőrmesapka főszereplője egy rossz író, aki ráadásul zsidó és akkor jön rá kiszolgáltatottságára, amikor a hatalom megtestesítőjeként megjelenő írószövetség úgy szabályozza az írókat, hogy megszabja: ki, milyen szőrméből készített tökfödőt vásárolhat. A kafkai küzdelembe belehal. Az Ivanykiász-ban a kisember – maga Vojnovics, aki jogos lakáskiutalását védi a protekcióval szemben. Pirruszi győzelmet arat: egyszobás lakását kétszobásra cserélheti a moszkvai írószövetségi lakótelepen, ám a végeredmény szerint mégiscsak ő a vesztes, hiszen szembesülnie kell azzal a ténnyel, hogy ő, a tehetséges írástudó alárendelt tagja a társadalomnak, az írói közösségnek, és ellenfele, egy Ivanyko nevezetű irodalmi bürokrata, akinek „életműve” egy Tajvanról szóló, 44 oldalas brosúra – magas pártfogói révén – összehasonlíthatatlanul jelentősebb privilégiumok birtokosa lehet. (Az élet tréfája: az emigráns Vojnovics néhány hónapra, egy amerikai egyetem meghívására az Egyesült Államokba érkezik és szolgálati lakásának szomszédja újra a rendszerhű, ám korrupt szovjet diplomata, Ivany-ko lesz, aki ezúttal az ENSz alkalmazottja…)

A „főmű” mindenképpen a Csonkin, teljes címén: Ivan Csonkin közlegény élete és különleges kalandjai. Az ötlet még 1958-ban keletkezett, 1963-ban kezdte írni a regényt, 1968 táján fejezte be az első kötetet, aztán következtek a kiadás megpróbáltatásai. A szovjet közegben ez teljesen reménytelen kísérlet volt: még azok is, akik általában támogatták az írót, idegenkedve fogadták a háború és a hadsereg szatirikus ábrázolását. Természetesen az emigráns sajtóban látott napvilágot először, újabb parazsat gyűjtvén a szerencsétlen szerző fejére. A második kötetet (A trónkövetelő) 1979-ben fejezte be, a harmadik könyv (A menekült) pedig már a XXI. század terméke: 2007-ben látott napvilágot. Összesen csaknem ezer oldal… „Úgy tűnik, hogy megérdemelt helyet vívtam ki a rekordok könyvében. Ez a regény, egy év híján, félévszázadig íródott…” – jellemezte a munkáját Vojnovics, abban a stílusban, amelyben a műnek sajátja.

Ki ez a Csonkin? A leghelyesebb, ha Pahomov ezredesnek és Jarcev politikai biztosnak, parancsnokainak a Belügyi Népbiztosság számára írott „jellemzését” idézem: „Csonkin, Ivan Vasziljevics közlegény, születési éve 1919, orosz, nőtlen, pártonkívüli, iskolai végzettsége: befejezetlen elemi, fogatosként teljesített szolgálatot a 249814-es számú egységben 1939 novemberétől. Szolgálatteljesítése idején fegyelmezetlenséget, csavargást tanúsított, kötelezettségeit hanyagul teljesítette. A szolgálati fegyelem, illetve a Munkás-Paraszt Vörös Hadsereg szabályzatának megsértése miatt 14 esetben kapott figyelmeztetést. Alacsony képzettsége és szűk világnézete miatt a politikai felkészítés során passzívan viselkedett, írásbeli feladatait nem készítette el, az aktuális politikai kérdésekben és a tudományos kommunizmus elméleti megállapításaiban nehezen igazodott el. Társadalmi munkát nem végzett. Politikailag elvhű, erkölcsileg szilárd.” A kitalált dokumentum – híven dokumentálja a kort: Csonkin rossz katona – írják a parancsnokok, hiszen, ha a belügyi szervek érdeklődnek utána, nem lehet másként, hogy gyanús az istenadta, viszont a teljesen negatív kép árnyat vethet rájuk is, ezért jelenik meg az utolsó mondat: mégiscsak jó katona az, aki elvhű és szilárd erkölcsű.
A Csonkin – ugyanúgy, mint a Švejk vagy a Lasik Roitschwanec – szigorúan realista a részletekben és fantasztikusan túloz az egészben, hogy a valóság groteszk lényegét feltárhassa. A regény a katonai lét hétköznapjaiból vált át a nehezen elképzelhető fantasztikumok világába. A kolhozelnök meghamisítja a termelési eredményeket, iszik, mint a kefekötő – ezek tipikus cselekmények. Elképzelhetetlen viszont, hogy belügyi katonákat dolgoztat Csonkin segítségével és ekként ér el olyan fantasztikus teljesítményeket a krumpli betakarításban, hogy a felsőbb pártszervek el sem hiszik.

És a realitást a lehetséges legképtelenebb ötletei, látomásai hitelesítik. Miért ne erjeszthetne az ürülékből pálinkát (egyszerű a recept: egy kiló szar, egy kiló cukor), a Micsurin-karikatúra falusi csodabogár, egyszersmind besúgó, hogy koccinthasson minden idők legnagyobb tudósának, Sztálinnak az egészségére? És miért ne találkozhatna a kisvárosi államvédelmi egység parancsnoka egy igazi Sztálinnal, aki zsidóként ezt a családnevet kapta a családi foglalkozás után a cári hatóságoktól, amikor a zsidókat családnévre érdemesítették? Hát persze hogy a századost ugyanolyan rémület fogja el, mintha a diktátorral találkozott volna, noha tudva-tudja, hogy előtte „csak” egy zsidó áll, akit le kellene csukatnia, Szibériába zavarnia? És az ál-Sztálin (hiszen eredeti neve Dzsugasvili) miért ne származhatna igazában egy vadlótól, ha már annyi fantasztikus történetet terjesztett róla a hivatalos mitológia?

A Sztálin utáni korszak mitológiái ugyancsak ingerlik az írót.
„Időgépen” utazik a jelenből a 2042-es Moszkvába. Hogy „időgép” lesz egy-szer – ezt a nyugati bulvárban olvashatta. Hát beleölteti saját magát ebbe a csodamasinába, elrepül Moszkvába és ráébred, hogy ez az új világ ugyanolyan, mint a régi. Azelőtt Brezsnyevet tüntették ki négyszeresen a Szovjetunió Hőse címmel, az új főnöknek pedig öt funkciója van: a Állambiztonsági Kommunista Párt Központi Bizottságának főtitkára, a Legfelsőbb Ötösfogat elnöke, a legfőbb főparancsnok, az Állambiztonsági Bizottság elnöke és Egész Oroszország Patriarchája. A személyét ugyanolyan kultusz övezi, mint elődjeiét. A Pravdát pedig már WC-papír tekercsekre nyomtatják – ekként biztosítanak számára olvasókat azon a helyen, ahol unalom elleni védekezésként általában olvasni szoktak. Az új állam régi stílusú tisztségviselői pedig egy bizonyos Szim Szimics Karnavalov eszméit valósítja meg. Karnavalov a patriarchális oroszhon megszállottja. Amerikai otthonában, például, minden reggel elpróbálja, hogy miként tér haza fehér lovon, miközben népviseletbe öltözött csa-ládtagjai kenyérrel és sóval fogadják. Karnavalov karikatúra. Ebben a karikatúrában azonban sokan (egyebek között az érintett személy) Szolzsenyicinre ismertek. Voj-novics pedig ismételgethette, hogy ő regényt írt arról, hogy a „bolsevik egyház” és a „cári pravoszlávizmus” között nincsen különbség, s létezik egy feltétlen azo-nosság: mindkettő esküdt ellensége a demokráciának. A Moszkva, 2042 regényt és a Mítosz alapján írott portré című esszépamfletet, Vojnovics önvédelmét egyszerre kell olvasni: mindkettő szenvedélyes pamflet az irodalom és általában a szellem sza-badságáért.
A Monumentális propaganda című regényének (2000-ben látott napvilágot) főszereplője, a vidéki párttitkárnő imádatának tárgya Sztálin. Természetesen engedelmeskedik a XX. kongresszus határozatának – ezt teszi a pártfegyelem – és a helyi Sztálin-emlékművet is lebontják, de az irdatlan öntöttvas szobor számára saját lakásában biztosít menedéket. Itt imádhatja, egyszersmind veszélyezteti a lakók életét, hiszen a hanyagul megépített bérház szerkezete lassan-lassan süllyedni kezd. A veszélyes helyzetet egy Afganisztánban megnyomorodott obsitos katona oldja meg, aki szűkös nyugdíját az alvilág számára készített robbanószerkezetekkel egészíti ki, és az egyik bomba felrobban, így vége a vas-Sztálinnak is. Csupán az egy-kori emlékmű üres talpazata árválkodott a főtéren. „Mintha tartalékolták volna valami újabb alkalomra. Egyébként nem is mintha… Valóban békén hagyták, mert – mint később megtudtam – a helyi elmékben újabb és újabb ideák váltogatták egy-mást, hogy ha már nem lehet megint Sztálint állítani erre a talpazatra, mégiscsak kellene valakit a nép számára odarakni, pontosabban: a nép akarná, hogy álljon ott egy bálvány. Különböző időkben hol Zsukov marsall, hol Szaharov akadémikus, vagy az író Szolzsenyicin, netán Pjotr Sztolipin, vagy II. Miklós személye vetődött fel. Aztán egy helyi nagyság annyira elszemtelenedett, hogy az új idők jelképeként nem vezéreket, hadvezéreket akart megörökíteni, hanem önmagát, mert a világot már üzletemberek irányítják. Ezt a javaslatot ugyan elhárították, de az embereknek kétségük sem volt arról, hogy egyszer majd kell ezen az emelvényen állnia valakinek…”

Ettől fél Vojnovics. Meg is jósolta, hogy az az üres szobortalapzat Putyinra vár…
Egyszer találkoztam vele 1967 nyarán, egy Moszkva melletti nyaralóhelyen. Akkor még „legális” író volt. Barátaitól, akik nekem is barátaim voltak, már hallott rólam és azonnal illegális olvasmánnyal kínált meg. Roj Medvegyev híres, akkor tiltott Sztálin-életrajzának kéziratával. A beszélgetésből nem lett semmi, egész dél-után ültem a kertben és olvastam a terjedelmes kötetet. Ez is hozzátartozott Voj-novics csendháborító tevékenységéhez: nemcsak írta, hanem terjesztette is az igazat.
Vojnovics ahhoz az irodalmi nemzedékhez tartozott, amelyet hatvanasoknak neveztek odahaza, a világban pedig „új hullámnak”. Vaszilij Akszjonov, Anatolij Glagyilin, Jurij Kazakov, Valentyin Raszputyin voltak – a többiek mellett – a nemzedékbeli társai. Az ő írásai azonban nem nagyon jutottak el a magyar olvasóhoz. Szerencsére a főmű, a Csonkin, Hetényi Zsuzsa jó fordításában most már hozzáférhető magyarul is.