Nádor Zoltán: A másság és az identitás politikai következményei a fantasykben és a történelmi regényekben. Bánki Éva Fordított idő című regénye kapcsán (tanulmány)

2016-06 Posted | by

Az európai realista elbeszélések számos módon hangsúlyozhatják az általuk ábrázolt világ megismerhetőségét. Már az állandó, egymástól jól megkülönböztethető tulajdonnevek is a szereplők hasonló státuszát érzékeltetik, megerősítve az olvasóban, hogy egymáshoz hasonló, egész életükben önazonos lények kalandjairól olvashatnak bennük. Robinson Crusoe is úgy teszi láthatóvá és magához hasonlóvá a másikat, hogy nevet ad neki. A név lehet a záloga annak, hogy az idegen végső soron megismerhető – olyan, mint én vagyok.

Ha elfogadjuk, hogy öntudattal és saját névvel bíró személyek radikálisan különbözhetnek, akkor ezt a humanisztikus történelemszemléletet vonjuk kétségbe. Ám a fantasykben felbukkanó idegen lények és a másság kitüntetett kultusza ezt a politikai evidenciát is megkérdőjelezik.

A radikális másság jelenlétéből adódó politikai konzekvenciák feltárása természetesen nem a fantasykben kezdődik. E. A. Poe Arthur Gordon Pymjében a látszólag barátságosan viselkedő bennszülöttek olyannyira idegenek, hogy egyáltalán nem alakítható ki velük semmilyen békés együttműködés.

„Március 7. – Ma arról faggattuk Nu-Nut, mi cél vezette a szigetlakókat társaink elpusztításában; azonban olyan rettegés fogta el, hogy semminő értelmes választ nem tudtunk kicsikarni belőle. Még most sem hajlandó felkelni a csónak aljából; s amikor megismételtük kérdésünket, hogy miért kellett társainknak meghalniuk, csak néhány eszelős kézmozdulattal válaszolt, például mutatóujjával felvonta felsőajkát, és kimutatta a fogsorát. Nu-Nu foga fekete volt. Ekkor láttuk először tsalali bennszülött fogát.”1

A regénybeli feketék nem azért pusztítják el a fehér hajósokat, mert a mi fogalmaink szerint gonoszok, hanem mert maga a fehér szín hoz rájuk halálos veszélyt. A horror-fantasykben, Lovecraft és követőinek műveiben az idegenség tapasztalatához minden esetben rettegés és ellenségesség érzése párosul. Földi világunkon osztozni kell ismeretlennek hitt, elpusztításunkra törő lényekkel, akikkel semmilyen baráti együttműködés nem lehetséges.2 Az Árnyék Innsmouth fölött című elbeszélés nemcsak azért különleges, mert az elbeszélő saját családjában fedezi fel az idegenséget, hanem mert Innsmouth, a város (ahova az elbeszélő teljesen „normálisan”, autóbusszal érkezik) a társadalmi környezet elviselhetetlen, nem-emberi természetével is szembesít3.

Ez megfelel Rosemary Jackson kategorizálásának, aki szerint igazi fantasztikum csak a valóság ábrázolása mellett, a valóság ellenében vagy azzal összefonódva létezhet.4 Pedig a tolkieni fantasy „tündérvilágát” – Tolkien kifejezésével „szubkreációját” – is meghatározzák a csodás, fantasztikus keveréklények. Ezek a különleges „fajok” nem feltétlenül ellenségekként, hanem nem egyetlen nyelv által uralható emberi lehetőségekként kapcsolódnak egymáshoz. De ez a tolkieni világegyetem is rádöbbent minket arra, hogy milyen bizonytalanok is vagyunk kivételezett emberi helyzetünkben. A csodás lények köré épített mágikus valóságok, a Tolkien nyomában „épülő” fantasyk egyes elemei persze ismerősek lehetnek a korábbi irodalmi hagyományokból is: a mágikus realizmus népiség-tapasztalatából vagy a történelmi regényekből. Hiszen a középkort mi már annyira más-világként érzékeljük, hogy akár a történészek által szentesített tényekből is felépíthető lenne több Középfölde. Ha az emberek nagy becsben tartott csontdarabokban imádják a halhatatlanságot, akkor miért volna különleges, ha halottak járnak közöttük? Ha a középkorban hittek abban, hogy állatok is alapíthatnak emberi nemzetségeket, akkor miért ne találkozhatnánk beszélő állatokkal is? Sok középkorral foglalkozó regényíró nem is tud a fantasy csábításának ellenállni.

Bánki Évának a népvándorlás korában játszódó történelmi regénye, a Fordított idő is ezekből a mitikusan továbbépíthető vagy továbbgondolható történelmi tényekből táplálkozik. A szereplői kételkednek Bizánc létezésében, de hisznek abban, hogy létezhetnek olyan szigetek, amit egy átok miatt senki sem hagyhat el. Nem biztosak abban, hogy Krisztus hányadik évében élnek, de rendszeresen találkoznak a saját halottaikkal. De a sok csodás elem, irreálisan egymás mellé illesztett idősík ellenére biztosak lehetünk abban, hogy a Fordított idő megidéz valami ténylegesen létezett történelmi múltat.

Ebben a sajátosan női szempontú elbeszélésben is vannak csodás fajok is, mint a soha szárazföldre nem lépő „tengeri emberek” vagy a beszélni nem tudó, de az emberekkel párosodó szorgok, a hősnő, Riolda szigetének rabszolgái. De itt nem az evolúció, hanem a mindennapi társadalmi kommunikáció a csodálatos: hiszen lehetséges, hogy a szorgok is emberek, csak elhitték a hódítóiknak, hogy ők mindenkinél alábbvalóak. A regény különös viszonyt tételez testi valóság és szavak között:

„– És szavak nélkül hogy védekezzenek az emberek? Talán azokból az ötven éve betiltott szavakból lettek a rémálmok, az áskálódások, a sérelmek – sóhajtozott Vilmos. – A gyanú és a félelem.
–Nem értesz te a történelemhez, herceg! Mi már túl régóta lakjuk ezt a partszakaszt. Hisz milyen normann az, aki a nyelv szabályain változtatva próbál meg uralkodni?
– Ne feledd, minden uralkodó a nyelvben próbál megkapaszkodni…”5

Egy népet tönkre lehet tenni meggondolatlan nyelvi reformokkal, miközben egy jól megválasztott tulajdonnév effektív védelmet nyújthat, és bármelyik apa halálra ítélheti a fiát az örökös káromkodással. És valószínűleg ez a fajta kommunikáció felelős az emberi és állati létezés közti átmeneti formákért is. ráadásul nemcsak a különleges fajokért, hanem az egész regényvilágot belengő szorongásért:

Ez a regény a túlélőké (az alcím is utal rájuk: A mély tenger névtelenjei) akik pontosan tudják, hogy a túlélés érdekében el kell fogadniuk és meg kell ismerniük a legkülönfélébb emberi (és nem emberi) létformákat. A különbözőségek latolgatásának amúgy sincs túl sok értelme: a szegényt a gazdagtól, bizánci követet a normann harcostól legalább akkora különbség választ el, mint egy szorgot egy szigetlakótól. A női szereplők számára szorongást nem is a többi ember kiismerhetetlensége okoz, hanem hogy önmagukban is bizonytalanok: saját identitásukat is kénytelenek sejtésekre, ellenőrizhetetlen hiedelmekre alapozni. A hősnő, Riolda például soha sem tudja meg, hogy szorgok, tündérek vagy egyszerű szolgák gyermeke. A történelem elmondhatóságának a problémája leginkább a férfiszereplők világában jelenik meg, a krónikás, Illighaen töprengéseiben, a Hákimmal való párbeszédekben, és ez a szál Glen Cook Sötét seregének problematikájára is emlékeztethet. Illighaen, akinek a története párhuzamos a női főhőssel, Rioldáéval, ráébred, hogy bármennyire is sejthető a jövő és megkonstruálható a múlt, maga a történelmi jelen elbeszélhetetlen. Ám korlátaink felismerésében mégiscsak ott rejlik a szabadság lehetősége.

Bánki Éva regényének egyik legizgalmasabb vonulata, hogy a racionális mindentudást, a célelvűséget, az egyetemesség igényét, az ideológiai elkötelezettséget nem az európaiakon, hanem az iszlám világon keresztül mutatja be.

Mindez talán nem is annyira történelmietlen az iszlám hódítás nagy korszakában, de nekünk, olvasóknak mégiscsak megdöbbentő az európainak hitt értékek ilyen kifordítása. Hiszen ebben az elbeszélésben végig az európaiak a mások – a zagyva és idejétmúlt hagyományaikhoz ragaszkodók, az ideológiai térítésnek, a „haladásnak” ellenállók –, akik érthetetlen okból nem hajlandók csatlakozni a leginkább egyetemesnek hitt civilizációhoz. Ebben a ragyogóan végiggondolt és végig izgalmas kalandregényben nemcsak a múlt és a jövő,6 hanem a saját és a másik pozíciója is minduntalan felcserélődik. A regény végén már kénytelenek vagyunk a másikra, a partikulárisra, a gyengére, mint a legsajátabbra tekinteni.

—

1 Edgar Allan Poe: Arthur Gordon Pym. Bart István fordítása. Budapest, 1994, Európa Kiadó. 280.
2 „Ennek a szemléletnek az episztemológiai vetülete arra a felismerésre épül, hogy az ember igencsak korlátozott megismerési lehetőségekkel bír az univerzum valódi lényegét illetően.” (Nemes Z. Márió: A Pickman-paradoxon. H. V. Lovecraft és a vizuális reprezentáció. In Prae. 2011. I. 2–11. 2.)
3 „Átvágtunk néhány kereszteződésen; a balra leágazó utcák a parti halászviskók szennyébe vezettek, a jobboldaliak a romos villanegyedekbe. A városban még nem láttam embereket, ám egyre több apró jel árulkodott róla, hogy ez a környék már nem teljesen kihalt: elfüggönyözött ablakok, néhol egy-egy rozzant autó valamelyik kapualjban. A kövezet és a gyalogjárók elhanyagoltak voltak ugyan, de legalább nem mentek tönkre teljesen; és ugyanez állt az épületekre is, amelyek közül – amennyire meg tudtam állapítani – egy sem látszott fiatalabbnak a XIX. század első felénél. Amikor megpillantottam a letűnt múlt e romlásukban is méltóságteljes tanúit, felébredt bennem a műkedvelő régiségbúvár, és egyszeriben elfeledtem ösztönös irtózásomat a szörnyű bűztől meg a város barátságtalan hangulatától.” (H. P. Lovecraft: Árnyék Innsmouth fölött. Kornya Zsolt fordítása. In Howard Phillips Lovecraft összes  művei. III. Szeged, Szukits Könyvkiadó. 96–172. 112.)
4 Jackson, Rosemary: Fantasy – the literature of subversion. London, 1981, Methuen & Co. LtD.
5 Bánki Éva: Fordított idő. Jelenkor, Budapest, 2015. 110.
6 Botár Attila: Szelekkel, tengerrel benőtt sziget (Bánki Éva új könyvéről). In http://www.prae.hu/prae/portfolio.php?menu_id=15&uid=4999&fid=7055