Duba Gyula – A történettudós története (Karol Tomiš 80 éves)

Közép-Európa utóbbi másfélszáz éve földrészünk modern történelmének a summája lehetne. S mintegy belépője a huszonegyedik századba, a harmadik évezredbe. Történelmiek nemzedékei is, melyek sorsukként megélték. Nagy ese-ményei s az emberi sorsok között is sok az átjárhatóság, a természetes kölcsö-nösség, a közös vonás. S alighanem – a nemzedékek irodalmi munkái és szellemi megnyilvánulásai alátámasztják – sok az életérzésbeli azonosság is, a mentalitásbeli rokonság! Karol Tomišsal a múlt század hatvanas éveinek az elején találkozhattam.

A pontos dátum már az idő homályába vész. Irodalmi eseményen, talán kong-resszuson vagy kulturális  eseményen történhetett. Akkori találkozásaink hivatalos alkalmakkor, írószövetségi összejöveteleken eshettek meg. Ahol mind a szlovák, gyakran a cseh is, mind a magyar és ukrán írók jelen voltak. Tehát a többségiek és a kisebbségiek. Ezeknek a találkozásoknak fontos szerepük volt életünkben, irodalmunkban még inkább, Tomišsal azért is, mert vele magyarul beszélgettünk. Később közelebbről, mélyebben megismerhettem őt. A Szlovák Irodalmi Alaptól támogatást kértem első regényem, a Szabadesés megírására. Magyar nyelvű kéziratainkat olyan szlovák lektorok (is) bírálták, akik magyarul olvastak. Az én kéziratomat éppen Karol Tomiš. Ajánlására egyéves alkotószabadságot kaptam. Évekkel később véletlenül módomban állt betekinteni akkori értékelésébe. Őszintén megragadott. Megfogott benne a bensőségesen hozzáértő valóságszemlélet, a természetes empátia szövegem iránt, a beleérzőkészség, tökéletesen megértette munkám lényegét és célját, annak belső világát, valóságtartalmát. Nehéz magyar sorsunkról írtam, és minősítése esztétikai és emberi azonosulást sugárzott. De azt is kiéreztem belőle, hogy ismerte korábbi írásaimat, és értékelése őszinte, objektíven igazságkereső. Olyan irodalmárnak ismertem meg, aki irodalmaink kapcsolatrendszerét, szellemi együttélésünket közös ügyként fogja fel.
Rövid (szakmai) életrajza! Pozsonyban született 1929-ben, mind nemzetiségi, mind vallási értelemben vegyes házasságból. Akkor ez – a Monarchia késői örökségeként – a szlovák–német–magyar közösségen belüli otthonosságot jelentette, ahogy mondták, „pressburger” lelkületet. Gyerekkora is ennek a sajátos közép-európai valóságnak és létérzékelésnek a jegyében folyt, szülővárosában magyar elemibe – népiskolába járt –, Somorján polgári iskolába, melyet Budapesten fejez be. A család közvetlenül a második világháború befejezése előtt tér vissza Pozsonyba. Mindezek mögött még mindig a Monarchia civil utóéletének vonásai és a közép-európai térség mozgása dereng, amely a háború után szűnik meg véglegesen. Karol Tomiš szlovák érettségivel a Komensky Egyetem Bölcsészkarán folytatja tanulmányait, irodalomtörténetből és esztétikából szerez diplomát. Munkahelye a Szlovák Tudományos Akadémia Irodalomtörténeti Intézete lesz, amely gyakorlatilag a jelenig érvényes. Kandidátusi munkáját A jelen és a próza (Súèasnos a próza) címen 1960-ban védi meg, 2000-ben pedig Értékek és befogadás (Hodnoty a recepcia) című hungarológiai munkáját, amelyért a Művészettudo-mányok doktora (DrSc) tudományos fokozatban részesül. Tudományos pályájának adatai tényszerűek, száraznak tűnhetnek, jelentésüket és tartalmukat az adja, hogy az életpálya kezdeteinek értékrendjével és érzelmi indítékaival harmonikus célki-tűzésekben, tevékeny munkával folytatódnak.

Az ötvenes évek ideológiai kényszere és a politikai ellenőrzés szigora után a hatvanas évek elején nyitottabb gondolkodás feszegeti a társadalmat, mélyebb és hitelesebb igazságkeresés szándéka, igazabb értékrend megfogalmazása, bizonyos reneszánsz előjelei az irodalomban. Újszerű társadalmi igazságok és esztétikai értékek keresik helyüket. Az irodalmi élet alkotó mozgása és szervezkedő felpezsdülése kötetlenebb találkozásokat hoz, s az ebből következők új minőségeket sej-tetnek. Karol Tomiš ekkor az Írószövetség Irodalmi Osztályának a vezetője, immár különféle helyeken találkozhatunk, s nemcsak Pozsonyban, hanem Prágában is, majd Budapesten, vagy akár Budmericén tanácskozva vagy nyaralva. S egyre inkább jó ismerősökként, rokon gondolkodású társakként, szellemi barátokként. Az élénkülés idején a szlovák–magyar, sőt cseh irodalom viszonyát kölcsönösebb és szorosabb figyelem jellemzi, különösen a mi részünkről. A hazai magyar könyvkiadás intézményei, majd a Madách Könyvkiadó kéttucatnyi szlovák és cseh művet fordíttat le és ad ki évente, ami a nemzeti szerzőkkel való, élénk munkaviszonyt és személyes kapcsolatokat eredményez. A szlovák és cseh irodalom számos műve, klasszikus és modern alkotása olvasható magyar nyelven és kerül át Budapestre. Íróink jelentős része fordít. Költőink (Dénes György, Ozsvald Árpád, Bábi Tibor, Tőzsér Árpád, Cselényi László, Mikola Anikó és mások) nemcsak verseket magya-rítanak, hanem esztétikai szemléletükre, formaérzékükre is hat a szlovák és cseh költészet, befolyásolja, alakítja lírájukat. Például a „nagyszombati iskola” fiatal költői (Válek, Feldek) vagy éppen Milan Rúfus valóságlátása, a cseh Vladimír Holan költészete. S az irodalmi gondolkodásra általában is hat a szinte reformmozgalomszerű kölcsönösség. A „prágai tavasz” szellemében megújulni készül a cseh-szlovák közélet. Nem véletlen, hogy ebben a termékeny erjedésben éppen a Franz Kafkáról rendezett irodalmi konferencia hoz gondolkodásbeli megújulást. (Majd később, a konszolidáció során megtorló intézkedéseket!) Az ösztönös elemi mozgásban és a köl-csönös egymásra figyelésben, a gazdagodó fordítói munkában alapvető és pótolhatatlan lett a Karol Tomišhoz  hasonló irodalmárok és történészek jelenléte és munkája. Járatosak a nemzeti kultúrák körében, otthonosak az irodalmi értékek területén. A sokoldalúan fejlődő szellemi munkát olyan közös ügynek tekin-tik, melyhez megértéssel és empátiával közelednek, érzékenységgel a nemzeti gondolkodásmódok és irodalmi történelemszemlélet, a közösen megélt, ám különféle módon átélt történelem sajátos, esetleg kizárólagos vonásai iránt.

Ebben az időben indult komoly fejlődésnek a „hungarológia” tudománya, melynek Karol Tomiš  mellett Rudolf Chmel, Jarka Pašiaková és mások voltak kiváló művelői. A „magyarságtudomány”, ahogy a szlavisztika vagy bohemisztika is, tárgyilagos, objektív szemlélet, a források iránti tiszteletet és tudósi igazságérzetet követel, hogy hiteles legyen. Hiszen a saját megalapozott nemzeti tudatával kutatja a másik nemzet legbensőbb tulajdonságait, érzésvilágát és történelmi céljait, léthelyzetét! Néha úgy tűnik fel, a közép-európai nemzetek gyengéje, hogy egymásról tudják a legkevesebbet! Távoli, nagyvilági dolgokért lelkesednek, bámulják a hatalmas népek-nemzetek kiválóságait, szellemi eredményeit, jóval kevésbé ismerik, mit alkotott a szomszéd, mivel foglalkozik a határon túli kultúra, meny-nyire eredményes a folyón túli művész, gondolkodó! S amit tudnak, gyakran a politika közvetítésével vagy látásával érzékelik, ami legtöbbször deformált és nem megbízható. S itt egy pillanatra vissza kell utalnom a korábban már felvetett gondolatra és tényre, hogy annak idején, a hatvanas évekkel kezdődően példaértékűen hatott líránk fejlődésére a lefordított szlovák és cseh költészet! Az irodalom, a szellemi kultúra természete ilyen, érintkezni akar és tanulni vágyik, alkotókészsége tudatában eleve empatikus más kultúrák iránt. Mintha a háttérben a szellemi közösségvállalás és a politika hatalmi törekvéseinek az önző vonásai és ezek ellentmondásai mocorognának. A komparatisztikus tudományok tükrözik leginkább, mennyi empátiát és becsületes igazságérzetet, lelki affinitást igényel, a megértés és azonosulás mily nagyfokú követelményét tételezi fel, hogy történelmi nemzeti kultúráinkat kölcsönösen megismerjük. S nemcsak megismerjük, hanem átéljük és magunkévá tegyük azokat a tényeket és értékeket, amelyek a Kárpát-medencei – széleskörűen a közép-európai – népeket jellemzik, és évszázadok során sorsközös-ségre kényszerítették őket.ű

Jubilánsunk tudományos munkásságának a lényegénél vagyunk! Történetírói tevékenységének jelentős része éppen a fenti célokat követi. Ahogy nemzetközi szer-vezőmunkájának döntő része is. „Tudományos önéletrajza”, melyet rendelkezé-semre bocsátott, áttekintést ad arról a kapcsolatrendszerről, melynek szervezése mindenkori munkáját jelentette. A laikus közönségnek általában fogalma sincs arról a közös munkálkodásról és kölcsönösségről, amelyet a nemzeti szellemi fejlődés „motorjai” és „agytrösztjei”, a Tudományos Akadémiák, művészi szövetségek és egyetemi rendszerek nemzetközi értelemben végeznek. Amióta 1955-ben az akkori szocialista államok között megindult „a tudományos együttműködés és kutatócsere – írja Tomiš  –, a Szlovák Irodalmi Intézet vezetősége megbízott a magyar kollégák segítségével. Tolmácsuk, kísérőjük, kutatóútjuk szervezője lettem Csehszlováki-ában. Harminc év alatt több mint ötven magyarországi irodalomtörténésznek nyújtottam ily módon segítséget… Sok élvonalbeli tudós is volt köztük, mint például Klaniczay Tibor, Bóka László, Tóth Dezső, Szabolcsai Miklós, Bodnár György, Sziklay László, Horváth Károly, Varga Kálmán, Béládi Miklós, Nyírő Lajos, Pomogáts Béla… és még sokan mások.” A Szlovák Irodalomtudományi Társaság főtitkáraként folytatta (Fried István, Köpeczi Béla, Király István meghívása), s ismét a háttéreredményekre, mögöttes értékekre hivatkozom: a személyes találkozások és közvetlen emberi kapcsolatok erjesztően hatnak, bizonyos lélektani-lelki „szövetséget” tesznek lehetővé, melyek során kialakulhatnak és létrejönnek olyan minőségek, melyeknek világszemléleti és humánus tartalmuk van.

Tomiš  ezen tevékenységének a hátterében, természetszerűen gazdag történetírói munkásság áll. A kezdetben vállalt szlovák irodalomtörténeti kutatások mellé felzárkózik a szlovák–magyar irodalmi kapcsolatok és a „hungárus” együtt-élés történetének a felkutatása és elemzése, amely egyre inkább munkájának a fő tartalma lesz. Tanulmányok, esszék, értekezések és tudományos cikkek tömkelegét eredményezi. Ennek részletes bibliográfiája több mint hatszáz munkát sorol fel, amelyek elsősorban szlovák és magyar folyóiratokban jelentek meg, de közép-európai lapokban és világnyelveken is. Karol Tomiš írásai ténybeli részletességre épülnek, hitelesen dokumentált és értelmezett valóságalapokra. Olyan kutatótípus, aki mindenekelőtt alaposan ismerni akarja a ténybeli valóságot, hogy biztos lehessen összegezéseiben, következtetéseiben, ítéleteiben. Tanulmányíró, kevésbé esszéíró alkat, szemlélete tudományos és tárgyilagos, nem személyességre hajló. Legfeljebb abban, hogy témái iránti érdeklődése empatikusan lélektani, melynek je-gyei valamiféle átélt megértésben, elemi rokonszenvben érhetők tetten. Jelentős vonása ez, tudva, hogy a szlovák–magyar együttélés története konfliktusokat is bőven ismer. Monografikus művei, a szlovák próza stílusáról írt tanulmánya, majd Az irodalom időszerűsége (Èasovos literatúry, 1986) komoly nemzetközi figyelmet keltettek. A Szlovák tükörben. Tanulmányok a szlovák–magyar irodalmi kap-csolatok tárgyköréből (REGIO, 1997, Budapest) és Közös értékeink – Naše  spo-loèné hodnoty (Madách-Posonium, 2001, Pozsony) magyar nyelven jelentek meg, nagy figyelmet keltve. Alapozó jellegű, összegezésre törekvő munkáját A magyar irodalom a szlovák kultúrában I. (1860–1918) – Maïarská literatúra v slovenskej kultúre I. (1860–1918). A szlovák műfordítás rövid története sorozat 4. köteteként a VEDA, az SZTA kiadója és az SZTA Világirodalmi Intézete jelentette meg kétnyelvű kötetben 2000-ben. Ennek Bevezetőjében nyújt ilyen információt: „A második világháborút követő két évtizedben a szlovák hungarológia fejlődésében pangás állt be. Csak a magyarul értő szlovák irodalomtörténészek, Andrej Mráz, Milan Pišút és Ján Mišniak, illetve E.B. Lukáè hallatták olykor hangjukat a magyar irodalommal kapcsolatban.” Majd az 1964-ben alakuló Világirodalmi és Nyelvi Intézet alapító-igazgatóját, Mikuláš Bakoš egyetemi tanár gondolatát idézi: „…a szlo-vák irodalom világirodalmi kapcsolatrendszerében a cseh irodalom mellett a másik legfontosabb tényező, mely hatott fejlődésére, a magyar irodalom volt, és ennek mind ez ideig nem szentelt kellő figyelmet a szlovák irodalomtörténet-írás.”

Ilyen értelemben A magyar irodalom a szlovák kultúrában I. (1860–1918) című tanulmánya tanulságos, alapozó munka. A két irodalom közötti kapcsolat-rendszer kezdeti s egyben legválságosabb időszakát dolgozza fel és tükrözi a korabeli szlovák fordításirodalom áttekintésével. S egyben a szlovák–magyar viszony újkori kialakulását és értékrendjének körülményeit is dokumentálja. Tehát az egy-másra figyelés intézményes tagolódását és módozatait, melynek formái, módosulva s mintegy helycserés értelemben megmaradtak. Az 1867-es kiegyezés után a ma-gyar nemzeti-állami törekvések nem kedveztek a szlovák nemzeti-szellemi kibontakozásnak, betiltották a Matica slovenskát is. A szlovák sajtó és irodalom nemzeti irányultságú ága évtizedekig nem fordított és közölt magyarból vett anyagokat, míg az „uhrofil”, a magyarbarát szlovák sajtó nemcsak közölt, hanem igyekezett az „egy-séges magyar politikai nemzet” eszméjét is támogatni. Trianon után az első cseh-szlovák köztársaságban a magyar kisebbség részéről ismétlődik ez a kettősség, az ellenzéki nemzeti vonallal szemben kormánypárti „aktivisták” állnak. Tomiš értően elemzi és minősíti az irodalmi kölcsönösség és kapcsolatok lassú növekedését, fokozatos kiszélesedését, a magyar írók műveinek szlovák fordításkultúráját, az ellentmondásokon bévül is a kölcsönös értékgyarapodást. Mintha modern együttélésünk és szellemi létünk korai történetét, mintegy gyökérzetét érzékelnénk. De nem csak ezt! A történések mögött és az idő mélyén megsejtjük, mintegy megérezzük az egykori Felső-Magyarország, a történelmi Uhorsko népi társadalmának emlékezetét, kultúrájának és nyelvi légkörének ízeit, a késő középkori és újkori „hungarus” történetiség miliőjét és ritmusát. Amikor a latin nyelv vallási és tudományos dominanciáján belül a szellemi munka és közgondolkodás német, magyar és szlo-vák nyelven fonódik össze, természetes módon szervesül és nyugat-európai hatásokban részesül! Bécs hatalmi nyomása alatt alkot és fejlődik a szellem, formálja értékeit és vajúdja nemzeti irányultsága csíráit, korszerű értékeken és magatartáson munkálkodva. Mintha az egykori Uhorsko korai modelljét élné annak a közép-európai kölcsönösségnek és népi együttélésnek, amelyre a modern új Európa eszményének napjainkban oly szüksége lenne.

Ilyen fejlődéshez elengedhetetlenek olyan tudós egyéniségek, mint Karol Tomiš! A Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság alapító tagja, az alakuláskor 1977-ben a társaság Végrehajtó Bizottságába választották. Munkásságáért 1986-ban a Szocialista Kultúráért magyar állami kitüntetést kapja. A Pro Cultúra Hungarica emlékplakettel és diplomával 1999-ben tüntetik ki, 1994-ben pedig a Szlo-vák Tudományos Akadémia ¼udovit Štúr Aranyplakettjét nyeri el. 1999-ben a SAV Díját kapja. 2000-ben köztestületi tagjává választja a Magyar Tudományos Aka-démia.
Életművedhez gratulálunk és munkádhoz erőt, egészséget kívánunk,
Karcsi barátunk!