Kulcsár Ferenc versei

Egy nap az örökkévalóságból
                Az a tény, hogy anyanyelvem magyar, és magyarul
                beszélek, gondolkodom, írok, életem legnagyobb eseménye,                                  
                melyhez nincs fogható. Naponta sokszor gondolok erre.
                Épp annyiszor, mint arra, hogy születtem, élek és meghalok.
                Kosztolányi Dezső

Én nemzetem, fiad vagyok, naponta egy órát
veled sétálgatok. Dajkállak szívemben két órát, csitítgatva, aki
görbe szókat szól rád. Három órán keresztül
kicsi bölcsőmet rengető, jó szülének nevezlek,
s négy órán át önfeledten szeretlek. Én nemzetem, jámbor
istenfia vagy, keresztre van téve mindenegy szavad,
s én, aki az átkok oldását keresem, e vérző szavakat
a keresztről leveszem. Öt órán át magasztallak,
hat órán át vigasztallak, pokolra taszított,
feltámadt nemzetem –

ó, múltadat, jövődet arcvonásaimban viselem.
Én nemzetem, az vagy nekem, mint bűnözőnek a kegyelem:
szavakat keresek létedre, mint az Úr az Életre,
hisz nélküled a halálom is értelmetlen lenne.
Hét órája veled vagyok, minden ügyet hátrahagyok,
ódát írhassak nevedre, én nemzetem, életedre.
Babusgatlak, pólyállak, mikor nem vagy, kitalállak,
nyolc órája te forogsz meg én a mindenség gyémánttengelyén.
Megölhetetlen nemzetem, kilenc-tíz órát légy velem,
mint csecsemőt, ringass-rengess, szoríts forró kebeledhez:
te vagy a mindenem tűznehéz hatvan éve,
csudajóság, búzakéve. Tizenegy órája szeretlek,
s bár ki vagyok téve az ebeknek, jó veled a mindenségben szállni,
s nevetni, sírni, suttogni, kiabálni.

Halottaink szemüregéből is fény felé kúszó nemzetem,
bizony, bizony, fiad vagyok, tizenkét órája te szegény gazdagod,
szerelmesed, aki verset körmöl hozzád, te szabod meg titkon
az életem hosszát. Tizenhárom órán át dédelgetlek, szerelmem,
nélküled, ó, nincs módom semmire se lelnem. Tizennégy, tizenöt,
tizenhat óra, ülj le hozzám néhány kedves szóra,
asztalomnál van számodra hely, faggatásomra
nem kell, hogy felelj, csak légy velem, én egyetlenem
tizenhét óráig, tizennyolcig… huszonnégyig, mindétig,
míg forognak az évszakok, s Isten ege fénylik.

Irodalmi est

Új könyvének bemutatóján R. C. legszívesebben
meg sem jelent volna. Minek? A megírandó
megírattatott, az elhallgatandó elhallgattatott.
Aztán mégiscsak megjelent az irodalmi kávéház
közönsége előtt, akárha Jézus Pilátus előtt,
hogy bizonyságot tegyen a megölhetetlen és kimondhatatlan
életről, pontosabban a CSODÁLATOS és EGYSZERŰ
Istenről. Az irodalmi est után

R. C. egyedül maradt a csillagtalan éjben,
s miért, miért nem, tusakodék vala ővele egy Férfiú,
egészen a hajnal feljöveteléig. Amikor a Férfiú látá,
hogy nem vehet erőt R. C.-n, monda néki:
„Bocsáss el engem, mert feljött a hajnal.” És
monda R. C. : „Nem bocsátlak el téged, míg  
meg nem áldasz engem.” És megáldotta őt a Férfiú,
és monda néki: „Isten bizonyuljon úrnak,
akit legyőztél s aki megáldott téged.” És megkérdé R. C.,
és monda: „Mondd meg, kérlek, a te nevedet.”
A Férfiú pedig monda: „Ugyan miért kérded
az én nevemet, amely oly CSODÁLATOS és EGYSZERŰ?
Tusakodtál Istennel és emberekkel, és győztél. Láttad
Istent színről színre, és megszabadult a te lelked.”
Ezek után R. C. a hajnali szürkületben
hazaindult, zsebében a könyvének bemutatóján kapott
két ajándékkal. Az egyik a titkok királykék köve volt,
a másik egy remekmívű, miniatűr amfora,
türkizkék betűkkel ráírva: „A zseni átlátja a káoszt.”
Furcsák az emberek, igazán furcsák néha,
gondolta R. C., s lakásába érve fáradtan ágyba dőlt.
Álmában a megölhetetlen és kimondhatatlan
élettel tusakodott.

A vers

Fáradt vagyok, borult az asztalra R. C., a világ zakatol,
s én nem tudom, hol vagyok, sehol-e vagy valahol. Igen, a szobámban,
hetvenhétszer is bezártan, de odakint is, mint a sors,
szabadon, az egyhangúan zümmögő szerelőszalagon.
De azért valami fogódzó is akad, e vers, melyet írok,
s mely nyílt pályán halad. Sorakoznak sorai, immár hétre dagad,
                            lerántva az égből,
kitépve a pokolból a szavakat, nyolc sora el is készül,
s hívhatod az ördögöket, angyalokat vendégül,
üljenek le versed templomában,
és zsoltározzanak bátran. A tizenegyedik sor után
a tizenkettedik sorjázik, s bár életed és halálod
vérverejtékben ázik, él az ember s az istenek halnak,
nem lehet hát vége soha a dalnak,
hisz nélküle a világ csak süketen zakatol,
s nem tudja az ember, sehol van-e vagy valahol.

A húszezer-egyedik napon

        Az aznapi keserédes világ-beöntés után R. C.
        lefeküdt. A túlélés sóhajával hunyta le szemét –
        mögötte van, atyaisten, immár húszezer nap,
        s még él, még imát mondhat ezért, azért,
        mindenért. Álom és ébrenlét között
        súlyosnak érezte a létet,
        elviselhetetlennek, s ezért, avagy ennek ellenére
        mély álomba rengett. Reggel arra ébredt,
        az erkélyre kitett elemózsián cinegék civódnak,
        hol a szalonnából, hol egymásból
        csípnek kiadósat. „Ha kinyitnám az ablakot,
        elvillannának, mint az élet, mint a gondolat.
        Nem, nem! Pöröljetek csak, ahogyan
        Isten pöröl pörlőimmel, zsibolyogjatok csak,
        ahogyan én zsibolygok huszonnyolcmillió percemmel.
        Milyen lenne a világ nélkületek és nélkülem,
        mit kezdene önmagával az égzengés, az Isten
        és a szerelem? ” – gondolta R. C. félálomban lebegve.
        Aztán szemét dörzsölve felült az ágyon, s úgy érezte,
egyedül van a világon. Így indult tehát R. C. káprázatos
húszezer-egyedik napja, az istenség által egy lakatlan
szigetre kirakva. Morajlott az ég, dörgött az óceán vize,
végtelen volt R. C. rettenete. „Hol vagyok, a pokolban,
a mennyben? Az örök kegyelemben? Ó, minden igaz –
mormogta –, s minden lehetetlen.”