A vadászszenvedély könyve – Gál Sándor Esték és hajnalok című kötetéről
Könyvről könyvre
„A jó művek önmagunkra ébresztenek…”
A könyv szépsége őszinteségében van, kissé az idő is írta, lévén a szenvedély kialakulásának is története. Jelentős része egykori vadászélményekről szól: emlékezések, riportszerű beszámolók. A vadászirodalom sajátos műfaj, különösnek tűnik fel, némileg egzotikusnak. Bársony István egykor irodalmasította a történeteket, Széchenyi Zsigmond, Kittenberg Kálmán egzotikus vidékekre vitték, veszélyes nagyvadak elejtéséről írtak. A hazai földön portyázó „úrvadászok” jól megszervezett cserkészéseiket, leseiket és hajtóvadászaikat örökítették meg. A műfajt általában szórakozásul, okulásul kitartás, izgalmas kalandok és nemes férfiasság jellemzik. Tűrőképesség, bátorság, önfegyelem! Kedvelt műfajom, szívesen olvasom, gimnazista koromban arra csábított, hogy ne tanár vagy mérnök legyek, hanem inkább prémvadász Alaszkában vagy legalábbis tátrai vadőr, szarvasbőgés idején! A vadásztörténetek megmozgatják a képzeletet és megsejtetik az ősi szenvedély szépségét.
Gál Sándor könyve hasonló s mégis más, kevésbé egzotikus, mondhatnám, valóság- és földközelibb. Számomra mégis vonzóbb amazoktól, talán mert sokkal közelebb áll hozzám. A szenvedélyről szól úgy, hogy közben az beépül a műbe, átjárja apró részleteit, végül a tartalom azonos lesz a szenvedéllyel. Írnom kellene róla, töprengtem, míg a könyvet olvastam, és azon gondolkoztam, hogyan fogalmazhatnám meg olvasói élményemet. Majd a könyv közepe táján olyan sorokra találtam, melyekben a szerző maga fogalmazza meg, amit éreztem. „Mivel soha nem volt módom olyan helyeken s olyan vadakra vadászni, hogy különleges kalandok részese lehettem volna, így ilyenféle élményeim nem is maradhattak. Azonban megmaradt számomra a tágabban értelmezett szülői táj adta hétköznapok szürkének tűnő, kalandoktól mentes, számomra mégis mérhetetlenül gazdag, sok évtizedes emlékek sora.” Annak, hogy a mű maga a szenvedély, a néhány sorban van a lényege! Gál Sándor szenvedélye tárgyát, annak kiteljesedését nem úgy kapta, nem is fizette meg, hanem lehetőségeit maga kereste, körülményeit gyakran maga teremtette meg. S ebben sejtem azt a mozzanatot, érzem az ősi ösztönt, amely a vadászszenvedély elemi indítéka, vad és vadász viszonyának csupasz létét, az örömöt, melyet a kielégült szenvedély okoz. Így társul a szenvedélyhez az ösztön és a célirányos akarat, amelyek a szikár erkölcs és a tiszta férfiasság legnemesebb építőanyagai lehetnek.
De a mű más szempontból is fontos számomra! S ez a vonása a fenntebb elmondottakkal is összefügg. Amikor Gál Sándor a „szülői táj hétköznapjairól” szól, mintha hozzám-rólam is beszélne. Egykor hasonlóan kezdődött a természettel való találkozásom, ismerkedésem. Idézzünk el egy pillanatra a mű címénél: Esték és hajnalok! Városi embernek időpontok, amikor meggyújtják az utcai lámpákat vagy amikor korán kell felkelni! A természeti embernek azonban ősi élettények, fontos jelenségek, olyan naprészek, melyeknek jellegzetes szerepük és létbeli fontosságuk van. Döntőek az állatok látható életében, mozgásában és megközelíthetőségében! Vagy olvassuk ezeket a sorokat: „Gondoljanak el egy téli napot, egy havas síkságot szélcsendes időben, s gondoljanak el egy hihetetlenül áttetsző kék égkupolát, amely ráborul erre a moccanatlan mesebeli tájra. S gondolják el, hogy ebben a téli csoda-birodalomban ketten ballagnak, látszólag teljesen céltalanul, mély hóárkot hagyván maguk után a szűzi hómezőben. Ám, ha közelebb merészkedünk a látszólag céltalanul lépegető emberekhez – ugyan egyik még csak gyerekféle –, csakhamar észrevesszük, hogy utuknak valamilyen célja mégis csak van, hiszen az elől lépkedő férfi vállán tarisznya, a tarisznyában kisbalta, s különféle vastagságú drótok, zsinegek, s még egyéb hasznos, kintre való holmik lapulnak, bizonyos szándékok megvalósítása végett.” Kiderül, hogy az (gyerek) író apjával a „peresi agacsos” felé tart, ahová előző napon tőröket, hurkokat raktak ki az ott tanyázó üregi nyulak fogása, kézrekerítése végett. Megfog az „agacsos” szó, s amikor később olvasom, hogy az akácos aljába már „nem gyütt föl Duna”, majd később a szerző arról szól, hogy egykor dédanyja „a Nagy-legelőn még »péntőbe« fogta a dunai halakat”, akkor úgy érzem, helyben vagyunk! A pendelyt ugyan nálunk rövid e-vel „pentőnek” mondták, de az akácos Hontfüzesgyarmaton is „agacsos”, s tudom, hogy az Alsó-Garam menti táj népe szól hozzám. Üregi nyulak nem voltak felénk, legalábbis gyerekkoromban már nem, de Gál Sándort akkor is értem, amikor a „varjúzásról” beszél, mert ez a fekete madár valóban az egykori téli táj, a „mesebeli táj” szép madara, csupán csak a természeti ember szemével kell néznünk. Azzal viszont meglep, hogy a varjúleves készítéséhez a „vénebb varjú” húsának alkalmasságát említi, mi gyerekkorunkban a fiókákat „szettük ki” a fészekből, úgy tudván, hogy azok húsa gyengébb és ízletesebb. Igaz viszont, hogy ő lőtt varjakról és vadászételekről beszél receptjeiben. Gál Sándor stílusát, a nyelvezetét illetően azonban már itt tehetünk egy megjegyzést: jellemzője árnyaltságának és mélységének, hogy bár tárgyi dolgokat és érzéki jelenségeket közvetít, ám gondolati-szociológiai értelemben is tartalmas és hiteles! Néha szinte tudományos igényű. Nem érzünk benne sem csináltságot, sem túlzott stilizációt, ehelyett inkább a valóság reális ízét! S ebből immár a szerzőre érvényes tanulság következik: nála a vadászszenvedélynek, ennek az ősi emberi munkának az emelkedettebb kultúrája nemcsak ösztönösen, hanem intellektuális értelemben is mélyen átélt – megélt! Mint az írásművész belső tulajdona.
S még egy vonása közeli nekem. Rokoni, szinte testvéri alapon. A kötet számos írása annak idején a Hétben jelent meg, legendás lapunknak íródott. Hangulatukból kibontakozik kulturális életterünk számos színhelye és tájélménye, a szlovákiai magyar világ természete és méretei, melyben a vadász-szerkesztő otthonosan mozog. S vele mi is! S ezen belül is a hazai magyar vadásztársadalom részletei, sajátos szubkultúrája, amely a közös szenvedély szálaival hálózza be a kisebbségi életet. Ebben a regionális világban olyan tájnevek, mint a Szilicei-fennsík, vagy a Vág – is a Garam mente, s a többi hely- és dülőnevek, a Mizlinc meg a Tófej, ahová „kijár a borz”, a Vasutka meg a Foglalat, a Tornai magas és a csereháti dombok, a Barackos és a Rózsás, mind olyan helyek, ahol a vaddisznó megfordult. Valamiféle ősi eredetű, mitikus hangulatú otthonosságot visznek a történetekbe, bizonyos népi-történelmi színt, idő feletti hitelességet. A szövegek oly módon autentikusak, mint amikor a sajátos benső dolgainkról beszélünk. Mintegy lelki tájjá változnak a bejárt erdők, vizek és mezőségek, tulajdonunkká lényegülnek, a sajátunkká nemesednek. Mi is ott járunk a szerzővel, vele együtt vadászunk sikeresen vagy kudarcot vallunk, bőrig ázunk az esőben és kinyújtózunk a verőfényben, így emlékezünk jóérzéssel egykor volt dolgainkra!
A pálya s a történetek elején az író apja áll, aki kivitte őt a peresi „agacsoshoz”, hogy hurokba fogják, tőrbe csalják az üregi nyulakat. Apja aztán igazából gyakran vele jár, lélekben talán állandóan, néha személyesen is, máskor képzeletben, döntően fontos társ, mert ő oltotta bele a szenvedélyt. Így lesz családi vonás. Bizonyára a hajlam, az ösztön élteti, de lehet genetikus vonás is. De a pályát a kor alakítja, falusi gyereknél a verebekkel, galambokkal, varjakkal kezdődik, majd az első puskával, az öreg kakasos tizenhatossal és az örvös galambok lövésével folytatódik, ez már felnőtt vadászat, az apróvadak jönnek utána, a nyúl, a foglyok, a fácánok, majd a húzó vadlibák és vadkacsák, véletlen szalonkák s az első őz. A foglyászatokról szólók elbűvölnek, sosem volt részem bennük, de láttam, ahogy apámék megtérnek foglyászat után s az elejtett szürke madarak lábuknál gyűrűbe fogva lógnak az oldalukon. Gyerekkoromban megérintett a vadászszenvedély fuvallata, de nem lehetett belőle szél! Egykori emlékezetes örömélményem azonban, talán maradandó és örök is, ahogy a krumpliföldről felrebbenő fogolycsapat csattogva és surrogva elszáll előlem és elhúz a mező felett. De az is bennem él, ahogy a langyos késő tavaszi estén a bolyongó fogolykakas kiáltozva keresi tojóját – asszonyát – a sűrűsödő homályban. A bájosan szép szürke madarak lövése, a nyár végi, kora őszi foglyászat – meg a szerelmes őzbakok becserkészése – jelentette egykor a vadászidény kezdetét.
A vadászat olyan, mint az élet, fel kell nőni benne. Az apróvad s az őz után következhet a vaddisznó, majd a szarvas! A tapasztalatok és lehetőségek határozzák meg a sort, a lehetőségek köre Dél-Szlovákia adottságai. Gál Sándor a kárpáti szarvasig nem jut el, sem a hiúzig, zergéig, medvéig, ezek már akkor is prominensek, külföldi fizető vadászok zsákmányai. Marad számára a dunai vagy a szilicei szarvasbika meg a madari, pontosabban a Sutyú-völgyi borz. Marad az elejtés élménye, mert közben selejtes vadakat is kilőnek, beteg vagy korcs őzet, szarvastehenet, vadmalacot is, mert a „beadásra” is gondolni kell, a húskontingens a társadalomnak járó vadászadó. A szegényedő természetben a vadász felügyelője és gondozója, mintegy a tisztartója „revírjének”. Ebből is következik, hogy gyakran maga teremti meg a vadászat módjához az alkalmat. Leírja, hogy őzbakra várva mint erősített meg és hozott rendbe egy magaslest, s hogyan épített meg egy másik helyen, eszkábált öszsze egy rögtönzött „kilátót”, hogy a kukoricásban a disznókat puskavégre kaphassa. Sok szó esik Gál Sándor könyvében arról is, hogy a vadászat nem könnyed szórakozás, sem úri passzió, hanem gyakran komoly munka, a zord időjárás elviselése és fizikai erőkifejtés, szívós akaraterő és felajzott figyelem, végtelen türelem és kitartó nyugalom dolga. S mellettük az önmagunkba vetett hit és a szakadatlan remény sem hiányozhat, a bizakodás, hogy a vad végül is kilép a „takarásból” és bejön, hogy golyótól találva „tűzbe rogyjon.”
S míg a vadászat irodalommá válik, újabb gondok akadnak. Az olvasó aligha sejti, ám az író tudja, mennyire nem könnyű „megírni”, mintegy szavakból „megépíteni” a természet mását, erdő-mező képét, a táj lelkét, esték és hajnalok hangulatát. Ami könnyű, lelkes, dicsérő jelzőkkel jellemezni s díszítő képekkel teliaggatni szépségét, komorságát vagy vadságát, pántlikás szavak tűzijátékával túllihegni roppant csendjét és halk moccanásait, felületes, halottnak ható, szikár vázlatokkal illetni sem nehéz! De írói munka: érzékien hiteles szavakkal és pontos fogalmakkal megjeleníteni és megsejtetni lényegét. Gál Sándor ért ehhez! Nemcsak a természetben jár, hanem benne is él. Együtt lélegeznek. Ebben némi rejtett pátosz is van, bár alig érezzük, a természettel, az elemi dolgokkal való azonosulás nemes pátoszát. Mint például abban, hogy az elejtett vadról szólva nem beszél tetemről, hulláról, netán dögről, mindig halott állatról beszél! A meglőtt vad „emberként” pusztul el, meghal! Igaz és méltó hozzáállás a zsákmányhoz, s annál nemesebb, hogy alighanem ösztönös. Mint ahogy az is, hogy egy-két novellisztikus történetben, életképben a szerző eljut az idő múlásának s az öregedésnek a megtapasztalásáig, majd mások – öreg vadászbarátja?, édesapja? – sorsának okán a halál tényéig, az elmúlásig. Ez is a képbe, a léthez tartozik, mintegy jelezve, hogy műve a teljes életről, a beteljesült szenvedély egészéről, s végül – s nem csak a vadak kapcsán – a halálról (is) szól.
A Vadászkonyhám és a Képek című fejezetek kitűnően kiegészítik az érdemi-tartalmi szövegrészt. Hatásosan szolgálják a teljességet. A varjúlevesről már szóltam, de a többi „recept” is érdekes adalék. Nem is a gyakorlati hasznuk okán, nem sokunknak lenne módjában használni őket, hanem sokkal inkább a valóságkép gazdagítása miatt, a természeti képet megnyerően kiegészítik a népi s vadászgasztromónia jellegzetességei. Mintegy árnyalják és bizalmas közelségbe hozzák a téma egészét. A képanyag úgyszintén. S nemcsak az elejtett vadak és trófeák képei, a vadravatalok és agancsgyűjtemény a falakon, hanem az olyan felvételek, mint a – Brieghel képére emlékeztető – Vágfarkasdi körvadászat, a Csereháti vadászok, a Vadásztársaim vagy az Apám megjelenítenek valamit, amit nehéz megfogalmazni. A látvány konkrétsága mintegy tárgyiasítja az érzéki-spirituális tartalmat. Ismét előtérbe kerül a szülőföld, a „mi” régiónk, az egykori táj, a hazát jelentő föld és vidék, amely úgy él bennünk, hogy talán nem is gondolunk rá, régen szem elől veszítettük, néha mégis rádöbbenünk s annál inkább megérezzük élményét! Hiányát, emlékét? Amikor Gál Sándor azt írja, a Duna, magam a Garamra gondolok, mikor a „hími tavakat” említi vagy a Nagyér-hátat, a Kalmáré erdő jut eszembe, „ahol a búrosban sasok is vannak”. Így kínálja magát könyvében a szélesebbkörűen vett szülőföld, nem mint eszmény és jelszó, tehát elvont fogalom, hanem mint gazdagon árnyalt valóság és mozgástér. Könyvében is ezért érzek valamiféle egyszerű, tiszta emberséget, ami oly ritka a mai irodalomban. Történeteit nem úgy írja, hogy az élet képét az irodalmi stilizáció felé közelítse, hanem mintha az irodalmat terelné az egyszerű élet őszintesége irányába! Így késztet arra, hogy könyvéről szólva gyakran beszélek magamról. Ismét rádöbbentett, hogy a jó művek másról szólnak, de önmagunkra ébresztenek!
(AB-ART, 2007)
Duba Gyula