Gyürky Katalin: Keresd a nőt! (Pavel Vilikovský Első és utolsó szerelem című kötetéről)

A kortárs szlovák próza egyik ikonikus alakjának, Pavel Vilikovskýnak a legújabb, Első és utolsó szerelem című kötete két, egymástól függetlenül is értelmezhető, mégis számtalan motívum miatt intertextuális kapcsolatban álló novellát tartalmaz. A jóval hosszabb, Az emlékezet bal partján címet viselő, valamint a rövidebb, A negyedik nyelv című prózai alkotás – a két novellát összekapcsoló kötetcímmel ellentétben – nem egyértelműen a szerelemről szól. Illetve nem a hagyományos értelemben vett, nő és férfi közötti mindent elsöprő érzelemről, hanem annak számtalan más rétegéről, összetevőjéről, árnyalatáról.

Az első novella hősével, Kamillal életének épp abban a periódusában ismerkedünk meg, amikor már kiábrándult egykori „szerelméből”, a fotografálásból. Barátja, Vilo Kavka hiába próbálja rábeszélni a régi – vagy esetleg az új, frissen elkészítendő – fotóiból összeállított kötet kiadására, hiába keres hozzá szponzort, Kamil (egyelőre) hajthatatlan, mert eldöntötte, hogy végre szabad akar lenni, szabadon akar élni, a fényképezőgépétől is megszabadulva, vagyis úgy, hogy már csak a belső, az agyában meglévő fényképezőgépet használja. A történetnek így épp Kamil ilyesfajta vágya miatt válik a szerelem mellett a szabadság is központi motívummá. A szabadon alkotás többféle értelmezése formájában is, amit az a korszak tesz különösen érdekessé, amelyben a hősök élnek: mivel a rendszerváltás után játszódik a történet, Kamil környezete egyáltalán nem érti, hogy a férfi miért épp akkor akar hűtlenné válni egykori „szerelméhez”, a fotózáshoz, amikor már semmilyen párt- vagy államszintű nyomás nem nehezedik rá, nem korlátozza az alkotói szabadságában. Amikor már tényleg azt fotózhatná, amihez kedve van, s akkor, amikor ő akarja: „– De most komolyan nem értelek, ne haragudj – vágta ki végül Kamilra az ajtót tokostul (a felesége). – Évekig akadályokat gördítettek az utadba, buta megjegyzéseket tettek a munkádra, amiket el kellett viselned, kénytelen voltál engedményeket tenni. Ha visszagondolok, milyen engedélyeztetési eljárásokat kellett végigcsinálnod a kiállítások előtt, vagy hogy végül azokat a fotókat, amin templom is szerepelt, nem tehetted be a könyvedbe. Te is tudod, az út menti szentek, a ráncos arcú öregasszonyok, a feldöntött síremlékek a temetőben, a jelen befeketítése… Már elfelejtetted?” (86.)
Nem, Kamil nem felejtette el, csakhogy számára nem ez a fajta, a külső körülmények, a fennálló politikai rendszer okozta szabadság vagy szabadsághiány a fontos. Hanem az, hogy a belső, az agyában meglévő fényképezőgépe – „szégyen, a fotográfus szégyene” (20.) – már ne képeket örökítsen meg, hanem végre különböző, addig elfojtott, háttérbe szorított érzéseket csalogasson elő belőle, szabadon, mindentől függetlenül. S miközben ezt a fajta szabadságot gyakorolva pár gyerekkori érzelmi kötődését előhívogatja, rájön, hogy egy számára rendkívül fontos, annak idején cselédként, vagy ahogy a családjukban mondták, háztartási kisegítőként dolgozó asszonyt, Rézit, pontosabban Rézi arcát képtelen felidézni. S ettől kezdve Kamil mindent elkövet annak érdekében, hogy ennek az arcnak, s tulajdonosának az emlékeit felkutassa magában. Kamil nővére, Beáta szerint azért, mert Rézinek Kamil, Kamilnak pedig Rézi volt a kedvence, vagyis Kamil kisfiúként mintha szerelmes lett volna ebbe az asszonyba. Ha csak a kötet címére koncentrálnánk, akkor Beáta nézőpontját elfogadva azt gondolhatnánk, hogy a főhős valóban az első szerelmét kezdi keresni az asszonyban.

Ám Kamil érzéseit, Rézi arcának felidézése iránti vágyát korántsem ez az első „szerelem” vezérli, hanem ismét egyfajta szabadságvágy: a Rézitől megtanulható, elleshető szabadságérzet átélésének vágya. Hisz ez az asszony, szemben Kamillal, „aki szabad akar lenni” (39.), „eleve a szabadság kategóriájába volt sorolható” (uo.). Rézi belső szabadságát sem az nem befolyásolta, hogy cselédként kellett dolgoznia, sem az nem zavarta, hogy épp volt-e mellette férfi, vagy nem (általában nem). Gyermekként és fiatal felnőttként Kamil úgy vélte, hogy majd a környezete szemében az alkotási vágyat gúzsba kötő szocializmus lesz az, amely a cselédkedést eltörölve teljes értékű életet fog kínálni Rézinek. De ahogy Kamil nem kért a szocializmus utáni rendszer alkotói szabadságából, úgy Rézi „nem kért a szocialista szabadságból, ő a szocializmus nélkül is szabad volt, személyi igazolványában is fel volt tüntetve fehéren-feketén, hogy hajadon.” (148.) Semmi nem befolyásolta abban, hogy „teljes értékű életet” (147.) éljen. Azt a fajta teljes értékű életet, amire Kamil szintén nagyon vágyott, s akárhányszor feltette magának a kérdést, hogy vajon olyat élt-e, nem tudott rá egyértelműen igennel felelni.

Kamil tehát a nőben, a „szerelemben” önmagát, önmaga meg nem valósult énrétegeit keresi. Csakhogy Rézi „felkutatását” igencsak megnehezíti, hogy az asszony rég halott. Egyetlen fotó van róla a nővére, Beáta birtokában, s amikor ezt Kamil meglátja, azaz, amikor az addig az emlékeiben arc nélkül létező Rézihez már arc is társul, azonnal tudja, mit kell tennie: el kell mennie abba a bányavárosba, ahol Rézi élete utolsó éveit töltötte. Mára ugyanis nem maradt más bizonyíték Rézi egykori létezésére, mint a sírja, ezért szerette volna a sírt – hirtelen jól jött neki a Vilo Kavka által használt profanizált kifejezés – megörökíteni. Mert véleménye szerint „a sír valósága az ember valósága”. (147.) Ezt azonban megint csak Kamil gondolja így: a környezete számára a sír csak sír, az ember már nem létezik ott, Kamil valóságában viszont a sír az ember. S mikor erre a felismerésre jut, egy másik dolog is felszabadul benne: a fotografálás iránti ellenszenve feloldódik, s lefényképezi – most már nemcsak az agyában, az agyával, hanem fényképezőgéppel is – a sírkőt. Azaz Rézi sírjánál nemcsak imádott Rézijére talál rá, de visszatalál a másik „szerelméhez”, a fotózáshoz is.

A másik Vilikovský-novella hőse, Gabriel szintén egy nőt keres, s erre a keresésre szintén egy konkrét fotó „kényszeríti”. Ennyiben mintha másolná, vagy esetleg folytatná az előző novella hősének életútját. Ám Vilikovský zsenialitását mutatja, hogy ahelyett, hogy egy újabb, különböző akadályok övezte „kereséstörténetet” tárna az olvasó elé, többszörösen „megcsavarja” a Keresd a nőt! típusú történetet. Először is azzal, hogy itt a hős végképp nem szabad, s még csak nem is törekedhet erre. Mégpedig az elbeszélővel szemben nem, mert ebben a novellában az ő rovására épp az elbeszélő törekszik a lehető legnagyobb szabadságra: „Gabriel nemcsak szereplő, hanem mesélő is lehetne. Ez esetben az elbeszélés egyes szám első személyű lenne, de a harmadik személyű elbeszélés nagyobb szabadságot biztosít, hiszen Gabrielt kibeszélhetjük a háta mögött. Ő nem beszélheti ki magát a saját háta mögött, mivel ez fizikai képtelenség lenne. […] S hogy ki az a »mi«? Nos, hát én és te, kedves olvasó, valamint a papírlapra nyomtatott betűk. A mi kis szerzői kollektívánk, mi, akik ennek az elbeszélésnek az alkotói vagyunk.” (172.)

Tehát Gabriel a róla szóló elbeszélésben hiába történész, hiába foglalkozik a veteránok által elbeszélt háborús történetek papírra vetésével, mivel az ő életét is lejegyzik, a valóságos csak az lehet számára, amit az elbeszélője kitalál, vagy épp engedélyez a számára. S az elbeszélő – kihasználva Gabriel szabadságának mindennemű hiányát – igen érdekes „kalandokba” viszi bele a történelem iránt érdeklődő hősét. „Gabriel kapott egy meghívót vagy felkérést, hogy vállaljon szerény, de tiszteletbeli szerepet a pozsonyi Patrónkáról Auschwitzba indított T6 zsidó transzport emlékére rendezett holokausztünnepségen. Gabriel általában véve nem szerette az ünnepségeket, és nem is értette, miért éppen őt választották a szervezők, hogy olvassa fel a transzport névsorát, de nem utasította vissza a felkérést.” (199.) A névsorhoz azonban fényképek, elsősorban női áldozatok fényképei is tartoznak, s a képeket látva a gondolatok lejegyzésére és értelmezésére szakosodott történészt nem gondolatok, hanem – ahogy Kamilt Rézivel kapcsolatban – érzések veszik birtokukba: „Gondolatmenetről semmiképpen, inkább valamiféle érzelmi menetről beszélhetünk Gabriel esetében” (217.) – olvashatjuk, mégpedig a „hogyan volt lehetséges mindez, hogyan engedhette meg magának az emberiség ezt a szörnyűséget” érzése.

S az elbeszélő innentől kezdve Gabrielnek ezt a holokauszt-emlékünnep okozta érzelmi viharát teljes mértékben kihasználja: ebben az érzelmi állapotban bírhatja rá a szabadságától, a szabad döntésétől megfosztott hősét arra is, hogy az egyik képen látott asszonyt alkossa meg magának: csináljon hús-vér nőt belőle, olyat, aki – lévén, hogy a történész már benne jár a korban – akár élete utolsó szerelmét, s ilyen értelemben a későn megtalált másik felét jelenthetné. A szabad akaratától megfosztott hős egy valamiben dönthet csupán: abban, hogy melyik legyen az a képeken látott hölgyek közül. Gabriel végül Ema Schlesingerovát választja. „Az egyes szám harmadik személyű elbeszélésünk lehetővé teszi, hogy eláruljuk azt is, Ema életkora is szerepet játszott a választásban. Ő volt a legidősebb a lányok közül, Gabriel úgy érezte, hogy leginkább vele találta volna meg a közös hangot.” (223.) Gabriel tehát megpróbál Emából hús-vér nőt faragni, neki tetsző tulajdonságokkal felruházni a már rég halott nőt, de szenved az elbeszélő által rábízott feladattól. Ezzel kapcsolatban az elbeszélő igencsak toleráns vele: „elképzelhető – vallja –, hogy mi is arra jutottunk volna, nincs miért irigyelni az Istent, embert teremteni nehéz munka.” (228.) Végül „Gabriel feladta, és otthagyta Emát elhamvasztva egy ismeretlen tömegsírban.” (231.)
Tehát, amíg az első novella fotográfusa épp a sír által találja meg saját maga számára a már halott Rézijét, s ezáltal önmagát is, addig Gabriel a jeltelen tömegsírban kénytelen hagyni a számára kiválasztott nőt. A keresések végeredménye Vilikovskýnál azonban nem véletlenül tér el ennyire egymástól. Mert amíg Kamilt személyes érzések és emlékek kötötték Rézihez, a mindenben az elbeszélő irányította Gabrielt semmi személyes sem kötötte Emához. S nem csak személyes érzés vagy emlék nem. A közösen megélt történelem, a közösen átélt boldogság vagy fájdalom összekovácsoló ereje sem. „Gabriel megértette, hogy ha Ema Schlesingerová életre is kelne, nem tudna mit mondani Gabrielnek. […] Nem találnák meg a közös hangot, mert a közöttük lévő szakadékot, azt a hullákkal teli gödröt nem lehet csak úgy átlépni – jóllakott az éhezőnek, halott az élőnek nem hisz.” (231.) Így nem csoda, hogy – Kamillal ellentétben – Gabrielnek nem sikerült megtalálnia a „szerelmet” – „legalábbis – olvashatjuk Gabriel kudarca után a biztató s egyben fanyarul (ön)ironikus elbeszélői mondatot – ebben az elbeszélésben nem.” (228.)

(Ford. Garajszki Margit, Kalligram, Pozsony, 2016)