Csobánka Zsuzsa Emese: Megérinteni egy nőt (regényrészlet)

Az ajtóban állt, a szegycsont előtt szorosan fogta össze magán a kabátot. Arccal nyugat felé fordulva a felhőket fürkészte, odafönn hogyan vonul az ég. Az egész napos szürke eső után minden szín és forma élesebbé vált, a lenyugvó nap fénye finom metszéseket ejtett a szemén. Ahol a felhő és a kiszakadt égbolt találkozott, fehéren vakított egy sáv, a semmi színe nem a fehér, hanem a fény, futott át rajta a gondolat, aztán hangosan felnyögött, milyen nevetségessé válik minden, amint szavakat talál rá az ember.

Szinte hajtották egymást a foltok, egy láthatatlan erő tolta őket egymás felé, lentről a fák lombjai tartották a súlytalan súlyt és a háztetők nehézszagú cserepei. Az ágak hintáztak, lélegzett a fa. Legutóbb egy városban élte meg ezt, ahogy a sikátorok és az aprócska terek ritmusában mintha levegőt vett volna a város. A szűk utcákban megfeszültek az izmok, hordóként töltötték ki az emberekben lévő űröket, akik bizalmatlanul méregették egymást, minden ismeretlen zajra összerezzenve keresték egymás tekintetét, aztán a tereken feloldódtak, összehorpadva, elernyedve pihentek meg a templom előtt. Minden téren volt egy templom, az útikönyvekben a hit városának nevezték a helyet, de ez inkább városi legenda volt, valójában a templomok üres terek maradtak, ember nem lépett be a vaskapukon, hiszen zárva tartották őket az év minden napján. Kérdezte, ennek mi értelme, a helybéliek kinevették, ugyan miféle szerzet, aki nem látja a nyilvánvaló dolgokat, aki nem érti a dolgok helyét és rendeltetését. Itt csak a lépcsők fontosak, befelé csak magadban tudsz haladni, de ezt már a lány válaszolta, akit utána napokig keresett, abban bízva, a közös ritmus újra összehozza őket valamelyik templomtér előtt.

Igazuk volt, nem látta a nyilvánvaló dolgokat, nem értette azok helyét, rendeltetését, akkor még semmit nem értett a város zenéjéből. A keresztutak között és a hatsávos bekötőutakon rendre eltévedt, harmadjára járta végig ugyanazt a részt. Ott nem volt szél. A fák inkább nők lassú csípőjére emlékeztették, vasárnap délutáni mosolygás volt a nők nyaka, ahogy a forróságban kiverte őket a víz. Nézte, ahogy elindul és végigcsorog egy csepp a barna bőrön, a nyakgödör felé megiramodott, aztán megállt, pont, mint az ablaküvegen végigcsorgó eső gyerekkorában, amit képes volt órákon át nézni. Párás, fülledt éjszakák lettek ezek, mert magába szívta az ablak és a nyak nedvességét, azzal álmodott, ami a sík felületeket oldotta, és arra ébredt, ő maga csuromvizes, nincsen benne semmi keménység, de olyan átlátszó, mint a fakeretbe szorított üvegtábla, és akkor fogadta meg először, legközelebb addig nézi a nők nyakát, míg kiegyenlítődik a kemény és a puha közti vékony sáv. Ellenkező esetben össze kell törni az összes ablakot.

Most jeges szél fúj. Hideg van, a késő májusi nap már lement, az eső órákkal ezelőtt elállt. Fogalma sem volt, mióta állt az ajtóban, egymásra merőleges és párhuzamos sávokban gomolygott az a sok semmi, olyan lelkesültséggel, hogy azt lehetett hinni, mindegyik tart valahonnan valahová, sőt, ez a cél végül egyetlen, és minden összeér a végtelenben. Hülyeség. A figyelmesebb szem pontosan látta, milyen céltalanul és kétségbeesetten keringtek önmaguk körül, mert mögöttük az éjszaka egyre közeledett, készen arra, hogy elnyelje valamennyi utat, a kerengők végre hazatérhessenek.

Azt jó lett volna látni. Jó lett volna látni azt a sávot vagy partvonalat, ahol egybeér a mélykék éggel ez a zaklatott vonulás, de az ajtóban álló érezte, túl fáradt itt állni, hideg is van, meg is szomjazott. Lentről zaj szűrődött fel, mint mikor nyáron a medence zsivaját fújja a nyugágyak felé a szél. A vastag, öblös falépcsőkön komótos lépésekkel tartott valaki felfelé. Már éppen indult volna be, amikor úgy döntött, nem hazudik tovább. Nem tesz úgy, mintha nem várta volna az érkezőt. A döntéstől kicsit megszédült, viszont kétségtelenül éberebbé vált, megigazította magán a kabátot. Eszébe jutott Magda, és Magda keze, ahogy két kézzel emeli le a teknőchéj kertet az orráról, és tanácstalanul forgatja maga előtt a szárakat. Itt lett vége, és vált folytathatatlanná. Mindig, amikor Magda kezét újra látta abban a fényben. A szemében a borongós eget tükröződni, a puha mosolyban a megbocsátást átsuhanni. Elviselhetetlen képek.
Velinger Ábel kilépett az ajtón, és elindult a folyosón lévő rács felé.

A korláton könnyedén fordult át a test. Nem látta senki, de utóbb az állt a jelentésben, akár életben is maradhatott volna mint nyomorék. A szomszédok egész nyáron kínosan kerülgették azt a foltot, ami inkább csak a hűlt helye volt, mint valódi nyoma egy ember életének. A szél erőre kapott, a lombok hangosan kezdtek zörögni, az ágakat úgy ingatták, ahogy értetlenkedni szokott az ember. Egyszerre több irányból fújt, és tíz ujjal túrt bele a fák hajába a szél. A jelentésben időt is megjelöltek, ez formaság volt, de kihagyhatatlan lépés, hiába zárhatták ki az idegenkezűséget. Húsz óra hét. Az ég kékesszürke, élesek a kontúrok a fák és az égbolt között, itt-ott már kigyulladtak a csillagok is. A Lisszabon-Budapest járat nemrég szállt fel, azt látni a háztetők felett, ahogy emelkedik. Magda is lehetne odafönn.

Négy évvel ezelőtt egy berlini szobában élte át ugyanezt. A földgömb, ami a szobaadó nőé volt, az ablakpárkány előtt, az asztalon állt. Ritka az a meleg sárga tavaszi fény, ami akkor betöltötte a szobát, életében összesen, ha ötször látta, akkor a ház előtti park fenyveseinek csúcsán csorgott végig, aztán le a kontinenseken. Három ujjal pörgette a világot, és időnként megállt. Bármerre lehetett volna menni, tehát maradt. Feszengve indította újra a kört, érezte, ahogy egyre gyöngyözik benne a düh, maga sem értette, mi ez az érzés. Hirtelen felindultságában az ablakhoz ment, és onnan nézett vissza rá. Mennek a világok a templomba, jutott eszébe, amit egy régi faluban hallott, ettől csillapodott benne a feszültség. Megpróbálta felidézni az idős asszonyt, de csak a mondat maradt meg és a derű, egy kósza érzés, ahogy göcögve nevet később az a gömbszerű asszony, mikor arról mesél, reggelente négykézláb mászik ki a klozetra. Ő már hajnalban hiába kel fel, a lakásban a hűtőn kívül nem mozdul semmi, éjszaka megáll az élet, jobb azt nem hallgatni. Jobb hagyni magában, minek meglesni a távozókat. Eddig jutott bölcsesség híján. És nevet. A kötött szoknya felett nejlonból az otthonka, alatta harsogó színű felső, viszkózból, villan be a szó, de maga sem érti, mit is jelent. Csúszós volt, az kívülről is látszott rajta, akkor még nem gondolta, hogy valaha ölelgetni fogja azt a nőt.

A buszról, amivel naponta dolgozni járt, a második kanyar után látta minden reggel a tető nélküli házakat. Egy összeroskadt tetejű templom, mellette egy ugyanolyan családi ház. A mestergerendák részegen támaszkodtak a falaknak, őszintén rácsodálkozott, az hogy lehet, hogy az utcafront felől a kapufal egyenesen áll, míg a templom valamennyi oldala eltévesztette az ég felé vett irányt. Gyom nőtte be az oltárt, térdig gázolt Krisztus is a fűben, azonmód, ahogy felfeszítették. Tavasszal volt a hívek padjai között hóvirág, kökörcsin, a naposabb oldalon, a keresztút alatt a nárciszok. Nyáron kiégett minden, nem járt senki locsolni, a környező házakban lakók elfordították a fejüket reggel és este kezükben a slaggal, imádkozás közben pedig azzal hitegették magukat, ezt még az isten sem várhatja el. Így száradt a templom, így lett egyre dúsabb a fű a kertekben. Ősszel és télen könnyebb volt a lelkiismeret, a fákról ugyanúgy hullott a levél, a nyárfavattára nem emlékezett senki, csalódottan gereblyézték a szentjánoskenyér terméseit, ami zörögve borította be az egész utcát. Feltartóztathatatlanul közeledett a tél. Volt, aki órákat töltött az ablakban a fákat nézve, hátha megőrizhet valamit abból, ami lát, de ezek az emberek voltak azok, akik a legfájdalmasabban élték meg a tél okozta hiányt: sötét hajnalok tapogatózásai után hunyorogva köptek a tükörre, hogy nem emlékeznek semmire. Se a lombra, se a platánok sugdolózásaira. És ha ezekre sem, akkor másra minek.

A tél arra volt jó, hogy elfelejtsenek gondolkodni, a hidegben összeszűkült ereket hiába tágították pálinkával, hiába tartották a tűz felé az átfagyott ujjakat, a kézfej egyre szederjesebb és foltosabb lett évről évre. Hiába dörzsölték, dugdosták, mint a virághagymákat a földbe, nem jött megváltás. Maradt a kesztyű, aztán az is elkopott, maradt a folt, mintha a teremtő maga számolna vissza az emberen az ujjlenyomatokkal. Aztán mikor körbetapogatta az összes végtagot, el lehetett köszönni egymástól. Ettől rettegtek, ezért bújtak össze éjszakánként a nők és a férfiak, áthazudták az álmok idejét, hogy aztán kilenc hónappal később a hasas testű asszonyok a föld felé nehezedhessenek, miközben a szentjánoskenyér terméseit seprik halomba. A teremtő érintése miatt persze nem volt mit rejtegetni. Ezt kellett volna megérteniük, hogy attól, hogy percre beosztották önmaguk és egymás idejét, még az időben éltek. Csak a múltban és a jövőben bolyongtak, hátha elfeledkezik róluk a halál, vagy félrebeszél. Ezért volt minden. A haláltól való folyamatos rettegésben elfeledkeztek a magokról. A kertekben viszont a hűvös márciusnak hála duzzadt, növekedett a paprika, a paradicsom és a kukorica is, aztán megrepedt a mag külső burka, és erőtől duzzadva tört a fény felé. A szőlőt úgy metszették a férfiak, mintha abból túl sok lenne, a kacsos ágakat vadul tépték ki egymásból. A gyerekek másnap riadtan szedegették össze az elhullott gallyakat, nem tudták megfogalmazni, csak erősen érezték, amit apa tett, az valami ellen való. Mélyről, ám annál erősebben tört fel belőlük a sóhaj, hogy nem lesz mit összehúzni a fejük felett. A kitakart égre onnantól kezdve nem mertek felpillantani, cinkosnak és vétkesnek érezték magukat, hiába dúsultak júniusra a tőke levelei. Teltek az évek, és az imádságoskönyv hátsó lapjai közül élettelenül peregtek ki az apró gallyak.

Feltartóztathatatlanul közeledett. A nehézkes test alatt nyögtek a lépcső fokai, patinás falépcsők voltak, százéves ház évszázados emlékei, tömör fenyőből ácsolva. A szíve a torkában lüktetett, évek óta készült ide, a fordulóban viszont megrémült, mikor felismerte a beléhasító új érzést, hogy ő ezt nem akarja. Az elmúlt harminchárom év zajongása, a zsibongó élet és a csönd, amit ők ketten együtt megéltek, egymástól távol, mindenre választ adott. Elkáromkodta magát, ahogy összeszorult a szíve, megváltoztam, dörmögte az orra alá, és egyszerűen nincs feltehető kérdés, nincs megfogalmazható mondat, mert tudnak egymásról mindent ők ketten. Ennyi év kellett ahhoz, hogy ezt kimondhassa, ezért volt valamennyi álmatlan éjszaka, az összes magában fogalmazott, átírt és jelképesen összegyűrt levél. Tételesen tudta sorolni az életeseményeket, mint az osztálytalálkozókon volt szokás, kormányok váltották és követték egymást, toporgott és fellendült, aztán zuhanni kezdett az ország, amiben élt, és amitől egy idő után annyira undorodott, hogy inkább el sem ment, hiába készült rá éveken át, hagyta a fenébe az egészet. Minden évszak úgy telt, hogy ezekre a lépcsőkre gondolt, minden időben várakozott a közeledő önmagára, hitte, mert akarta hinni, hogy nem tart más irányba, aki felé ő évek óta lépéseket tett magában.

De most nem tud semmit. Csak azt tudja, nem is tudja, mint inkább a teste diktálja bénultan, hogy meg kell állni, egyszerűen nem megy tovább, és még csak nem is kudarc, mert a lépések lettek súlytalanok. Életében először jelen van. Ebben a lépcsőfordulóban sűrűsödik össze a tér és az idő, és megfogalmazhatatlan, de igaz, hogy kiveti őt magából.

Visszafordult. Ha az életnek lenne regényessége, minthogy nincs, éppen akkor fordult volna vissza, mikor a korláton átlendült a test. De semmi ilyesmi nem történt. A puffanást nem hallotta meg, a lépcsőházból is a másik irányba indult, a hallókészülék kihagyhatott, süket maradt a pillanatra megint. Nincs magyarázat, mert kérdéseket sem lehet feltenni. Egyszerűen így történt. A nyugtalanság emberi érzés, a teljesség hiánya. Ez a két férfi békét talált abban, ahogy elsétált egymás mellett. Az egyik, aki átlendült, meg a másik, aki kisétált. A ház, mindezt látva, érzéketlenül, mészkőtéglákkal meredt rájuk hűvösen, egy fiatalasszony a gyerekét tolta, hosszában sétált át a házzal párhuzamosan. A férfi lassúakat és könnyűeket lépett. Ahogy a nadrág gyűrődött és simult, úgy szitálta ki magából a felhős eget. Egyszerűen itt volt a vége, és ami utána következett, arra nem vonatkozott a régi idő, a hajdani tér. Elfelejtette, hogy. Elfelejtett mindent.