Antalík József versei

Kí­sé­rőm

Hos­­szú él­tem zord al­ko­nyán
Kí­sé­rőm a fá­jó ma­gány.
Mint za­rán­dok, lan­ka­dat­lan,
Ki­tar­tó­an jár nyo­mom­ban.

Hí­ven kö­vet min­den úton,
S véd­ve ölel, ha bánkódom.
Mint­hogy ke­zét nem fog­ha­tom,
Ke­gyes zsar­nok ő tol­la­mon.

Re­mény már nem he­vít en­gem,
Sze­rel­me­met már nem zen­gem.
Lan­tom né­ma, nem száll da­lom,
El­hal ár­va, zárt aj­ka­mon.

Bi­lincs­be ver mély fáj­dal­mam,
El­né­mít bús ma­gá­nyom­ban.
Hall­ga­tok, s e ne­héz csend­ben
Csak te­ró­lad be­szél szí­vem.

Az em­lé­kek

Em­lé­ke­ink köd­be ­szőt­ten,
Csip­kés, li­la szem­fe­dő­ben,
Min­dig mes­­szebb s egy­re szeb­ben,
Me­rül­nek a fe­le­dés­ben.

Em­lék le­szünk, az­zá vá­lunk,
Szép csen­de­sen to­vább­ál­lunk.
Mind tá­vo­labb, ész­re­vét­len’,
El­tű­nünk a fe­le­dés­ben.

Va­jon ho­vá?

Hó­me­ző­ben,
Köd­be­ szőt­ten,
Fa­ke­reszt áll
Fa­gyott-bé­nán.

Lenn, tö­vé­ben,
Út­ra ké­szen,
El­unt jár­kál
A vén ha­lál.

Mes­­sze tá­vol,
Hó­buc­ká­kon,
Köd buk­dá­csol
Meg egy ván­dor.

Ke­reszt­út­nál
Fél­ve meg­áll,
Ti­peg téb­láb,
Mer­re to­vább?

Hos­­szú utad
Most meg­sza­kad.
Vá­rok itt rád,
Ütött órád.

S együtt ket­ten,
Kéz a kéz­ben,
To­va­sé­tál
Ván­dor s ha­lál.

Túl a sí­ron
Szö­vöm ál­mom,
Nyo­szo­lyá­mon
 Jöt­töd vá­rom.

        Holt sze­rel­mem
        Nem fe­led­lek,
        Vég­te­len­ben
        Meg­ke­res­lek.

Ap­ró por­szem
Szál­lok úr­ban,
Míg ked­ve­sem
Meg nem le­lem.

Az­tán újon
Együtt vá­gyunk,
S nyo­szo­lyán­kon
Sző­jük ál­munk.

Va­jon ho­vá?
 

Nyo­szo­lyán­kon

El­ső sze­rel­münk

        Ta­vas­­szal his­­szük: mi egy­más­ra vár­tunk.
        Bo­lyon­gunk együtt, lán­gol a vá­gyunk.
        Te vagy az ál­mom, amely hoz­zád lán­col,
        Gyö­nyör s fáj­da­lom, men­­nyek és po­kol.

        For­ró nyár után er­nyed sze­rel­münk,
        Ván­szo­rog csu­pán, li­heg­ve mel­let­tünk.
        Fél­ve kér­dez­zük: mondd, sze­retsz-e még?
        De már érez­zük: jön, kö­ze­leg a vég.

        Ál­tat­juk egy­mást, hogy lo­bog a vá­gyunk,
        S csó­kol­va egy­mást bú­csúnk­ra vá­runk.
        Va­dul öle­lünk, de hi­deg szí­vünk­ben
        Fá­zik sze­rel­münk, s meg­der­med min­den.

        Le­haj­lik fe­jünk, szín­lel­ni ne­héz,
        S csend­ben el­me­gyünk, en­­nyi az egész.
        Is­mét űz szí­vünk, s ál­mo­kat ker­ge­tünk,
        Té­ged ke­re­sünk el­ső sze­rel­münk.