Grendel Lajos: Bukott angyalok (regényrészlet)

17.

Lőrinc bizonyára tudta, hogy a lélek és a test, pontosabban és kicsit fellengzősen szólva, a szellem és a matéria egy ponton túl visszavonhatatlanul különválik, mert a matéria (a test) sérülékeny – elvégre porból vagy és porrá leszel – míg a szellemnek nincs körvonala. Láthatatlan, mint a levegő. De levegő nélkül nincs élet, miként a szellem nélkül sincs élet. Ezt persze jól kifundálta Lőrinc – az elbeszélő inkább hallgatott. Lőrinc görcsös magánbeszéde tulajdonképpen önmaga mentségéül is szolgált, hogy, tudniillik, nem árult el senkit, még a besúgóknak is túljárt az eszén. Legalábbis így hitte még néhány évvel ezelőtt. Mostanra azonban megváltozott a véleménye, s már nem volt olyan biztos a fenenagy ártatlanságáról. Ezt mondta azon a párizsi éjszakán:
– Lehet, hogy teljes egészében csődöt mondtam, csak borzasztóan nehéz ezt beismerni.

A meg nem alkuvók dicséretéből nem kért, mert a helyzet 1989 késő őszén teljesen megváltozott, bár őt kihagyták – legalábbis Lőrinc állítása szerint. Talán mégsem volt egészen megbízható? Lőrinc egy darabig elhitette magával, hogy Janákék jobbnak látták tartalékolni, magyarán, a meccsben nem vett részt, kispadon ült, mert Janákék jobbnak látták a régi, kipróbált káderekhez fordulni. Aztán egy-két év múltán sorra lelepleződtek az úgynevezett titkos ügynökök, akiknek a feleségeik sem tudták, hogy titkos ügynökök. Kisebb baj támadt belőle, de hamar elült a botrány. Lőrinc kimaradt belőle, mert a kispadon ült, nem vett részt a nagy játszmában. Tulajdonképpen szerencséje volt, mert nem gyanakodott senki rá, még az apósa sem. De hamarosan a lelkiismeretével lettek problémák. Illetve ez is csak később, úgy négy-öt évvel későbben. Akkor, amikor rájött, hogy a bűn nem múlt el. Akkor, amikor rájött, hogy egy meggondolatlan lépést nem lehet visszacsinálni, és hiába tekinti most áldozatnak magát, mert a közvélemény, ha megtudja, úgyis megbélyegzi, mint ahogy a prostituáltakat megbélyegezték a középkorban.

Persze, másfelől, az elmúlt rezsim összeroppanása segített is neki, mindenekelőtt a kikapaszkodásban a gödörből, amelyet a gyávasága okozott. A decemberi napokban úgy érezte magát, mint akiről egy hatalmas szikla esett le. Megszűnt a titkosrendőrség, jobban mondva legalábbis átalakult, még ha az, hogy jobbá, nem is felelt meg teljesen a valóságnak, mert néhányuknak a hajuk szála sem görbült. De Janákot leváltották, és nyugdíjba küldték. Egyszer, a következő év júniusában, az első szabad választások alkalmával a választási bizottságban fölfedezte azt az embert, aki őt egy évvel ezelőtt Ligetfalura szállította. Ez, enyhén szólva, megdöbbentette. De aztán túltette magát rajta, elvégre a kommunizmus megszűnt, és szabad világ jött. Lőrincnek különös viszonya volt a szabadsághoz: örült is neki, meg félt is tőle. Lecsupaszítva érezte magát, mint valami birka, amelyet megfosztottak a gyapjától. Ugyanakkor új életet kezdhetett, a titkosrendőrségtől immár függetlent. És ez az egész szinte egyik napról a másikra következett be. Lőrinc, mint sokan mások, már beletörődött abba, hogy a kommunista rezsim végigkíséri, mint napközben, fényes nappal az árnyéka. Már megtanult hazudni, már megtanult csalni – mert a Tocsek-ügy nem volt más, csak csalás és hazugság. Janák, mint egy nyájas ördög, rávette a besúgásra, és a besúgást hazafias cselekedetnek állította be. Ő persze nem hitt a hazafias cselekedetnek, de úgy mutatta, hogy hisz benne. Tehát csaló volt. Hazug volt. Mindennek tetejében még önmagát is becsapta. Ezt volt a legnehezebb elviselni. Legszívesebben szembeköpte volna magát. De a kommunizmus összeomlása váratlanul új helyzetet teremtett. Mintha a pap – persze szimbolikusan mondva – megbocsátotta volna valamennyi vétkét, és most valóban új életet kezdhet. Most már ártatlan volt, mint egy ma született bárány. Persze az, hogy besúgó volt, ott volt a háttérben, ezt nem lehetett kiirtani, ezzel együtt kellett élnie a haláláig. Úgyhogy az ártatlanság nem volt egészen ártatlanság, ahogy a ma született bárány sem volt bárány, hanem birka volt, amelynek a ma született bárány címe kijárt, ha az ember behunyta a fél szemét.

Tocseket viszont a változás egyáltalán nem érintette, legalábbis Lőrinc szerint, úgy tett, mintha színházban volna, és azt gondolta, boldogok, akik a történelemben élnek, de ő már túljutott a történelmen és a történeteken. Színházban ült – képletesen –, és rendkívüli módon szórakoztatta, hogy a drámai szituáció egyszer csak váratlanul átfordul vígjátékba, mi több, groteszkbe. Tulajdonképpen semmit sem tett. Ült a szobájában, miközben kint, viharos sebességgel, egyik napról a másikra megváltozott a klíma. Ült a szobájában, és sakkozott. A Szicíliai megnyitás és a Caro-Kann védelem izgatta föl leginkább, de az Aljechin-védelem sem volt az utolsó, bár az Aljechin-védelmet a rendszerváltás idején kissé elhanyagolta. Partner nélkül sakkozott, egymaga. Vera szerint volt valami nem normális az apjában. De csak az utóbbi időben, ahogy kezdett öregedni. Tocsek, hogy úgy mondjam, átaludta a rendszerváltást vagy minek nevezzem, állapította meg Lőrinc. Mondhatni, nem törődött vele, pedig Vera lelkes volt, mint egy kisiskolás gyerek.

– Hja! Ez már nem érdekel – mondta Tocsek. – Már túlságosan öreg vagyok. Te fiatal vagy – mondta Verának. – Bár, hogy úgy mondjam, én fiatalabb koromban is némileg szkeptikus voltam. Nem tudtam igazán lelkesedni. Persze, az is lehet, hogy csak én látom így. Egy öregember, ha szabad ezt mondanom, egészen másként néz a fiatalkorára…
– Miért? Hogy néz a fiatalkorára – kérdezte Vera.
– Vegyes érzésekkel. Ami elmúlt, az végérvényesen elmúlt. Nem lehet visszahozni. Meg kell, hogy mondjam, zavarban vagyok a fiatalkoromat illetően.
– Hogyhogy zavarban?
– Mindig azt érzem, hogy az a fiatalember, aki én voltam, tulajdonképpen nem is én voltam. A marximus-leninizmus szelleme? Ugyan már. Álomban éltem.
– És ezt megmondtad Antinak is?
– Nem – felelte Tocsek. – Túlságosan szégyelltem volna. Meg egy kicsit hiú is voltam. Beismerni a tévedést? Egy egész élet tévedését? Hát azt nem…

Szóval Lőrinc bizonyos dolgokat látott, de nem úgy fogta fel azokat, ahogy egy talpig becsületes ember felfogta volna, gondolta az elbeszélő. Mi az, hogy nem volt talpig becsületes? Talán jobb lett volna, ha a talpig becsületes helyett azt mondja, hogy behunyta a fél szemét. Lőrinc boldog volt, ha szabad ezt a kifejezést használnia. Először az életében volt boldog, mert már nem kellett besúgnia, mert már azt mondhatta, amit akart, és egyáltalán: valahogy visszatértek azok a napok, amikor még felhőtlenül boldog volt Verával. Új szakasz kezdődött az életében? Az elbeszélő megpróbálta átélni azt, amit Lőrincnél tapasztalt, nevezetesen, a rendszerváltozás utáni újrakezdést. Mert a rendszerváltozás és az újrakezdés szorosan összefonódott – a társadalom hatott az egyénre és az egyén a társadalomra, hogy helyesen fejezze ki magát. Azelőtt egy üvegkalitkából nézte a világot – benne is volt, meg nem is –, és ez az üvegkalitka összetört, darabjaira hullott. Valaha minden irányban üvegfal volt – amikor bátor cselekedetre szánta volna el magát, rögtön üvegfalba ütközött. Nos, állapította meg, ez az üvegfal most már nem létezik.

Lőrinc a kommunizmus bukása iránti örömét kihasználta, ahogyan tudta. Végre szabadon utazhatott, méghozzá Verával és a kis Verával. Bejárták a napos Görögországot, az esős Párizst, a szeles Londont és a skandináv országokat, ahol minden alkoholmámorban úszik – no nem Svédországban és Norvégiában, hanem az Északi-tengeren, ahol a whiskyt adómentesen árulják, vagyis jóval olcsóbban, mint a szárazföldön. Tulajdonképpen megkésett nászútra mentek. Az igazi nászútra, amiről oly sokat álmodtak – és persze hiába álmodtak oly sokáig. De az elbeszélő is különösen érezte magát, mint általában a legtöbb ember, akit a hirtelen „levegőváltozás” megrészegített, mint amikor egy hosszú, éjszakai borozás után egy pincében feljön az ember a hajnali friss levegőre, és megszédül. Az elbeszélő is érezte az alkalmat, hogy újrakezdje az életet, hiszen alig múlt negyvenéves. Ő is titokban azt remélte, hogy el kell feledni a múltat, mint Lőrinc, habár a múlt számára egészen más jelentőséggel bírt, mint Lőrinc számára, akire a múlt hínárként csavarodott. És mégis… Valahogy a diktatúra egyenlőségjelet tett az elbeszélő és Lőrinc közé. Az elnyomás közös volt, bár az elnyomás eszközei különbözőek. Az elbeszélőt nem etették meg mindenféle maszlaggal, nem etették meg azzal, hogy a reformjövőt szolgálja. Egyszerűen figyelték őt, de a durvább eszközöktől megmentette az óvatossága. Nos, az elbeszélő sem ma született kis bárány volt.

A bűn és az áldozat egy új perspektívából merült fel. Mondhatni a bűn és az áldozat zárójelbe tevődött néhány hónapra vagy legföljebb egy-két évre. Mert az 1989-es esztendővel nem íródott új történelem, bárhogy is hitte az elbeszélő és Lőrinc. 1990-nel 1988 folytatódott másképpen, csak egy megszakítással, ami 1989 novemberében jött be, és az olyan rafinált embereket is megtévesztette, mint az elbeszélő és Lőrinc. A kilencvenes évek elejére úgy emlékszik az elbeszélő, mint egyfajta súlytalanságra, vagyis, no hogy mondja, egyfajta szabadságra, amely, másfelől, mint a szirének hangja, elbűvölte őt – vagyis hamis volt. De ezt nem egészen tudatosította addig a pillanatig, amíg Mečiar és kompániája nem ragadták magukhoz a hatalmat. Jóleső érzés volt a szabadságban fürödni, ez tagadhatatlan. A szabadságban, amelyet hosszú évtizedek óta hiányoltak, a szabadságban, amely, egyesek úgy vélték, nem is létezik, csak az emberi fantázia szüleménye. És mégis, akár van, akár az emberi fantázia szüleménye – megmutatkozott mint alternatíva. Lehet, hogy csak délibáb volt? De hát nem kellett hazudni többé. Legalábbis az emberek többségének. Aki hazudott, az a múltat hazudta le, a múltat, amelyben mindenféle disznóságokat is csinált. De ezek kevesebben voltak, mint általában az ember feltételezné róluk. Az elbeszélő, annyi év után, hajlamos arra, hogy a szabadságot az emberi fantázia szüleményének nevezze, de ez az úgynevezett szülemény a kilencvenes évek elején nagyon is „formát” kapott. Az elbeszélő majdnem elhitte, hogy a szabadság valódi érték, és nem az ő rögeszméje. Ebben az összefüggésben került a bűn és áldozat tulajdonképpen a történelmen kívülre. Micsoda illúzió volt! Az elbeszélő még ma is szégyelli magát, hogy felült ennek az illúziónak.

Nos hát, mondta Lőrinc nem kis rosszindulattal, egészen váratlan események történtek, amelyek az 1989-es változással voltak összefüggésben. Ha 1989-ben nem megy végbe a változás és minden marad a régiben, nem került volna sor Janák és Tocsek találkozójára sem. Minden megy a maga útján, ahogy a „kommunizmusban írva vagyon”. De hát a történelem irracionálisan működik. Jobban mondva nagyon is racionálisan, vagyis nem az egyes ember akarata szerint, hanem, mondjuk, az Isten akarata szerint, az Istené szerint, amely nem létezik ugyebár, mondta Lőrinc. Akkor van fölfordulás, amikor az emberek többsége nem számít rá. Lőrinc gonoszul meg is jegyezte: amit az ember irracionálisnak tart, az, hogy úgy mondja: isteni szempontból, nagyon is racionális. Vagyis hát, így vagy úgy, Janáknak és Tocseknek még egy utolsó találkozására sor került. 1990 nyarán. A Tocsek számára legváratlanabb időpontban. Rekkenő nyári nap volt, minden szobában le volt húzva a redőny, Tocsek egy szál gatyában is olyan forrónak érezte a hőséget, hogy minden órában lezuhanyozott. Egyszer csak csöngettek. Abban biztos volt, hogy nem a fia lesz. Vera pedig Lőrinccel az Égei-tengernél voltak, majdnem ezer kilométerre innen. Kinyitotta az ajtót, és majdhogynem elájult. Janák volt az, kissé megöregedve és lefogyva. Annyit mondott bevezetőképpen:
– Engem is utolért a sors. Tavaly nyugdíjba küldtek. Már nem kellek nekik.

Tocsek sejtette, hogy ki az a „nekik”. Beengedte.
– Nyugodtan levetkőzhetsz. Egy gatyában is elbeszélgethetünk. Elvégre nyugdíjasok vagyunk, vagy mi a fene.
Janák elvörösödött.
– Most gúnyolódsz, vagy te tényleg megőrültél.
– Te, hogy úgy mondjam, mindenütt otthon vagy – mondta Tocsek gúnyosan. – Jobban mondva, voltál. Nem tudom, hogy mi a helyzet most. De esküszöm, hogy jóval nagyobb nyugdíjat kapsz, mint én. Úgyhogy ne panaszkodj. Helyezd magad kényelembe, én, ha megbocsátasz, gatyában foglak hallgatni. Mert először is, nagyon meleg van. Másodszor is, már egyenlők vagyunk. Semmi  szükség ránk, hogy úgy mondjam, az emberiségnek. Mi már rozsdás kacatok vagyunk. Úgyhogy, üdvözöllek a pokol fenekén. Nincs itt semmi tűz, semmi kín. Az emberek lassan megfeledkeznek rólunk. És ez, hogy úgy mondjam, nagyszerű.

18.

Tehát a moralitás egyfajta betegsége az embernek, kérdezte Lőrinc, s rögtön meg is válaszolta. Én például nem hiszek Istenben. Se úgy, mint Tocsek, se úgy, mint Tóni. És mégis vannak kérdések, amelyeket amorálisnak tartok, és csípőből elutasítom őket. Vajon nem ellentmondás ez? A kereszténység erősebb, mint a keresztény hit? Nem hiszek Istenben, de a moralitásomnál fogva keresztény vagyok? Bonyolult kérdések sora, amelyekre nem tudok válaszolni. Lőrinc tulajdonképpen bevezetésnek szánta ahhoz, amit most mondani akart. A Janák és Tocsek közötti különbségről volt szó. Attól, hogy ez megoldhatatlan. Pedig milyen jól indult, mondjuk ötven éve, a barátságuk. A barátságuk, amelyből semmi nem lett? Még ez is kérdés. Ha Janák és Tocsek kapcsolatára nézünk, folytatta Lőrinc, csupa megválaszolatlan kérdésbe ütközünk.

– Mindent, amit én elmondok, csupán hozzávetőlegesen igaz – mondta Lőrinc. – Egyrészt, azóta eltelt egy kis idő. Sok mindent elfelejtettem, de sok minden megmaradt az emlékezetemben. Azonkívül Tocsek emlékeire hagyatkozom. Arról, amit Tocsek nem sokkal Vera halála után elmondott nekem. Vagyis így vagy úgy, de másodlagosak az információim.
– Jó – mondta az elbeszélő. – Tehát 1990 nyarán váratlanul meglátogatta Janák Tocsekot. De mi történt azután? És főleg, mi volt az oka, hogy Janák látogatására sor került? Mert azt nem hiszem, hogy nyugdíjasként unta magát.
– Nem, azt határozottan nem. Lelkiismeret-furdalása lett volna? Azt sem hiszem. Talán kibeszélni szeretett volna valamit, ami csak Tocsekre és Janákra tartozik.
– Valaha jó barátok voltak. Aztán megváltozott minden. Ha nem is ellenségek lettek, de majdnem ellenségek.
– Nem – mondta Lőrinc. – Valami közös volt bennük. Mondjuk a fiatalságuk. Az eszme, amelyben olyan vakon hittek.
Már-már azt mondta Lőrinc, hogy az alkalmazkodás az eszméhez, amelyről bebizonyosodott, hogy az irányította őket, és nem ők az eszmét. Előbb-utóbb rá kellett jönniük, hogy becsapták őket. Előbb Janák, mikor börtönbe került, majd hatvannyolc után Tocsek is. Tocsek viszont nem bocsátotta meg, hogy Janák magas álláshoz jutott, és tettette, hogy hisz még az eszmében. Ezt ezen a találkozójukon rögtön odavágta Janáknak:
– Ha már nem hittél a kommunizmusban, mért tettél úgy, hogy hiszel benne.
No most Lőrinc szerint Janák nem rögtön vágta rá a választ. Elgondolkodott? De min? Persze a válasz készen volt, csak kényelmetlen volt neki kimondania.
– Hittem benne, de nem úgy, ahogy az ötvenes évek elején. Akkor végtelenül naiv voltam. Azt hittem, hogy ripsz-ropsz, már itt a kommunizmus. Holott a kommunizmus csupán egy eszme. Egy eszme, amit meg kell valósítani. Ez pedig sok generációt követel meg. Egy végtelen számú generációt. A kommunizmus legalább olyan messze van, mint az Isten.
– Vagyis tulajdonképpen nincsen. Ezt akartad mondani?
– Van. Csak irtózatosan messze van.
– Ne halandzsázz! Olyan messze van, hogy nincsen. Ezért kellett annyi embert feláldozni? A semmiért? Az igazi erkölcsiség nevében?
Persze Lőrinc túlzásnak tartotta Tocsek haragját, főleg az igazi erkölcsiség nevében. Ez a túlzás jól kifejezte Tocsek ellentmondásosságát, ha úgy tetszik, kétszínűségét, de ezt azért nem mondaná… Nem. Tocsek ellentmondásos volt, de amióta ismerte Lőrinc, sohasem volt kétszínű abban az értelemben, hogy kétszínűnek lenni annyi, mint nemet mondani és ugyanakkor igent gondolni. Nem, ellentmondásos volt, de nem volt kétszínű. Ez az „igazi erkölcsösség” valahogy nem illett Tocsek szájába. Túl patetikusnak hangzott. Ezt Janák rögtön észrevette.
– És az igazi erkölcsiség, az micsoda? Talán egy főpap beszél belőled a tizenhetedik század elejéről? Egy főpap, aki titokban vétkezik, csak senki ne tudja meg?
– Példának hoztam fel – mondta visszavonulót fújva Tocsek.
– Hát igen. Jó példa. Valahogy ezen gondolkodtam én is.
– Na látod. És a végeredmény?
– Nincs végeredmény. Hiszek a kommunizmusban, mert ha nem hinnék, körülöttem összeomlana a világ. Nem lenne értelme az életemnek. Cinikus lennék és nihilista.
– Elég cinikus vagy és nihilista. A kommunizmus csak álca… Képmutatás.
– Nem – mondta Janák. – Pozsony visszavonhatatlanul szlovák lett. És ez elég, ha távolról sem az igazi. A kommunizmus bukott rendszer. De Pozsony szlovák lett.
– Aha. Szóval nacionalista vagy.
– Ha úgy tetszik, nacionalista vagyok. Ez nézőpont kérdése. Szóval ha nacionalista vagyok, és ezt te mondod, tulajdonképpen te is nacionalista vagy.
– Hát persze hogy, én viszont magyar nacionalista. De hát két nacionalista, akik, úgymond, a legellenségesebb viszonyban vannak egymással, szóval két nacionalista hogy fér meg egymással?
– Ja – nevette el magát Janák. – Ez egy újabb ellentmondás. Mi, úgy látszik, ellentmondások sorából épültünk fel – tette hozzá némi cinizmussal.

De nem Janák cinizmusától, hanem a történelmi pillanat tragikus és heroikus voltától rázta meg a hideg Lőrincet. Talán olyan nagy pillanat volt ez, hogy még Janák és Tocsek is elvesztette a fejét? Lőrinc később született, egy egészen más világban, amelyre egyre inkább a meggazdagodás és a viszonylagos jólét nyomta rá a bélyegét, holott ez is kommunizmus volt, csak másfajta. A kommunizmus egyre inkább csak lepel volt. Az ügyes meggazdagodás leple. Ha az ember befogta a száját és nem tiltakozott a sovány üzleti kínálat miatt, negyven- vagy ötvenéves korára megszedhette magát valamelyest. Ezt Lőrinc a szüleitől tanulta. Azt, hogy jó rabszolgának lenni, ha békén hagynak.

De Janák és Tocsek korábban születtek és vérzivatarból jöttek. Ők a háborúból jöttek, talán ezért is volt annyi illúzió a fejükben, és az illúziók közt a leggroteszkebb, hogy új világot építhetnek föl. Minden embert belöknek a világba, morfondírozott Lőrinc – attól függ, hogy szerencséje van-e az embernek, vagy szerencsétlensége. Janák és Tocsek szerencsétlen korban születtek, mondta Lőrinc, de nem ők tehettek róla. Én már valamivel szerencsésebb korban születtem, de én sem tehetek róla. És az, hogy szerencsésebb korban születtem, egyáltalán nem jelenti azt, hogy kiválóbb vagyok a szerencsétlen korban születetteknél. Janák és Tocsek bizonyos értelemben sokkal kiválóbbak voltak, mint én, mondta Lőrinc. Én, aki egy puhány voltam, és a legkisebb akadályra – ha úgy tetszik – megadtam magam. Janáknak és Tocseknek volt valami karizmája. De én? Mit mondjak én? Se bátorság, se karizma.

Szóval Tocsek föltette a nagy kérdést. Azt mondta:
– Se kiköpni, se lenyelni nem tudom évtizedek óta.
Janákot ez a kijelentés zavarba hozta, egy pillanatra nem is tudta, hogy mire célzott Tocsek. De aztán fokozatosan megvilágosodott előtte. Mert azt mondta Tocsek:
– Tizenhat és tizenhét éves srácokat – ráadásul béke volt már – szóval agyonlőni, ez nem megy a fejembe. Hiszen még csak pozsonyiak sem voltak. Megúszták a háborút. Ez megbocsáthatatlan.
Ezt mondta Tocsek Janáknak a szemébe. Legalábbis így beszélte el Lőrinc az elbeszélőnek. És Lőrinc igazat mondott vagy féligazságot, egyre megy. Mert megtörtént az eset. Tehát Lőrinc igazat mondott azzal a feltétellel, hogy Tocsek szavait ismételte el. Minden, amit most mondok, Tocsek szava, ismételte meg az elbeszélőnek Lőrinc. Ami, állítólag, így történt. Ugyanis Janák megkérdezte:
– Régen volt – mondta Janák. – A legjobban teszed, ha elfelejted.
– De nem lehet elfelejteni.
– Most bosszút akarsz állni?
– Bosszút – mondta elgondolkodva Tocsek. – Bosszút állni nincs kiért. De tegyünk különbséget a bosszú és az igazságtevés között. Az igazságtevés még nem bosszú. Igazságot kell tenni. Aztán megnyugszom… Talán.
– Az igazságtevés – és Janák csöndben nevetett. – Az igazság egy fantom. Csak a politikusok használják, mert eladható lesz az áru, amit kínálnak. És az olyan tökfejek, mint te vagy. Az igazság, ha úgy tetszik, változik. Ma igazság, holnap hazugság. Ezért mondom, hogy fantom. Nincs igazság.
– De a keresztényi értelemben van.
– Mondtam, hogy te keresztény vagy, hiába az egykor volt párttagság. A legnagyobb baj az, hogy a kommunizmus is elbukott. Vagy talán mégsem? Nos, ezt nem tudom megmondani, és öreg is vagyok hozzá.
Tocsek azonban kiadta minden dühét.
– Azt mondtad, hogy a szlovák nemzeti felkelésben harcoltatok. Ez rendben is van. Győztetek, ez is rendben van. De mi a csudának békében is harcolni? Ellenállók voltatok? Még ezt is elismerem.
– Bonyolult. Egyszer majd megpróbálom elmagyarázni. De nem most.
– Az ellenállókból gyilkosok lettetek. Ez az igazság.
– Majd egyszer elmagyarázom.
– Gyilkosok lettetek. Ez keresztényi magatartás. Hát Istenem, lehet, hogy keresztényi…
– Én például nem voltam ott.
– Tizenhat és tizenhét éves gyerekeket gyilkoltatok meg. Százat? Ezret? Ki tudja már megmondani ötven év után.
– Ismétlem, nem voltam ott.
– Nos, ez az, amit nem tudok lenyelni sem, meg kiköpni sem. Ez az, ami a torkomon akadt, és sajnos, így fogok elpusztulni. Hiába, hogy nem voltál ott. Tudtál róla te is. És ha tudtál róla, a hallgatásoddal támogattad a gyilkosokat.

Az elbeszélő arra gondolt, hogy Párizsnak ez az utcája, a rue de Bac a legmegfelelőbb hely a töprengésre, vajon mindez már a múlté, vagy ellenkezőleg, a rue de Bac még jobban felfedi a sebeket, mint otthon, Pozsonyban. Hiszen Lőrinc nem is volt a szereplője az 1945-ös tragédiának. Most viszont úgy átélte, mintha filmet nézett volna, és a film előbb vagy utóbb bevonja a nézőt a cselekménybe. Szóval már nem volt semleges. Ő is részt vett a filmben, holott 1945-ben nem is élt. Ó igen, a művészet titka, gondolta fanyarul az elbeszélő… Előbb csak nézed, aztán már részt veszel benne, a jót és rosszat már megkülönbözteted, és persze a jónak drukkolsz, a kezed összeszorul, a lélegzeted felgyorsul, a szíved szaporábban ver. Szóval részt veszel benne, holott, ez magától értetődő, semmi közöd hozzá. A művészet becsapása, gondolta fanyarul az elbeszélő. Lőrinc is ezt gondolta?

– Az ellenállóból gyilkosok lettetek. Nem túl erős ez? – kérdezte az elbeszélő inkább maga miatt, mint Lőrinctől. De Lőrinc válaszolt.
– Az embert, például Janákot, de más embert is megnevezhetnénk, például Tocsekot, egy hajszál választja el a gyilkolástól. A háború megváltoztatja az embert. Kivetkőzteti magából. Vagy éppen ellenkezőleg. Éppen a gyilkolásban talál magára. Lehullik a kulturális maszk, amellyel a békében, a moralitásban és a szabályozottságban – hiszen minden délben ebédelsz, minden este szórakozni mész –, szóval a szabályozottságban egyetértesz vele. A morál csupán maszk? Én nem tudok válaszolni.
– A béke vagy a háború?
– Ha a háborúban egyik pillanatról a másikra eltűnik a morális ember, akkor a morál csak kétszínű igyekezete az embernek, hogy különbnek látsszon a valóságosnál.
– Szóval nem volt gyilkos?
– Ellenkezőleg. Én is azt hiszem, hogy gyilkos volt. Azt viszont nem hiszem, hogy Tocsek ártatlan volt, mint a ma született bárány. Hm. Az egyik percben ellenálló, a másikban gyilkos. Te melyikre helyezed a hangsúlyt?
– Gyilkos és ellenálló? Talán egyenlő arányban oszlik meg mindkettő.
De Lőrinc csak hümmögött.
– Én még ebben sem vagyok biztos.