Tóth Elemér – Dolores inferni (A po­kol kín­jai)

Men­tő vij­jog, sza­lad, sza­lad,
vé­rem fo­lyik, pi­ros pa­tak.
Ezer­nyi drót. Ki­nyílt a seb?
A ron­gya­im mind vé­re­sek. Nő­vé­rek fut­nak. Or­vo­sok
kér­dez­get­nek: ki, mi va­gyok?
Ezer­nyi drót, ezer­nyi szín,
lük­tet, dü­bög ben­nem a kín.
Az­tán egy mé­szá­ros ne­kem
ug­rik, s ki­nyom­ja a be­lem.
Nem bá­nom. Föl se szis­­sze­nek.
Kö­rö­ket lá­tok, resz­ke­tek.
Vé­gül az ágy ro­han ve­lem
fo­lyo­só­kon, eme­le­ten.
Hány per­ce már? Hány nap­ja már?
Fek­vő­he­lyem ócs­ka ba­tár.
A sze­mek mind hi­deg kö­vek.
„Sze­ren­csés fic­kó az öreg!”
Az or­vos mond­ja. Hall­ga­tok.
Még szé­dü­lök. Még vak va­gyok.
Hány nap­ja már? Egy éve már!
A szí­vem vén, be­teg ma­dár.
Csak né­zek ki az ab­la­kon.
Jössz-e meg­vál­tó al­ka­lom?
Nő­vér zi­zeg ágyam fö­lött,
mé­zes mo­soly­ba öl­tö­zött.
„Most le­mo­som, hogy dél­után
csi­nos le­gyen…” Né­zek bu­tán.
Ki­nek fon­tos? Nem kér­de­zem.
Hajszálon múlt az éle­tem.
A pok­lok kín­ja sza­kadt rám.
Nem mond­ta sen­ki: Ma­radj, várj!
Nem mond­ta sen­ki – dől a vér.
„Alig­ha­nem va­la­mi ér
pat­tant meg. No de sem­mi baj!
Meg­bir­kó­zunk ve­le. Ha­jaj!”
Kint már var­jak ör­vény­le­nek.
„Juj! le­tör­tem a kör­mö­met” –
si­kolt a lány és el­sza­lad.
A se­bem­ből rőt vér fa­kad.
Rút fáj­da­lom ha­sít be­lém,
di­de­reg, fá­zik a re­mény.
A vér sza­ga, a genny sza­ga,
a rot­ha­dás bi­zal­ma­sa.
Hány nap­ja már? Egy éve már!
Lá­bam fe­lől állt a ha­lál.
Ku­tya­rá­gott – ál­mos va­gyok,
mert föl­ver­nek a haj­na­lok
mint ott­hon. Jaj!, hogy sír a szél.
Az or­vos meg be­szél, be­szél…
Nem fi­gye­lek. Ma­gam va­gyok.
El­át­koz­tak a haj­na­lok.
Az óra per­ceg, mint a szú,
te vagy az egyet­len ta­nú.
For­gok, az ágyam nyiszorog,
ér­ted nyú­lok, sem­mit fo­gok.
Mert nem vagy itt, mert nem vagy ott,
el­át­koz­tak a haj­na­lok.
Fel ké­ne kel­ni. De mi­nek?
Cso­dák­ban én már nem hi­szek.
Dol­goz­ni ké­ne. Haj­na­lok.
Va­la­hol egy ma­dár zo­kog.
En­gem si­rat ta­lán? Ta­lán…
Vagy azt, hogy el­sza­kadt a nyár?
Ab­la­kom­ba köd höm­pö­lyög,
ki­ál­ta­nék, de csak nyö­gök.
Mert nin­csen sen­ki, sen­ki már.
Fa­gyott vi­rág. De­res ha­tár.
Mon­da­nám: Gye­re, me­le­gíts!
Ér­ted nyú­lok. Ne ke­se­ríts!
Mu­tasd meg édes tit­ka­id!
De nem vagy itt, de nem vagy itt.
Az el­át­ko­zott haj­na­lok…
Va­gyok-e még vagy nem va­gyok?
Dol­goz­ni ké­ne. De mi­nek?
A szí­vem vé­sze­sen ti­peg.
A vér sza­ga, a genny sza­ga,
éle­tem be­vert ab­la­ka…
Egy éve már! Egy éve már…!
Tű­röm, já­rom a gol­go­tám…
Dol­goz­ni ké­ne. Így ke­lek.
A haj­na­lok éb­resz­te­nek
ott­hon. De itt ugyan mi­nek?
Csu­pasz va­gyok, mint a li­get
fái. De én kí­vül-be­lül.
Vén vál­la­mon sze­mé­rem ül…
Fut az idő, és dél­után
meg­ér­ke­zel. Néz­lek bu­tán.
Gyö­nyö­rű vagy, akár a nap,
be­ra­gyo­god a fa­la­kat.
Ahogy be­lépsz, az ar­co­don
át­su­han: Ez itt a po­kol?
Mert orr­ba csap a genny sza­ga,
a rot­ha­dás bű­ze ma­ga.
S mi­vel a bűz­góc én va­gyok,
ki ele­ve­nen rot­ha­dok,
ar­cod­ra lo­pod mo­so­lyod,
s ho­zott hí­re­id so­ro­lod:
„Sző­ke hí­vott, a cim­bo­rád,
Mács Jós­ka is te­le­fo­nált…” –
Köz­ben ra­kod a köny­ve­ket
fe­jem­hez, s nye­led kön­­nye­det.
„Cselényi, Tő­zsér ke­re­sett” –
eme­led rád a sze­me­det.
„Koncsol La­ci is üd­vö­zöl…”
Szin­te hal­lom a mély gö­dör
hang­ját, mely a szí­vem­be ás,
mert csu­pa-csu­pa biz­ta­tás.
„Egy éve már…” – mon­do­ga­tod.
„Ki­nyit­ha­tod az ab­la­kot…” –
fe­le­lem én a ke­ze­det
szo­ron­gat­va: pu­ha, me­leg…
A te­kin­te­ted föl­ra­gyog,
em­lé­kek út­ján an­da­log.
Akár­csak én. Fa­gyott vi­rág.
Jön ránk a tél, fa­gyot ki­ált!
Ücsö­rögsz, va­gyunk, hall­ga­tunk.
Alud­nék – de nem al­ha­tunk.
Az er­ké­lyen egy kis ve­réb
ve­ri a csen­det szer­te­szét…
Elmégy. „Hol­nap új­ra jö­vök” –
mon­dod s mo­sol­­lyal ön­tö­zöd
a ke­se­rűt – hi­á­nyo­dat.
Be­haj­lik rám az al­ko­nyat.
Egy éve már. Egy éve már!
Tű­röm, já­rom a gol­go­tám.
Elmégy. A lép­ted ott ko­pog
a fo­lyo­só öreg, ko­pott
li­nó­le­u­mán. Hall­ga­tom,
és örü­lök a dal­la­mon,
ame­lyet kipp-kopp lép­te­id
tá­vo­zó­ban idéz­nek itt.
Men­nék ve­led, de nem le­het.
Nő­vér szív­ja a vé­re­met.
El­száll be­lő­lem az öröm,
az ágyam lett a bör­tö­nöm.
Hány nap­ja már? Egy éve már!
A szí­vem ös­­sze­vis­­sza jár…
Öt or­vos jön, és mind mo­rog,
akár a rossz ko­mon­do­rok.
Né­zik, né­zik a se­be­met…
Nem szól­nak – csak hümmentenek.
A vér sza­ga, a genny sza­ga,
éle­tem be­vert ab­la­ka.
Hány nap­ja már? Egy éve már!
Tűröm, járom a gol­go­tám.
Var­jak sír­nak. De­res ha­tár.
Fa­gyott vi­rág. Ta­vasz­ra vár.
A vér sza­ga, a genny sza­ga…
Mi­cso­da nyo­mott éj­sza­ka
les rám megint. S a haj­na­lok,
azok a rab­ló­lo­vag­ok,
min­den kin­cse­met el­vi­szik,
mert min­den perc jó vért iszik.
Jó vért! Igen! A vé­re­met.
Fogy az időm. Megy. Lé­pe­get.
Med­dig megyen? Ho­vá megyen?
Ha­za! Ha­za! Hogy ott le­gyen
ide­jé­ben. Ott a dom­bon!
Hol a ha­rang imát mor­mol…